Tizenkilencedik fejezet

A bernongi csata

El-Cirjem igen kellemetlen helyzetbe került, amikor tudomást szerzett arról, hogy a mieink Bernongtól kevesebb mint egy fél mért földre állnak. Nyilván számított erre a hadmozdulatra, de eddig a pillanatig bízhatott benne, hogy lesz ideje felmenteni Füstvárat, és aztán szembeszállhat a késve érkező főerőinkkel. Ranil 40-én azonban elővédje még mindig két mért földre volt Füstvártól, Liromag pedig szívósan védekezett, naponta legfeljebb egy-két futamatnyi utat engedve át.

A harc innentől fogva versenyfutássá változott az idővel: ha mi törjük meg hamarabb a toroni hátvédet, akkor a toroni fősereg elveszett, és mi visszafoglalhatjuk Füstvárat; ha el-Cirjem hamarabb győzi le Liromagot, túlerőt állíthat szembe a mi főseregünkkel, és kitörhet a bekerítésből.

Bernong határvidéki vár volt, és mivel a már többször említett egyetlen jelentős piderai út „bejáratánál” feküdt, rendkívül meg volt erődítve. A toroni hátvéd erre a várra támaszkodó, észak felé néző félhold alakú hevenyészett erődrendszert épített az elmúlt napokban. A védművek hátát, és az utat nyugatról mocsarak és a Brinn-folyó védte, keleten pedig maguk a Piderák, amelyek a tőlük délre elterülő síkság éles kontrasztjaként törtek az ég felé. A védősereg magvát a császár négy saját légiója alkotta, ezek mind az erődökön belül foglaltak állást, míg a lovasság nagyrésze a vár előterében lévő egyetlen dombon táborozott.

A hadsereggel megmászni a hegyeket, vagy átkelni a mocsáron nagyon keserves vállalkozás lett volna: ahhoz, hogy a piderai úthoz jussunk, az ellenség erődein keresztül vezetett az út. Ekkor még úgy gondoltam, hogy rendes ostromról idő hiányában szó sem lehet; ezúttal vállalnunk kell a magasabb veszteségeket, tábornokaim pedig Nelhac király és ard Harneor kivételével osztották a véleményemet.

Unokatestvérem, ard Harneor hadászati kérdésekben már azóta fő tanácsadóm volt, mióta 1378-ban átvettem a Harneor-had vezetését. Hogy ezúttal mégis a javaslata ellen döntöttem, annak több oka is volt. Egyrészt ard Harneornál nagyobb tapasztalatom volt a várvívás terén, és az ellenség rögtönzött erődei nem voltak igazán erősek: falaik magassága sehol sem haladta meg a három ölt, az pedig, hogy a félkör a domború oldalával fordult felénk azt jelentette, hogy rohamcsapatainkat sehol sem tudják majd kereszttűz alá venni. Másrészt ard Harneor nálam sokkal jobban bízott Liromag erejében, én viszont kételkedem benne, hogy a tábornok képes lesz még öt-tíz napig távoltartani a toroniakat Füstvártól. Harmadszor, ard Harneor, bár kiváló taktikus és stratéga volt, híján volt a szükséges kegyetlenségnek, ami az ő beosztásában minden főtisztnek sajátja kell hogy legyen. Unokatestvérem a veszteségek alacsonyan tartását sokszor a hadműveleti célok elé helyezte még akkor is, ha azokat a célokat történetesen ő jelölte ki. Úgy véltem most is elsősorban a komoly véráldozattól ódzkodik, amit mindenképpen meg kell fizetnünk, ha rohammal akarjuk bevenni Bernongot.

Ami az első pontot illeti, intő jel kellett volna legyen számomra, hogy Nelhac király, a várharcászat első számú szakértője a Szövetség haderejében, a támadás ellen foglalt állást, de a második és a harmadik pontban sajnos igazam volt.

A hadoszlop zöme 41-én érkezett Bernong alá, de az egész napos menetelés után nem akartam rögtön rohamra küldeni őket, és az alkonyatig hátralevő pár órát megerősített táborok építésére fordítottuk.

Ranil 42-én reggel az 1. és a 2. dwoon hadsereget reggel rohamra küldtem az ellenség lovassagi tábora ellen, a gyorsan mozgó ilaroknak pedig megparancsoltam, hogy keletről kerüljenek a toroniak hátába. A tariniakat és a 3. hadsereg hadtesteit úgy állítottam fel, hogy a támadó csapatok oldalát és a táborokat fedezzék.

A jelentékeny túlerő ellenére a toroniak a magaslat birtokában megtörték a dwoon lovasság első hullámát, de a gyalogság és a lovasság alkotta második hullám már áttörte az ellenséges arcvonalat. A toroniak visszavonulásba kezdtek, de ez hamarosan meneküléssé fajult amikor a hátukban és az oldalukban megjelentek az ilarok. Délre már mi uraltuk a dombot. A csata a mi részünkről csak csekély veszteségekkel járt, de az ellenség háromezer halottat és ezer foglyot veszített, illetve megszereztünk két ezredzászlót is. Az ilarok megpróbáltak a menekülők közé keveredve bejutni az ellenséges erődök közé, de a toroniak kapui zárva maradtak, a lovasok pedig megkerülték az erődrendszert, és a túloldalán, az úton rendbe szedték magukat.

Ezután a délelőtt hátralevő részét azzal töltöttük, hogy pihentettük, majd felsorakoztattuk a rohamhoz a katonákat, miközben tűz alatt tartottuk a bernongi erődítményrendszert, hogy legalább valamennyire megpuhítsuk a védőket.

A rohamot a dél utáni első órában rendeltem el. A rohamban 1. dwoon hadsereg, az 1. tarini hadsereg, és a 3. hadsereg hadtestei vettek részt. Az ilaroknak pedig megparancsoltam, hogy kíséreljék meg az átkelést a nyugati mocsarakon.

Csúfos kudarcot vallottunk az egész vonalon. A toroniak rémisztő hatékonysággal használták a számszeríjaikat, állandó tűz alatt tartva a rohamozókat. A legrosszabbul a törpék jártak, mert ők voltak a támadás középpontjában, és a toroniak két naftavetővel is tűz alá vették őket, valamint a varázstudóik is rájuk összpontosítottak. A dél utáni negyedik órára a rohamunk harmadik hulláma is megtört már, és legalább négyezer katonát vesztettünk, de a falakra sehol sem sikerült feljutnunk.

Kénytelen voltam belátni, hogy a toroniak felsőbbrendű tűzereje ellen a létszámfölényünk nem elegendő. Hozzá kellett kezdenünk egy rendszeres ostromhoz, akármennyire időrabló vállalkozásnak tűnt, vagy megkísérelni Bernong megkerülését a Piderákon vagy a mocsáron keresztül.

Liromag helyzete közben fokozatosan rosszabbodni kezdett. A terep, és a csatárharcban tapasztalt katonák által nyújtott előny egyre kevésbé ellensúlyozta el-Cirjem csapatainak fokozódó létszámfölényét. Hiába okoztak a mieink háromszor akkora veszteségeket a toroniaknak, el-Cirjemnek Liromaghoz képest kimeríthetetlen tartalékok álltak rendelkezésére.

