Tizennyolcadik fejezet

A bernongi csata előzményei

Nyugaton a toroniak minden vágya volt, hogy kiköszörüljék a csorbát, amit az előző év eseményei a hírnevükön ejtettek. Elszántak voltak, ugyanakkor a túlságos önbizalmat, amelynek előző évi győzelmeinknek nem kis része volt, óvatosság váltotta fel. A toroniak megtanulták tisztelni az északi fegyvereket, és ennek megfelelően jártak el.

Nyugaton nem bontották erejüket könnyen megtámadható, elszigetelt oszlopokra, amelyeket egyesével megverhettünk volna. Igaz, a nyugati seregek összesen annyi katonát számláltak, mint egy keleti támadó csoportosítás.

Megváltozott a toroni vezérkar összetétele is: a nyugati hadszíntér új toroni főparancsnokot kapott Barlach el-Cirjem személyében, aki a már sokat emlegetett polgárháború végjátékában Shulur tartomány regitor imperalisa volt, és az egyetlen veretlen toroni tábornok az Abaszisszal vívott háborúban.

El-Cirjem terveit nagy vonalakban ismertük a mostanra elég jól működő kémszolgálatunknak köszönhetően. Elsődleges hadműveleti célja az Rial és Maok várak visszavétele volt, amit egy erőteljes offenzíva követett volna az Unió déli tartományai ellen. Miközben a mi erőinket ez kötötte volna le, a toroni nemesi felkelés háborítatlanul vehette volna ostrom alá a rhini határvárakat.

Mi azonban egyáltalán nem szándékoztunk az előző hadiévben megszerzett babérjainkon üldögélni, és beengedni a toroniakat a saját területünkre. Ard Harneor és az egyesült dwoon-ilar-tarini főparancsnokság vezérkari főnöke kitűnő haditervet dolgozott ki, és a szigorú titoktartásnak köszönhetően a tervről a két említett főtiszten, da Rangán, jómagamon, és néhány vezérkari tiszten kívül senki nem tudott. Ugyanakkor párhuzamosan más haditervek is születtek, és ezek közül néhányat hagytunk az ellenség kezére jutni.

Ard Harneor tervének alapgondolata az volt, hogy Toron nem engedheti meg magának Füstvár elvesztését. Túlságosan drága árat fizettek azért, hogy egyszerűen hagyják elesni a várat: egy komoly ostrom esetén el-Cirjem, hacsak nem akarja elveszíteni a katonái és uralkodója bizalmát, szembe kellett, hogy szálljon velünk. A terep pedig Füstvár környékén a védekezőnek tervez, a keskeny úton, és a tagolt vidéken egy kisebb haderő is feltartóztathatja a teljes toroni fősereget. Igaz, legutóbb harc nélkül adtuk fel ezeket a területek, de most a nehéz terepen való csatárharc szakértője, Liromag tábornok lett volna a védőink parancsnoka.

Mihelyt a teljes toroni hadsereg felvonult, hogy felmentse Füstvárat, mi is lesújtunk a főerőnkkel. Ha a toroniak már elég mélyen benyomultak a Piderákba, akkor a hátrálási útvonaluk elvágásával csapdába ejthetjük őket, és megsemmisíthetjük az egész seregüket.

A terv alapjában véve elég egyszerű volt tehát, de a megvalósítás annál nehezebbnek ígérkezett. A toroniak hírszerzése akkorra már levetkőzte az összes kezdeti gyengeségét, tehát, amint azzal mind tisztában voltunk, az ellenség pontosan fogja tudni, hogy mekkora sereget küldünk Füstvár ellen, és a főerőink mozgásáról is állandóan értesülni fog. Azonkívül el-Cirjem, ha csak fele annyira jó hadvezér, mint amire a híre alapján következtetni lehet, át fogja látni, hogy miféle csapdába sétál bele, akkor is, ha a haditerveinket továbbra is sikerül eltitkolnunk. Fel fog vonulni Füstvár alá, mert nem tehet mást, de minden lehetséges óvintézkedést meg fog tenni az ellen, hogy a hátába kerüljünk.

Ahhoz, hogy mégis megsemmisítő vereséget mérjünk rá, az kellett, hogy Liromag tábornok serege minél több toronit kössön le, hogy el-Cirjem hátvédje meggyengüljön, a mi főseregünknek pedig olyan gyorsan kellett lecsapni, hogy az ellenségnek már ne legyen ideje átcsoportosítani az erőit.

Liromag tábornok ideiglenes hadseregét a legnagyobb gonddal válogattuk össze. A 3. hadsereg IV. hadtestén kívül megkapta az V. hadtestet, valamint az 1. tarini hadseregből négy hegyivadász-hadosztályt, és tizenöt zászló dwoon határőrt. Ez összesen mintegy 32 000 főre menő erő volt, nagy többségük képzett az erdei vagy a hegyvidéki hadviselésben. A terv végrehajtásához Liromagnak Füstvártól délre kellett tartania az ellenséget, viszont a szabadon hagyott erőddel a hátában aligha tevékenykedhetett volna nyugodtan, ezért Füstvárat egy másik különítmény zárta ostromgyűrűbe: mintegy tízezer nemesi felkelő.

A támadó csoportosítás főparancsnoka ezúttal én voltam: a 3. közös hadsereg három hadtestén kívül ide tartozott még az 1. és 2. dwoon hadsereg (a 3. az elfoglalt toroni várak és városok határőrségeit adta), az 1. ilar hadsereg, kilenc egyéb ilar hadosztály; az 1. tarini hadsereg, leszámítva a már említett négy hadosztályt, a 2. tarini hadsereg két hadteste, három hadtest dwoon nemesi felkelő, összesen több mint 160 000 fő. A régens, akit hajlott kora miatt megviseltek az előző hadiév fáradalmai, ezúttal a tartalékkal maradt, ez a 2. tarini hadsereg maradék két hadtestéből, és tizenhat ilar hadosztályból állt. A régens helyettese az ilar thán volt a tartalék élén, így aztán itt két vörös hadúr is állomásozott, míg a harmadik, Toroff Nelhac velem tartott az 1. tarini hadsereg parancsnokaként. A két dwoon hadsereget Ipsik Gretum, illetve Moral ard Arkel tábornokok vezették, az 1. ilar hadsereget pedig Geor Lirella tábornok.

A hadjárat idején a tarini-ilar-dwoon erők hivatalos főparancsnoka a régens volt, de az ő helyettese én voltam. Ezzel magyarázható, hogy Toroff Nelhac király a beosztottam volt, és nem fölöttesem, noha alapvetően mind rangban, mind harctéri tapasztalatban fölöttem állt. Szerencsére ez nem okozott súrlódásokat közöttünk, a tarini uralkodó ugyanis tehetségesebb hadvezérnek tartott magánál, és sokkal fontosabbnak tartotta a toroniak legyőzését, mint a saját rangjának érvényesítését.

A hadjárat folyamán többször is előfordult, hogy valamelyik dwoon, vagy az ilar hadsereget a 3. közös hadsereg hadtestparancsnokai alá rendeltem. Ez persze ellenérzést szült az adott hadseregek parancsnokaiban, akik többnyire magasabb rangúak voltak az én hadtestparancsnokaimnál. Chrysaleas esetében még mindenki lenyelte a békát, tekintve, hogy a kyr tábornok az erigowi hadseregben hadseregtábornoki posztot töltött be, mielőtt az én vezérkaromhoz csatlakozott, de testvérbátyámat, és unokatestvéremet; ard Harneor és Harneor tábornokokat már nem vette be a gyomruk.

Valóban úgy tűnhettem fel a hadseregtábornokok szemében, mint elkötelezett nepotista, aki barátait és családtagjait igyekszik minél magasabb polcra segíteni, és előremenetelüket minden áron siettetni. A valóságban azonban ard Harneor és Harneor sokkal nagyobb tapasztalattal rendelkezett a csatatéren, mint ezek közül a morgolódó hadseregtábornokok közül bármelyik. A legtisztább megoldás az lett volna, ha elmozdítom és lecserélem őket, de ez feltétlenül kedvezőtlen hatással lett volna az említett tábornokok tisztikarának, és csapatainak moráljára, így ettől a rendszabálytól egyelőre eltekintettem.

A velünk szemben álló toroniak hadereje összesen húsz légióból, tizenöt lovasezredből és Gedaga-yggir meg Rhin tartomány megmaradt nemesi felkeléséből állt. A reguláris alakulatok közül többet csak a télen állítottak fel, de mivel sok leszerelt veterán szolgált bennük, ezek is elég ütőképesek voltak. A teljes toroni főerő mintegy 200 000 főre ment.

Itt érdemes megemlíteni a toroni hadsereg egyik furcsa sajátosságát, az élőhalottak alkalmazását. Ezek az élőhalottak nem agyatlan zombik, hanem feltámasztott néhai toroni veteránok. Emlékeznek az előző életükre, azaz a harci tapasztalataik nem vesznek el, de annyiban felülmúlják az élő katonákat, hogy a feltámasztásukkor az érzelmeik nagy részét is kiiktatják a toroni varázstudók. Nem ragadja el őket a lelkesedés, és soha nem félnek, sőt az életösztön is teljesen hiányzik belőlük, viszont tökéletesen engedelmesek a feljebbvalóik iránt. Sokkal nehezebb megölni őket, mint egy valóban élő katonát, de a feltámasztásuk hosszú és költséges folyamat, így szerencsére általában nincs túl sok belőlük. Ezúttal viszont az egyik toroni légió, a császár 7. saját légiója, kizárólag élőhalottakból állt.