Ranil 40-én a régens és a tartalék megindult Füstvár felé, ekkor már tisztán látszott, hogy itt lesz nagyobb szükség rájuk. A végső csatát Füstvár alatt Ranil 45-én vívták meg, Bernong ostroma ekkor már a vége felé tartott: a falakon több helyen rést ütöttünk, az ellenség tüzérségét, és varázshasználóit pedig nagyrészt kiiktattuk.

A Füstvár alatt vívott csata eredménye nem lehetett kétséges, a háromszoros túlerőt nem ellensúlyozhatta sem a fővezér páratlan hozzáértése, sem a katonák nagyob tapasztalata. Hiába érkezett be időben a tartalék, ez csak arra volt elegendő, hogy Liromag Füstvár védőinek jól időzített kitörését elhárítva biztonságban visszavonhassa a csapatait.

El-Cirjem ezek után feltöltötte Füstvár készleteit, és legénységét (bár a húsz napi lagymatag ostrom egyikben sem tett túl nagy kárt). Ezután sorra indítani kezdte egységeit dél felé, hogy még időben érjenek a Bernong alatt megvívandó ütközetbe.

Egy pár légiót pedig egyelőre visszatartott, és biztosította velük, hogy Liromag ne vehesse ostrom alá Füstvárat hamarosan, és a főerőit se támadhassa egykönnyen hátba.

A Piderákban, mint minden hegységben, számos föld alatti forrás, és patak van, és mint kiderült, egy valóban jelentős vízhozamú folyó is. Erre találtak rá el-Cirjem hadmérnökei, talán véletlenségből, talán tudatos keresés révén. Mindenesetre kibontották a sziklafalakat, amik elzárták, és két napi munkával Füstvártól kicsit délre az útra terelték. Ranil 47-én fejezték be a munkát, a képződő tó pedig egyre nagyobbá duzzadva zárta el a dél felé vezető utat, és másnapra körbefogta azt a sziklát is, amelyre Füstvár épült.

Ezután a toroniak Sogron nevű istenségük tiszteletére, akit el-Cirjem a patrónusának tekintett, egy kisebb templomot emeltek fából, gazdagon felékítették, és elégették. Minthogy Sogron a tűz istene, a toroniak ilyen módon biztosították a jóindulatát, és ami még fontosabb, neki szentelték a tó vizét is.

Ezzel biztosították, hogy Liromag ne tudja egyszerűen befagyasztani a tavat, hanem ha újra ostrom alá akarta venni Füstvárat vissza kelljen terelnie először a folyót az eredeti medrébe, és aztán lecsapolnia a vizet.

Ranil 47-én intéztük a bernongi erődítmények ellen a negyedik rohamot. A falakon eddigre már nyolc helyen tátongott rés, az ellenséges tüzérség, és mágikus támogatás pedig megszűnt létezni. A császár saját légiói mégis kitartottak. A résekben emelt pajzsfalakat sem a törpék kétélű bárdjai, sem a dwoon rövidkardok nem tudták megtörni. Pedig a tüzérségünk, miután már az első nap belőtte magát, esténként is folytatta pusztító bombázását, csatamágusaink pedig az asztrál-, és mentálvarázslók kivételével szabadon garázdálkodhattak (ez utóbbiak ellen még recsegve-ropogva kitartott a védelem). A toroniak azonban kiálltak mindent, amit rájuk tudtunk mérni, elreteszelték védelmükön a lyukakat, és visszaverték a következő rohamunkat is.

Egészen a negyedik rohamunkig, amely áttört. A toroni védelem gyenge pontja félelmetesen erős falai dacára maga Bernong vára volt, mivel ezeket nem a császár légiósai, hanem határőrök védték. Ezek harci szelleme is volt olyan jó, mint bármelyik toroni reguláris egységé, de a napok óta megállás nélkül zuhogó ostromlövedékek, és mágikus csapások megtették a maguk hatását. A 26. és a 31. zászlóalj egymással versengő ékei pedig bevégezték a munkát, és megtörték a határőrök pajzsfalát.

Úgy tűnt, a fal más szakaszain küzdő légiósok helyzete egyszerre reménytelenné vált. A védők tartaléka a lovasság volt, most ezek igyekeztek elreteszelni a betörésünket, és egy új pajzsfalat állítottak a váron belül. Ezt az erigowi nehézgyalogosok zúzták szét Chrysaleas tábornok személyes vezetésével, és a III. hadtest nyomában a 2. dwoon hadsereg egységei is elkezdtek besorjázni a várba.

A légiósok azonban minden várakozásunk ellenére mégsem vonultak vissza. Bár az ellenséges vonalat kettévágtuk, a két elszigetelt szárny továbbra is makacsul kitartott, noha mostmár nem csak szemből, hanem oldalról is megtámadtuk őket. A toroni lovasság az erődök közötti térben, a félkör belsejében ismét újrarendeződött, és csak órákig tartó makacs harc után sikerült harmadjára is legyőznünk őket.

Mire a lovasságot elkergettük az erődök alól, leszállt az éj. Bernong várát szilárdan kézben tartottuk, de a fal többi pontján változatlanul nem tudtuk megvetni a lábunkat. Azt terveztem, hogy a teljes 2. dwoon hadsereget az erődök által közrefogott térre irányítom, és aztán másnap reggel két irányból indítok rohamot a császári légiók ellen. Ahhoz, hogy mind a két irányba védekezhessenek az elszenvedett súlyos veszteségek után már egyszerűen nem maradhatott elég emberük.

Csakhogy a dolgok egészen máshogy alakultak, mint ahogy terveztem. Ugyanis az éjszaka közepén megérkezett a császár 7. saját légiója.

A felderítőink révén természetesen tudomásunk volt róla, hogy el-Cirjem előcsapatai már közel járnak Bernonghoz. De úgy számoltunk, hogy a lovasság, amit teljes rendetlenségben kergettünk el a csatatérről, és amit két ilar hadosztály vett üldözőbe, járhatatlanná teszi az utat legalább egy napra.

Az élőhalottak azonban megtisztították az utat. A fejetlenül menekülő lovasság, amely minden más alakulatot szintén rendetlenségbe hozott volna, a császári légiósok pajzsfalán megtört. Ezután a 7. légió lezavarta az útról, vagy letiporta őket, és összecsapott az üldöző ilarokkal. Miután ezeket megfutamította, erőltetett menetben igyekezett tovább Bernong felé, és az első ilanori menekültjeink mögött alig egy órával lemaradva meg is érkeztek.

A 2. dwoon hadsereg parancsnoka komolyan vette a fenyegetést, de nem sikerült időben hadrendbe állnia, és az egész hadsereget elsöpörte a toroniak elszánt rohama. Iszonyatos mészárlás vette kezdetét. A III. hadtest, és a tarini 1. hadsereg két hadosztálya igyekezett segítséget nyújtani a dwoonoknak, de csak az általános zűrzavart sikerült fokozniuk. Az összekeveredett, kavargó alakulatoknak nem jutott tér, hogy rendbe szedjék magukat, a menekülés útját pedig éppen a segítségükre siető zászlók torlaszolták el.

A káosz akkor hágott tetőpontra, amikor az erődökből is kirontottak a légiósok. A dwoon zászlókból egyetlen összeszorult, kavargó embermassza lett, a hadrendjüket megőrző toroniak pedig úgy mészárolták őket, mint a birkákat.

Az öldöklésnek még a napkelte sem vetett véget, de ekkor Nelhac király, és Chrysaleas már jobban átlátta a helyzetet, és képes volt hatékonyabb segítséget nyújtani, jómagam pedig újabb rohamot intéztem az erődök ellen, hogy legalább valamennyire tehermentesítsem a 2. dwoon hadsereget.

Ez a roham egészen váratlanul két helyen is áttört: az I. hadtest, és a 2. tarini hadsereg is megvetette a lábát egy-egy erődben. Az erődök közé szorult dwoonok hirtelen lélegzethez jutottak, ahogy a toroni parancsnokok kénytelenek voltak katonáikat visszavezetni az erődökbe. A 7. légiót Chrysaleas mágusai koncentráltan támadták meg, és most, hogy hely nyílt az egyszerűbb manőverekre a kyr tábornok előrevezette az erigowi és a tarini gyalogoshadosztályt is.

A dwoonok rendezése azonban reménytelen vállalkozásnak bizonyult. Hiába tettek meg mindent az életben maradt tisztek, az éjszaka borzalmai után a szomorúan megfogyatkozott alakulatok katonái már csak a menekülésre tudtak gondolni, és a saját elöljáróik kardjával is szívesebben néztek szembe, mint a császári légiósok pajzsfalával.

Én ekkor még mindig bíztam abban, hogy az ellenséges erődrendszer teljes egészében a kezünkbe kerülhet még a toroni főerők beérkezése előtt, ezért megparancsoltam Toroff Nelhacnak, hogy egy hadtestet küldjön a 7. légió ellen, a többit pedig meneteltesse keresztül a váron, hogy aztán megrohamozhassák az erődrendszer belső falait, de a király felülbírálta a döntésemet, és a 2. dwoon hadsereg maradványainak megmentésére összpontosította az erejét. Persze miközben a vert dwoon zászlók keresztülvonultak a várkapukon, azokat bajosan használhatták a tarini egységek, így aztán ezt az utolsó alkalmat egészen elszalasztottuk.

El-Cirjem csapatai közben egyre másra érkeztek a piderai úton, és mire minden dwoon egység biztonságba jutott a vár miáltalunk uralt oldalán, az őket fedező Chrysaleast is visszaszorították a vár tövébe. A kyr tábornok nem akarta tetézni a már amúgy is súlyos veszteségeinket, úgyhogy a hadosztályait visszavonta a várba.

A nap azonban még nem ért véget számunkra. Öldöklő harcot kellett vívnunk a megerősített toroni légiókkal abban a két erődben, ahol megvetettük a lábunkat, és a várat is megpróbálta visszafoglalni az ellenség. A küzdelem a vár körül és a várban lángolt a leghevesebben, amit a császár félelmet nem ismerő élőhalottai támadtak. A III. hadtest és a tariniak derekasan helyt álltak, de a toroniak nem tágítottak és még a sötétség beállta után is makacsul ismételték rohamaikat.

A két erőd közül az egyiket elfoglaltuk, a másikból kisöpörték a mieinket. Testvérbátyám, Harneor tábornok, egy kisebb csapattal a legnyugatibb erődbe hatolt be észrevétlenül közvetlenül a sötétség leszállta után, úgy, hogy a mocsár felőli falat mászta meg, amit csak gyengén védtek. Így összesen három részre vágtuk az ellenség erődrendszerét a Ranil 48-ának estéjére, és három helyen vetettük meg a lábunkat. A hajnal előtti utolsó órák rövid enyhülést hoztak a harcokban, kivéve Bernong várát, ahol megállás nélkül folyt tovább a küzdelem.

Ranil 49-én hajnalra nagyjából világossá vált, hogy eredeti tervünk kudarcot vallott. A toroni fősereget nem sikerült bezárnunk a Piderákba. Az ellenség egy-két napon belül túlerőbe kerül Bernong mellett, és nekünk kemény harcokat kell majd vívnunk, ha meg akarjuk tartani a jelenlegi állásainkat. Ráadásul ebben a küzdelemben nem vehetjük hasznát a leghatékonyabb fegyvernemünknek, a nehézlovasságnak.

Liromag sem sokat segíthetett. A tábornoknak, jelentése szerint még legalább tíz nap kellett, hogy újra használhatóvá tegye az utat. Megkísérelte ugyan, hogy néhány zászlót tutajokon átszállítson a tavon, de a Sogronnak szentelt víz alattomos örvényekkel volt teli, és a vállalkozás egyetlen eredménye néhány tucat vízbefúlt katona volt. A könnyűfegyverzetű csapatai közül, amelyek könnyen mozogtak az erdős terepen, a sirenariakat, és a haonwellieket a toroniak után indította a tó megkerülésével, de két hadosztálytól nem várhattuk túl nagy ellenséges erők lekötését. El-Cirjem elég időt kapott, hogy végezzen velünk.

A józan ész ebben a helyzetben azt diktálta, hogy vonjam ki a csapataimat az erődrendszerből, és várjam meg amíg az ellenség is kimerészkedik a síkságra, ahol érvényesíthetjük a lovassági fölényünket. Parancsot adtam a bernongi vár, és az erődök védőinek, hogy amint tehetik, vonuljanak vissza. De a katonák vonakodtak odahagyni a bajtársaik drága vérén megszerzett állásokat. A két erődöt ennek ellenére baj nélkül kiürítettük, de a várat elérte a következő roham, mielőtt az összes katonánkat kivontuk volna, és a mieink ismét véres közelharcba bonyolódtak a császári légionáriusokkal a vár falain. Súlyosbította a helyzetet, hogy a toroniak kinyitották az északi kaput, amin keresztül újabb és újabb zászlók érkeztek a küzdelembe.

A tariniak ezúttal szerencsések voltak, de Chrysaleas, és két gyalogoshadosztálya ismét az életéért való küzdelemre kényszerült. Ha folytatják a visszavonulást, azzal a hátsó sorokat ítélik biztos halálra, ha kitartanak ott, ahol vannak, elvesznek egy szálig. Tartottam tőle, hogy Chrysaleas, aki osztotta katonái véleményét a visszavonulásról, megragadja a lehetőséget, és a hősi halálra törekszik majd. Erősítést kellett küldenem, és valakit, aki szükség esetén képes meggyőzni a kyr tábornokot a visszavonulás szükségességéről. Olyan parancsnokból, akit erre képesnek tartottam, csak három akadt a hadseregben: testvérbátyám, Nelhac király, és jómagam. Harneor tábornok ez idő tájt a balszárnyon tartózkodott, Nelhac király pedig a testi és lelki kimerültség olyan fokán állt, hogy egyszerűen nem küldhettem vissza az első vonalba. Magamnak kellett hát mennem.