Hogy ez a mutatvány mennyibe kerülhetett a császárnak, arra nézve csak becslésekbe bocsátkozhatok, mert mi magunk nem alkalmazunk ilyen különleges élőhalottakat, és a feltámasztási folyamatot a toroniak még a szokásosnál is jobban titokban tartják. Mégis, az igazán tapasztalt északi nekromanták zsoldját alapul véve, azt mondanám, hogy a császárnak pusztán a feltámasztás legalább hárommillió aranykoronába kerülhetett. Tekintetbe véve, hogy az élőholtak még a császár többi saját légiójához képest is kiemelkedő minőségű felszereléssel, és mágikus támogatással rendelkeztek, négy-öt millió között lehet a végső összeg.

Az ember azt gondolná, hogy ezek a költségek végső soron megtérülnek, hiszen az élőholtaknak nincs szükségük élelmezésre vagy zsoldra, de ez tévedés. Az élőhalottak teste ugyanúgy elhasználódik, mint az élő embereké, és az őket tápláló mágia is kimerül idővel, így aztán a csillagászati áron dolgozó nekromanták akkor sem maradnak munka nélkül, ha a feltámasztással már végeztek. Nagyon valószínűnek tartom, hogy ennek a különleges legységnek nem csak a létrehozása, hanem a fenntartása is sokszor annyiba kerülhetett, mint egy átlagos légióé. Viszont a harcértéke is magasan felül múlt minden más toroni egységet, amivel a háború során szembekerültünk.

El-Cirjem a keleti offenzívával egyidőben, Ranil közepén akarta megindítani a támadását. Hogy kibillentsük az egyensúlyából, Liromag tábornok csoportosítása már Ranil 15-én megindult, és Ranil 20-án be is fejezte Füstvár körülzárását, majd a nemesi felkelőket hátrahagyva indult tovább dél felé.

A toroniak gyorsan mozdultak, ahogy vártuk, és Ranil 25-én el-Cirjem elővédje már össze is csapott Liromag csatáraival. 27-én a toroniak három légióval egy erőteljes rohamot indítottak az úton, és közvetlenül mellette. Liromag visszavonult az erőteljes lökés elől, de a siker kiaknázására érkező erősítésre keményen lecsapott, és megfutamította őket. A három előretörő légiót a mieink elvágták a főseregtől, és bekerítették. A légiósok minden tőlük telhetőt megtettek, de a tagolt terepen nem álhattak hadrendbe, és mind az erdős, mind a sziklás terepen vereséget szenvedtek Liromag csatáraitól. Megpróbáltak visszafelé kitörni az úton, de a mieink lerombolták azt a hidat ami a Rogme-szakadék felett épült, és a toroniak főserege és a különítmény között állt. Ez a szakadék mintegy háromszáz öl széles, és csaknem két mért föld hosszú, oldalait pedig erdő szegélyezi. Azt gondoltuk a három bekerített légióra napokon belül pusztulás vár, de ezúttal a déli kyrek mutatták meg, hogy nem akármilyen fából faragták őket.

El-Cirjem a következő lépését sokkal óvatosabban megtervezte, és lassan, nagyon megerősített szárnyakkal indult meg előre. Liromag nem akart komoly harcba bonyolódni, csak lassítani a torni előrenyomulást, így aztán szépen lassan visszavonult. Csapatainak, amelyeket a toroni főoszlop zaklatására küldött ki, egyre kevesebb hasznát vette, mert a toroni varázstudók az út mentén egy-két futamatnyi sávban felégették az erdőt, a mérnökök pedig mindenhol őrtornyokat, és kisebb erődöket építettek.

A három csapdába esett légiót 27-én vágták el a főseregtől, de 31-én már megjelentek a toroni főerők a szakadék túlpartján. El-Cirjem előtt ekkor három megoldás állt: hidat épít a szakadék felett, megkerüli a szakadékot, vagy térkapu segítségével teremt kapcsolatot a túloldalon rekedt csapataival. A tábornok számított rá, hogy minden próbálkozását akadályozni fogják, ezért mindháromhoz hozzákezdett. A császári mérnökök nekiláttak a nehéz munkának, hogy hidat emeljenek a szakadék felett, míg a légiók (öt légió összesen, a többi még délebbre állt) erdőirtásba fogtak a szakadék mentén.

A varázstudói pedig hozzákezdtek a térkapuépítéshez. Természetesen csak percekig tartó ideiglenes térkapukról lehetett szó, mert tartósabbakra nem volt idejük, de ezzel a módszerrel nem a három csapdába esett légió felmentését akarták megoldani, csak ellátmányt akartak nekik küldeni.