Egy tarini és egy dwoon gyalogoshadosztályt vettem magam mellé, és, mivel a várkaput és a falon ütött réseket eltorlaszolták Chrysales katonái, megparancsoltam a katonáknak, hogy kerítsenek létrákat, és másszák meg a vár falait. Jómagam még a létrák érkezése előtt feljutottam a falra egy kötélhágcsón, amit a falak javításánál használtak a mérnökeink.

A bernongi vár négyzet alakú erődítmény, egy-egy bástyával a sarkokon, és még eggyel az északi falon. A két déli bástyát korábban lerombolta a tüzérségünk. A helyzet meglehetősen egyszerű volt: Chrysaleas két kisebb pajzsfalat állított a falakon, és egy nagyot az udvaron. Az első kettő kellően erős volt, de a harmadik mindössze két sor mélységgel rendelkezett, míg a toroniak pajzsfala négy-öt sor mélységű volt, és állandóan csatlakoztak hozzá újabb, és újabb katonák. Eközben a mieink közül sokan még mindig a kapu előtt tolongtak, ahelyett, hogy a bajtársaikat támogatták volna.

Első dolgom az volt, hogy rendbe szedjem a megzavarodott zászlókat, és szabaddá tegyem a várkaput. Közben a tariniak és a dwoonok megérkeztek a létrákkal, és elkezdtek a falakon álló pajzsfalakhoz csatalakozni. A szárnyakon tehát kezdtünk fölénybe kerülni, mert a toroniak továbbra is a nagy pajzsfalhoz irányították az érkezőket.

Ez végzetes hibának bizonyult. Megtörni ugyan egyelőre nem sikerült a két kisebb ellenséges pajzsfalat, de a mieink nagyobb tömege hátratolta őket, míg az ő nagy pajzsfaluk nyomása a miénket kényszerítette hátrálásra. Mielőtt ennek a középső egységnek a parancsnoka rájöhetett volna, milyen hibát követett el, a várfalon áló katonáink kő-, és dárdaesőt zúdítottak az udvaron álló ellenségre.

A toroniak nagy pajzsfala összezilálódott. A III. hadtest gyalogosai pedig kihasználták a zavarodottságot, benyomultak a résekbe, és tovább fokozták a zűrzavart. A 7. légió élőhalottjai ebben a helyzetben is félelmetes ellenfelek voltak, de a többi légió katonái közül sokkal végeztek a mieink, ha nem védte őket a mellette álló két bajtársa pajzsa.

Ekkorra már az udvaron is rendelkezésemre állt egy pihent dwoon zászló, és újabbak is úton voltak. Ezeket azonban nem a pajzsfal megerősítésére használtam fel, hanem éket formáltam belőlük. Már csak Chrysaleast kellett tájékoztatnom a fejleményekről. A Szellem hatalma sajnos nem működött a várban, az elmeháló pedig kockázatos vállalkozás lett volna egy ki tudja miféle mentállények által védett toroni várban, ezért pajzsot, és rövid kardot ragadtam, majd előrefurakodtam a pajzsfalunkon keresztül, Chrysaleas mellé. A kyr tábornok ugyanis, szokása szerint az első sorban küzdött. Csak néhány szót kellett szólnom, és máris átlátta a szándékomat. Utasította a kürtösét, hogy fújjon hátrálást, a III. hadtest halálra fáradt, de tökéletesen kiképzett katonái pedig gyorsan, harcrendjük megőrzésével kezdtek hátrálásba.

A toroniak örültek a váratlan szünetnek, és nem követtek minket, hanem igyekeztek betömni a réseket a saját pajzsfalukban, és kiegyenesíteni a vonalukat. Néhány lépés után azonban Chrysaleas újabb jelet fújatott, és a mi falunk középen ketté vált, a katonák pedig a szárnyak felé húzódtak.

Az ékünk pedig előretört a keletkező résben. A pihent dwoonok behatoltak a toroni sorok közé, és kettészakították az ellenséges vonalat. A III. hadtest katonái, akik most két kisebb pajzsfalat alkottak, szintén előrenyomultak. A császári légiósok pajzsfala végleg megtört, és a rendetlenségbe hozott tömeget a mieink visszanyomták egészen a falig.

Itt pedig, miután a toroniak már nem tudtak hova hátrálni, összetömörültek, és a mieink, akik továbbra is megőrizték a hadrendjüket, büntetlenül kaszabolhatták őket. A még mindig érkező ellenséges erősítés immár csak a zűrzavart volt képes fokozni.

A szárnyakon a helyzet hasonló volt, a mieink a falhoz szorították az ellenséget.

Ezután már nem lehetett harcról, legfeljebb mészárlásról beszélni. A császári légiósok nem adták meg magukat, inkább visszavágásra képtelenül pusztultak el. A toroni parancsnok csak ekkor ocsúdott fel, és megpróbált létrán embereket küldeni az északi falra, illetve a várat az erődökkel összekötő falakon keresztül a hátunkba kerülni, de a mieink szilárdan kézben tartották a közlekedő falakat, és nemsokára az északi falat is újra teljesen birtokba vettük. Egy óra múlva nem volt élő (sem élőhalott) toroni a várban, és az ellenség felhagyott a próbálkozással, hogy embereket juttasson fel a várfalakra.

Chrysaleas megpróbált rábeszélni, hogy tartsuk meg a várat, azzal érvelve, hogy itt csekély erőkkel is nagy vérveszteséget tudunk okozni a toroniaknak, de rávilágítottam, hogy azokat az erőket, amiket itt hagyunk a toroniak egyszerűen elvághatják az utánpótlástól, és azután, ha nyílt csatában legyőzik a főseregünket, a vár védőit gond nélkül kiéheztethetik. Felhívtam rá a figyelmét, hogy a katasztrófa most sem múlt sokon, és ha történetesen nem tudok erősítést hozni, akkor elkerülhetetlen lett volna.

Chrysaleas természetesen mindezt tudta, de a saját természetét tagadta volna meg, ha az erősséget morgolódás nélkül átengedi az ellenségnek. Elfogadta helyzetértékelésemet, de látszott, hogy továbbra sincs ínyére a dolog.

Ezután már további bonyodalmak nélkül kiürítettük Bernongot, és a nap hátralévő részét azzal töltöttük, hogy a még mindig fölényben lévő tüzérségünkkel, és csatamágusainkkal bombáztuk a toroni erődöket. Nagy veszteségeket valószínűleg nem okoztunk nekik, de legalább a mozgásban akadályoztuk őket.

Ranil 50-én érkezett el a bernongi csata a csúcspontjára. El-Cirjem főereje elérte a várat, és reggel hadrendbe állt az erődrendszer előtt. A velem szemben álló erők nagyjából 170 ezer főt tettek ki, még az én erőim az elmúlt napok harcai után mintegy 140 ezer főre apadtak.

A centrumot az 1. és 2. tarini hadsereg jelenlévő egységei adták, ezek parancsnoka Toroff Nelhac volt. A jobbszárnyat ard Harneorra bíztam, aki a 3. hadsereg I., és II. hadteste fölött rendelkezett, valamint az 1. ilar hadsereggel. Én magam a balszárnyat irányítottam, ami az 1. dwoon hadseregből, és a kilenc önálló ilar hadosztályból állt. Chrysaleas tartalékban maradt a III. hadtesttel, és a 2. dwoon hadsereg maradékával.

El-Cirjem szintén erős gyalogsági centrumot hozott létre, és a lovasságot a szárnyakra helyezte. A toroni harcvonal némileg rövidebb volt a miénknél, de a centrumuk jóval mélyebb volt.

A csata szokás szerint a csatamágusok, és a tüzérség párbajával kezdődött. Egyik fél sem került fölénybe ebben a szakaszban, és a veszteségek is mérsékeltek voltak. Közben a könnyűfegyverzetű előcsatározók is összecsaptak, ebben a küzdelemben pedig a mieink maradtak fölül, és az ilanori lovasok íjaikkal zaklatni kezdték a toroni harcvonalat. A válasz nem sokat késett, el-Cirjem rohamra küldte a szárnyak lovasságát, és lassan előretolta a gyalogságot. Nem értettem, hogy el-Cirjemnek mi a célja ezzel a művelettel. Számára is nyilvánvaló kellett hogy legyen a mi lovasságunk felsőbbrendű volta, és az is, hogy a szárnyakon indított támadásai kudarcra vannak ítélve.

Nem volt azonban sok időm ezen töprengeni; harcba küldtem a dwoon nehézlovasságot, majd az ilar hadosztályokkal oldalba támadtam a közelharcba bonyolódott toroni lovasságot. Közben három éket formáltam a dwoon pajzsfalak elé, és ezeket is előreküldtem, hogy törjék meg az ellenséges jobb szárny gyalogságát. Láttam, hogy a csata a mi jobb szárnyunkon hasonlóképpen alakul, a centrumunk pedig egyelőre nem került harcérintkezésbe az ellenséggel.

Miközben a gyalogságom előrenyomult, megpróbáltam a dwoon nehézlovassággal a légiók hátába kerülni, de a toroni parancsnok előrelátóan négyszög alakban állította fel azokat. Az alakzatok minden oldala csak négy sor mély volt, de a légiósok szokásos rövid kardjával felfegyverzett katonák közé meglehetősen sűrűn ostromdárdákkal felszerelt légiósokat kevertek. Az Arany Fény lovagrend zászlajával próbát tettem volna az egyik négyszög megtörésére, de az 1. dwoon hadsereg nehézlovassága nem volt kiképezve az egyidejű szellemlökésre, és a lándzsáik is rövidebbek voltak az ostromdárdáknál.

A háború késõbbi éveiben egyébként a szellemlökésre több nehézlovas egységünk is képessé vált, de ekkor még sajnos az Arany Fény zászlaja volt az egyetlen ilyen csapatunk. Maga a taktika a következõképpen néz ki: a rohamozó nehézlovasság elsõ sora néhány lépéssel az ellenséges sorok elõtt minden szellemi erejét egyetlen taszításba összpontosítja, és így megtöri a gyalogság rendjét. Ebbõl kitalálható miért is volt olyan kevéssé elterjedt ez a taktika: egyszerûen nehézségbe ütközött elegendõ számú katonát találni, akik egyszersmind a szellem hatalmával is bírtak.

Miután a kéznél lévõ nehézlovasságom nem volt alkalmas a feladatra, a gyalogosaimat utasítottam, hogy formáljanak ékeket, és támadjanak, de õk sem tudták megtörni a toroniakat, csak hátrálásra kényszeríteni. Az ilanori lovasaim sem jártak nagyobb sikerrel, de azért folytatták az ellenség nyilakkal való zaklatását, én pedig készen álltam a nehézlovassággal, hogy bármilyen résre lecsapjak.

A toroni gyalogság azonban semmi jelét nem mutatta, hogy meg akarna törni, viszont lassan, de kitartóan hátrált a bernongi erődítményrendszer felé, miközben az alakzatok belsejéből számszeríjakkal viszonozták az ilarok tüzét.

A hátrálás nem egyenletes tempóban folyt az egész vonalon, és ez szöget ütött a fejembe. A centrumhoz legközelebb lévő négyszögek hátráltak a leglassabban, a távol esők a leggyorsabban, így az ellenséges jobbszárny hamar elhajolt hátra.

Az egyik magyarázat, ami eszembe ötlött, hogy a toroni parancsnok a csapatai átkarolását akarja elkerülni, csakhogy, ebben az esetben miért nyomult egyáltalán előre? A másik lehetőség ami eszembe ötlött, hogy el-Cirjem hagyja, hogy a szárnyaink előrenyomuljanak, megnyúljanak, és elvékonyodjanak, aztán egy kemény csapással elszakít minket a centrumtól, és a három részre szabdalt hadseregünket darabonként elpusztítja.

Amint ezt végiggondoltam, tudtam, hogy csak erről lehet szó. Azonnal cselekedtem, de még így is elkéstem. Először a gyalogságnak fújattam visszavonulót, aztán a nehézlovasság élén megindultam a fenyegetett pont felé, ahol a szárnyunk a centrumhoz csatlakozott. Vonalunk elvékonyodása miatt az összeköttetés az 1. dwoon hadsereg II, hadtestének 2. hadosztálya egyedül biztosította, és én szorongva láttam, hogy a hadosztály felé egy teljes toroni légió közelít ék alakban.

Mire elég közel értünk a segítségnyújtáshoz, a dwoon hadosztály pajzsfala megtört, és újabb toroni egységek jelentek meg a színen, hogy behatoljanak a résbe. Rendkívül veszélyes pillanat volt ez számunkra, ha vonalainkba való betörést nem tudjuk elreteszelni, akkor a csata menthetetlenül elvész. Rohamra indultam mindkét nehézlovas hadosztályommal, és a résbe betörő légió még eléggé rendezetlen volt az iménti közelharctól ahhoz, hogy ékalakzatunk beszakítsa az oldalát.

Az ék percek alatt összeomlott, és a toroniak közül, akiket nem taposott le a nehézlovasság, azok rendezetlenül visszavonultak. De máris két újabb légió pajzsfalával kellett szembeszállnunk, és ezeket lovasság is támogatta. Gyülekezőt fúvattam a nehézlovasságnak, és amint három zászlónyi összeverődött belőlük, újabb rohamot indítottam, ezúttal az ellenséges lovasság elűzésére.

A kialakuló rövid összecsapásban eleinte a könnyebb fegyverzetű toroniak fölé kerekedtünk, de hamarosan a segítségükre sietett az egyik toroni légió, így végül mégis mi húztuk a rövidebbet. Szerencsére lassan a mi gyalogoshadosztályaink is felállították jobbra néző pajzsfalukat, hogy oldalba támadhassák az előrenyomuló ellenséget.