De a mieink ezt is megakadályozták egy szerfelett hatékony módszerrel: az ellentérkapuval. Tudnivaló ugyanis, hogy az épülőben lévő térkapupárok, amíg el nem készülnek szétszakíthatók, és más kapukhoz kapcsolhatóak. Mindaddig erre nem sok példa volt, mert, bár elméletben megoldható a dolog, a valóságban időigényes, és mire az ember „befurakodna” két térkapu közé, azok már elkészültek. De testvéröcsém, Ral Harneor száznagy egy új, egyszerűbb módszert dolgozott ki, aminek segítségével a toroni térkapukat készítőik ellen fordíthattuk, és az első, gyanútlanul átkelőket csapdába ejthettük. Erről a módszerről hamar le is tett el-Cirjem.

Az erdőirtó toroni alakulatokat az elf és haonwelli csatárok nagy sikerrel tizedelték, de a munka mégis gyorsabban haladt, mint Liromag szerette volna. Erélyesebb lépésekre volt szükség. Ranil 33-án Ralk tábornok a teljes V. hadtesttel éjszakai rajtaütést intézett az ellenség egyik tábora ellen. El-Cirjem természetesen számított ilyesmire, és mihelyt átlátta a támadás méreteit, rögtön elegendő erősítést küldött. Az orkok azonban remekül látnak a sötétben, míg a legtöbb ember nem, így az előbbiek az üldözés kockázata nélkül vonulhattak vissza az erdőbe. A harc rövid ideig tartott csak, de felverte csaknem az egész toroni sereget, és ébren tartotta az éjszaka egy jó részében. Alig vonultak vissza az orkok, amikor egy másik táborra a IV. hadtest pusztázói és vadászai törtek rá, Liromag személyes vezetésével. Mikor ők visszavonultak, ismét máshol a dwoon határőrök csaptak le, akik ugyan emberek voltak, de fiatal koruktól gyakorolták az éjszakai harcot. Mire ez a harc is elült, már hajnalodott, és a fáradt légionáriusok indulhattak erdőt irtani. Csakhogy a tarini alakulatok az éjszaka folyamán torlaszokat emeltek az erdőben fából és földből, a toroniaknak pedig be kellett venniük, vagy meg kellett kerülniük ezeket.

A torlaszokat pedig olyan alakulatok védték, amiket Liromag éjszaka pihentetett, így ezek szívósan védekeztek, és csak napnyugta előtt pár órával adták fel az állásaikat, a toroniak pedig csak pár száz lépést haladtak előre aznap.

Liromag másnap is felverte álmából a toroni sereget, miközben a törpék védműveket emeltek az erdőben, és el-Cirjem kénytelen volt ráfanyalodni, hogy légióit ő is felváltva pihentesse. Így persze kevesebb embere jutott az erdőirtásra, ami a tarini sáncokkal együtt nagyon lelassította az egész munkát. El-Cirjem 35-én fel is hagyott a próbálkozással, hogy megkerülje a szakadékot.

A híd azonban egyre épült. Liromag megpróbálta íjászokkal, illetve ostromgépekkel zavarni a munkálatokat, de az íjászoknak a távolság túlságosan nagy volt, az ostromgépeket pedig a toroni tüzérség intézte el. A mérnökök nagyon erős mágikus védelmet is kaptak, amit a mieink nem tudtak gyorsabban lebontani, mint ahogy a császár varázstudói újraépítették azt.

Időközben persze nem szüneteltek a három csapdába esett légió elleni hadműveletek sem, de ezek rendkívül megerősítették a táborukat, és bár az élelmük már 33-án elfogyott, rendületlenül kitartottak.

37-én a híd elkészült, és a három csapdába esett légió utánpótlást kapott, a toroni hadsereg pedig újból belekezdett a lassú előrenyomulásba.

El-Cirjem hadoszlopa ekkor már mintegy hét mért föld hosszan nyúlt el, és a hátvédet mindössze négy légió, és tíz lovasezred alkotta. Úgy döntöttem, hogy itt az ideje támadnunk.

39-én a hadoszlopom élén haladó Harneor tábornok elfoglalta Morkot, az azt védő csekély toroni erőktől. Ekkorra már el-Cirjem is tudott támadó hadmozdulatunkról, és megerősítette a hátvédét, de úgy látszott, hogy a Füstvár felmentését célzó hadműveletet nem fogja feladni. 40-én a mi elővédünk elérte az ellenséges hátvéd zömétől fél mért földre nyugatra állomásozó 2. császári lovasezredet, és visszavonulásra kényszerítette. Egy karnyújtásnyira voltunk Bernongtól, amit elfoglalva elvághattuk volna el-Cirjem hátrálási-, és utánpótlási vonalát.