Mindazalatt míg ezek történtek, az ilar hadosztályoknak, és az 1. dwoon hadsereg továbbra is észak felé néző hadosztályainak újra meg kellett küzdenie az ellenséges jobb szárnnyal, melynek gyalogsága ezúttal nagyon is gyorsan tört előre. Az egész vonalon közelharc alakult ki, amibe nekem nem sok beleszólásom volt, mert minden gondolatomat az foglalkoztatta, hogyan állítsam helyre az összeköttetésemet a centrummal.

A hátrébb vont nehézlovasaimat újra rohamhoz csoportosítottam, és a gyalogoshadosztályokkal egyidőben támadtam. A toroniaknak ezúttal két irányba kellett harcolniuk, de megtörni nem sikerült őket. Az előrenyomulásukat megállítottuk, de továbbra is hézag tátongott a centrumunk és a szárnyunk között.

Vagy fél órán keresztül tartott ez a küzdelem, amelynek a tétje az volt, hogy a toroniak képesek lesznek-e átkarolni minket. A harcot végül a szétvertnek hitt dwoon hadosztály döntötte el, amelyet parancsnoka újra összegyűjtött, de ezúttal ő formált éket, és nagyszerűen kivitelezett rohammal megtörte a centrumunkhoz közelebb álló toroni légió pajzsfalát.

Közben a centrumban súlyos gyalogsági összecsapás zajlott, a legalább hatvanezer gyalogosból álló masszív toroni pajzsfal nyomásának a tarini hadosztályok csak nehezen álltak ellen, ráadásul az elmúlt fél órában a centrum mindkét végét átkarolta az ellenség. Mint később megtudtam ard Harneor nem sétált bele el-Cirjem csapdájába, de az ő szárnya ellen vonta össze a toroni hadvezér a csatamágusai nagy részét, és a mágikus túlerejének köszönhetően a jobb szárnyunkat is leválasztotta a centrumról.

A jobbszárnyi betörést Chrysaleas néhány percen belül elreteszelte, a bal szárnyon azonban a toroniak fél órán keresztül folytathatták zavartalanul az átkaroló hadműveletet, és mire hátbatámadtam az átkaroló csapatokat, a legszélső tarini hadosztáy nagyrészt elpusztult az egyenlőtlen küzdelemben.

Miután a centrumot fenyegető átkarolást felszámoltam, először ismét az ellenséges jobbszárny felé fordítottam a figyelmemet. A nehézlovasságom a nap folyamán vívott közelharcok ellenére nem szenvedett még súlyosabb veszteségeket, így ismét elsősorban rájuk támaszkodva csapást mértem az ellenség újra előre vezetett lovasságára. Azután előreküldtem a gyalogságot, de ezúttal én is a centrumhoz közeli ellenséges alakulatokra helyeztem a legnagyobb nyomást. A légiók keményen tartották magukat, de a túlerőnk hátranyomta őket, és a dél utáni második órára az ellenséges centrum került veszélyes helyzetbe.

A mi centrumunk helyzete eddigre viszont megerősödött, mert az ellenség mágikus tartalékai nagyjából kimerültek. A jobb szárnyunk mágikus védelmét csak egy helyen sikerült lerombolni, mert varázshárítókból nagy készletet halmoztunk fel a hadjárat előtt, de minden tartalékunk felhasználásával ard Harneornak és Chrysaleasnak végül még azt az egy rést is sikerült befoltozniuk.

A toroniak viszont láthatóan gyengébb védelemmel rendelkeztek, mert pár óra harc után a mi varázstudóink áttörték a centrumban, egy rövid szakaszon. A csatamágusok lecsaptak a résre, és a toroni pajzsfalban repedés keletkezett. Nelhac király katonái behatoltak a résbe, és tovább növelték a repedést. Lépésről-lépésre haladtak a húsz sor mélységű alakzat iszonyatos nyomása ellen, de nem tágítottak, és egyre közelebb jutottak az áttöréshez.

Most ehhez hozzájött még a jobb oldaluk fenyegetettsége, és el-Cirjem végre rászánta magát a visszavonulásra. A hatalmas pajzsfal lassan, komótosan hátrált el, a kimerült tariniak pedig nem követték. A két centrum a nap további részében egymástól egy-két futamatnyi távolságra nézett farkasszemet egymással. A toroni gyalogság lassan a szárnyakon is visszahúzódott, és a nap úgy fejeződött be, ahogy elkezdődött: a könnyűlovasság küzdelmével, amely egészen sötétedésig tartott.

A nap folyamán egyik félnek sem sikerült döntő fölényt kiharcolnia. Ard Harneor sikeresebb volt a jobb szárnyon, mint én a balon, és miután Chrysaleassal megállították a toroniak dél előtti áttörését, sikerült megtörnie az egyik légió négyszögét. Igaz, a katonák mintegy fele megmenekült, és a bernongi erődrendszer falainak védelmében a légió újra rendezte a sorait.

A hadseregek Ranil 51-iki beosztása nem tért el jelentősen az 50-ikitől, mindössze annyit változtattam, hogy a 2. dwoon hadsereg nehézlovasságát átvezényeltem ard Harneor parancsnoksága alá.

El-Cirjem azonban elvetette az erős centumra, és gyenge szárnyakra alapozott taktikáját, mert az előző napinál jóval kevesebb légiót tartott csak középen, és azokból sem formált egyetlen masszív pajzsfalat, hanem hagyta őket egyesével felállni, ahogy az ilyen hatalmas seregeknél logikus.

Ezen a napon a toroniak nem vesztegették az időt a könnyűlovasság előreküldésével, hanem, amint hadrendbe álltak megindultak. El-Cirjem láthatóan még aznap döntésre akarta vinni a dolgot.

A gyalogság hamarosan összecsapott, és ezúttal a varázstudók is komolyan beavatkoztak a küzdelem menetébe mindkét oldalon. A varázshárítók nagyobb része már az előző napi csatában odaveszett, a maradék pedig hamar elfogyott.

Először a toroni centrum védelme szakadt át több helyen, és a tarini csatamágusok csaptak le a légiókra. Némelyik toroni alakzat elejét tűz borította el, volt amelyikre őrület csapott le, és a katonák egymást kezdték kaszabolni. Azután a tariniak utolsó varázshárítói is összerogytak, és egy törpe hadosztályt savfelhő burkolt be, egy másikon villámok cikáztak végig.

A centrumban álló alakulatoknak jutott az első mágikus csapás mindkét részről, de hamarosan a szárnyaknak is megszűnt minden védelme. Az egyik dwoon gyalogoshadosztályom alatt szakadék nyílt meg, közvetlenül előttem pedig lávafolyamot köpött a föld. Ranil hatalmával egy szempillantás alatt halott kőzetté hűtöttem, de néhány vértesemet, aki közel álltak a kitöréshez, ez alatt a rövid idő alatt is elevenen megsütötte az olvadt kőből sugárzó hőség.

Soha azelőtt nem harcoltam még olyan ütközetben, amiben arányaiban olyan sok varázstudó vett részt, mint a bernongi csatában, és bár jól ismertem a harctéri mágia pusztító erejét, mégis megdöbbentett a vad rombolás, amit a tomboló varázserő mindkét oldal katonái között végzett. Mire közelharcra került sor, az alakzatok többsége szétzilálódott, és ha két rendetlenségbe hozott pajzsfal ütközik egymásnak, ott mindkét oldalon hullanak a katonák.

A lovasságnak persze eszményi lehetőséget nyújt, ha a gyalogság jól záró védelmén rések nyílnak. Az ilanoriak szokásos mozgékonyságukkal nyargalták körbe a toroni négyszögeket, és habozás nélkül csaptak le a gyenge pontokra, én pedig ezúttal nem törődve az ellenség ostromdárdáival, szemből vezettem rohamra a nehézlovasságot és két ilar hadosztályt az ellenséges szárny szélén álló légió ellen.

Hiába erősítette meg el-Cirjem a szárnyakat a tegnapihoz képest, a harc kimenetele ezúttal a lovassági fölényen múlt, az pedig elvitathatatlanul a mienk volt. Az ellenséges szárny jobb szélén elhelyezkedő légió pajzsfala zilált volt, az ostromdárdák pedig ahelyett, hogy áthatolhatatlan acélfalat vontak volna a légiósok elé, ritkásan meredeztek felénk. A légiót támogató két lovasezred megpróbált a rohamunkra rohammal felelni, de ilarjaim bocsátkoztak velük harcba, és a dwoon nehézlovasok háborítatlanul érték el a légiót.

A pajzsfalak harcában a légiósok rövid kardja és nagy pajzsa a legjobb fegyver, amit kívánni lehet, de a lovasság ellen nehéz hatékonyan használni. A rövid kard arra való, hogy döfjenek vele, és aztán nyomban visszahúzzák, a pajzs pedig az ilyen támadások ellen védi a testet. A nehézlovasok viszont hosszú pallost vagy lándzsát használnak, és ha gyalogsággal harcolnak többnyire a fejre csapnak, vagy egyszerűen legázolják. A súlyos gyalogsági pajzsot nehéz időben felkapni, hogy kivédje a fejre irányuló vágást, ahhoz pedig, hogy a rövidkarddal a katona a ló szügyébe, vagy oldalába döfhessen, legfeljebb egy lépésnyire kell állnia a lótól, ahol nem csak a lovas pallosának, hanem a ló patáinak és fogainak is ki van téve.

Derék dwoon hadosztályaim beszakították a toroni légió pajzsfalát, és sokat lekaszaboltak birodalmi katonák közül. Miután a légiósok fő alakzata megtört, számos kis csapat igyekezett kisebb négyszögekbe rendeződni, elszánt tisztek vezetésével, de sok légiós a futásban keresett menekülést, és abban reménykedett, hogy eléri a szomszédos toroni négyszöget, mielőtt a mieink letiporják.

Én magam is ebben reménykedtem, csakhogy éppen ellenkező előjellel: ha a toroniak rést nyitnak a pajzsfalukon a menekülőknek, akkor azon keresztül mi is bejuthatunk. A még ellenálló toroniakat a gyalogságra és az ilarokra bíztam, és a nehézlovasság azon részével, amely nem merült bele annyira a gyilkolásba, és megértette a kürtjeleket, a menekülők után indultam.

Úgy számoltam, hogy a két hadosztályból, vagyis tíz zászlóból mintegy hat zászlóra való katona követett csak, és emlékszem arra gondoltam, hogy ha az 1. dwoon hadsereg a hadjárat befejezése után a parancsnokságom alatt marad, akkor a testvérbátyámat nevezem ki az élére, mert a fegyelem láthatóan nem volt erőssége az alakulatnak, de ezt a gondolatot máris kiszorítatta a hamarosan kitörő közelharc tudata. Már közel jártam a toroni légió pajzsfalához, még egy pár pillanat, és a lándzsáik közé vágódok. Az előttem lévő menekülők láthatóan nem nyertek bebocsátást bajtársaik alakzatába, de még reménykedtem, hogy a puszta nyomásuk a mi rohamunk lökésével együtt elegendő lesz, amikor egy pillanatra elsötétült a világ.

Éppen hogy nem estem le a földre, de ez valószínűleg inkább a lovam érdeme, mint az enyém, mert a derék hátas megérezve, hogy valami baj van, ügetésre, majd lépésre váltott. Egy számszeríj nyílvesszője ütötte át a páncélomat, és a vállamba fúródott. Mire egészen felocsúdtam rövid kábulatomból a rohamunk már el is robogott mellettem, mindössze az egyik segédtisztem állt meg, hogy szükség esetén segítségemre lehessen.

Egyelőre nem éreztem fájdalmat, de úgy ítéltem meg, hogy a sebem nem annyira súlyos, hogy ott helyben kelljen meggyógyítani, ezért igyekeztem legalább szemmel követni a rohamunk sorsát. Sajnos ennek a légiónak tökéletesen zárt a pajzsfala, és nehézlovasságom hamarosan rendetlen visszavonulásba kezdett.

Látva, hogy itt már nem sokat tehetek, engedtem segédtisztem unszolásának, és nekiláttunk, hogy a toroni légióval szembenálló gyalogoshadosztályunkat megkerülve visszatérjek a vonalaink mögé. Útközben éreztem, hogy valami hidegség kúszik fel a karomon, és rádöbbentem, hogy a vállamba fúródott nyílvessző valószínűleg mérgezett.

Amint az ellenségtől biztonságos távolba értünk, segédtisztem segítségével levettem a mellvértem darabjait, de ahhoz, hogy a vállamat védő lemezt eltávolítsam kénytelen voltam letörni a nyílvessző szárát. A hegyet ki kellett vágni, mivel a szakállas nyílvessző mélyen a húsomba fúródott. Miután ezzel megvoltunk megpróbáltam hatástalanítani a mérget, de aznap már Raniltól kapott hatalmam nagyobb részét elhasználtam, akárcsak a segédtisztem. Hamarosan elvesztettem az eszméletemet, és csaknem egy órán keresztül ájult maradtam. Ennyi időbe került, míg segédtisztem kerített egy Ranil-papot, aki végül kipurgálta belőlem a mérget, és meggyógyított.

Ez az egy óra, amíg szolgálatképtelen voltam, döntőnek bizonyult a csata végkimenetele szempontjából. A két nehézlovas hadosztályomat a parancsnokuk újra összegyűjtötte, és visszavezette a harcvonalunk mögé. Közben a csatamágusaink két ellenséges négyszöget is megtörtek. A nehézlovasság rohama gond nélkül letiporta volna a ezeket, és az ellenséges vonalban befoltozhatatlan lyuk támadt volna.

Szerencsétlenségünkre azonban nem én voltam az egyetlen, aki megsebesült. Az 1. dwoon hadsereg parancsnoka néhány perccel azután, hogy én megsebesültem, elesett. Helyettese, a rangban legidősebb hadtestparancsnok szintén megsebesült, a következő hadtestparancsnok nem szerzett időben tudomást róla, hogy ő vezeti a balszárnyat, a nehézlovas hadosztályparancsnokok pedig nem akartak a saját szakállukra cselekedni. Így mire ismét szolgálatképessé váltam, a két légió már újra négyszögben állt.

A varázshasználók a délelőtt folyamán mindkét oldalon kimerültek, a délutánt egyre inkább a súlyos közelharc jellemezte. Jól felépített gyalogsági ékekkel sikerült megtörnöm az ellenség legszélső légióját, az ilarok, és a nehézlovasság pedig ennek a túlélőit is lemészárolták. Most már, hogy két légióját is legyőztük, a toroni jobb szárny kénytelen volt sokkal vékonyabb, és hosszabb négyszögekbe állítani a megmaradt légiókat, az átkarolást elkerülendő. Éreztem, hogy az ellenség közel van a törésponthoz, és parancsot küldtem Chrysaleasnak, hogy jöjjön előre legalább a III. hadtesttel. A kyr tábornok meg is jelent, és kipihent tarini meg erigowi nehézgyalogosai eldöntötték a küzdelmet. A 26. és a 31. zászlóalj versengése most sem csitult, ez a két zászló alkotta a rohamra induló hadosztályok ékeinek csúcsát, és mindketten megtörték a maguk légiójának pajzsfalát. Az ellenség jobbszárnya összeomlott.

Itt volt a lehetőség, hogy oldalba kapjuk el-Cirjem fedetlenül maradó centrumát. Chrysaleas oldalra fordította győzelmes hadosztályait, az ilarok a visszavonulókat csipkedték, és a menekülőket kaszabolták, a dwoonok pedig megindultak, hogy elvágják a toroni középhadat a bernongi erődrendszertől.

Ekkor szakadt át Toroff Nelhac arcvonala, és lépett színre a toroni tartalék. A tariniak a tegnapinál jobb helyzetben voltak az erőviszonyok tekintetében, de el-Cirjem meg-megújuló rohamai így is a végsőkig próbára tették a törpék kitartását, és amikor a hadvezér személyesen vezette rohamra a császár 5. saját légióját, a tarini pajzsfal megtört.

Az elmúlt két napban a 7. császári légió távol maradt a csatától, de ezt nem tartottuk gyanúsnak, mert úgy gondoltuk, hogy a bernongi várban elszenvedett veszteségeik olyan súlyosak voltak, hogy a légió gyakorlatilag megsemmisült. Mint kiderült, a 7. légiónak még mindig majdnem háromezer harcképes katonája maradt, és ezek az 50-én, és 51-én délelőtt tartalékban voltak, most azonban, válaszul győzelmünkre a toroni jobb szárny felett, erőteljes lovassági támogatással, és még egy megfogyatkozott császári légióval megerősítve léptek színre.

A menekülő vagy visszavonuló légiókkal már nem törődtek, hanem a centrum hátának védelmére szorítkoztak. Az 1. dwoon hadsereg előrenyomuló hadosztályai megtorpantak. Akármilyen kitűnő harcosok voltak a császár saját légiósai, a létszámfölény majdnem 2 az 1-hez volt az én gyalogságom javára, így hát ismét ékeket formáltam, és nekiláttam, hogy ezt az újabb toroni pajzsfalat is megtörjem.

Az élőhalottakat azonban nem lehetett megtörni. A pajzsfaluk szilárdsága felülmúlta minden más alakulatét, amellyel katonai pályafutásom során találkoztam. Két sikertelen, ékekkel végrehajtott roham után a nehézlovassággal próbáltam célt érni, de ismét sikertelenül. Az élőholtak nem féltek az újbóli haláltól, és nehéz is volt végezni velük. A testüket teljesen szét kellett szabdalni ahhoz, hogy harcképtelenné váljanak, egy hasi szúrás, ami egy élő ember számára feltétlenül végzetes lett volna, az ő számukra legfeljebb múló kellemetlenséget jelentett.

Szerencsére volt néhány papi személy, akiknek a mágikus tartalékait még nem merítettük ki: ezeket a legsúlyosabb sebesültek megmentésére tartalékoltuk. Most azonban az élőhalottak ellen használtam fel őket. A legtöbben Ranil felkentjei voltak, de az ilarok között akadtak papjai az ervek Arel nevű istenének is. Most ezek minden hatalmukat a császár 7. saját légiója ellen fordították, és rendet vágtak a katonák között. Közben a gyalogságomat egyetlen, a toroni vonallal egyenlő hosszúságú, de annál mélyebb pajzsfalba állítottam, és előre indultam velük.

A toroni tartalék ellenállása azonban elérte a célját. A III. hadtest támadása megingatta a toroni centrumot, de a pillanat elmúlt, és a toroniak újra összeszedték magukat. Öröm az ürömben, hogy el-Cirjem, látva, hogy veszélyes a helyzete, felhagyott a tariniak elleni harccal, és visszavonult. Amikor láttam, hogy kimerült gyalogságomnak esetleg hamarosan túlerővel kell szembenéznie, megállítottam a pajzsfalam előrenyomulását, majd lassan visszavonultam a lovasság fedezete alatt. A sötétség hamarosan leszállt, és mind a toroniak, mind a mieink visszatértek a táboraikba.

Elmondtam, hogy mi történt a nap folyamán az általam vezetett szárnnyal, és kitértem a centrum harcaira is. Közben a jobbszárnyon ard Harneor már délelőtt fölényes győzelmet aratott, és a toroni tartalék nagyobbik részét ide irányították. Ard Harneor ismét át akart törni, de ezúttal olyan dolog esett meg, amire nem gyakran van példa a hadtörténelemben: rohamozó nehézlovasságát a toroni légiósok egy ellenrohammal állították meg. A bekövetkező közelharcban a mi nehézlovasságunk húzta a rövidebbet, és a nap hátralévő része itt is főleg gyalogsági küzdelemmel telt.

Az este folyamán rövid haditanácsot tartottunk. Chrysaleas tábornok azt az álláspontot képviselte, hogy másnap is fel kell állnunk a toroni hadsereggel szemben, és kísérletet kell tennünk a győzelem kivívására. Ard Harneor a visszavonulás fő szószólója volt, és vele értett egyet Harneor, Toroff Nelhac, és a két dwoon hadsereg parancsnoka is.

Én magam tisztán elvi és stratégiai szempontból inkább hajlottam volna Chrysaleas felé. A háború nem könnyű szórakozás, és ha feladjuk a terveinket ahányszor nehézségekbe ütközünk, sohasem fogunk semmit véghez vinni. Azonkívül, bár jelenleg el-Cirjem élvezi az erődítmények birtoklásával járó előnyöket, az utánpótlási vonalán állunk, és minden neki címzett ellátmányt megszerzünk. A toroniak alaposan felkészültek a hadjáratra, de élelmük mostanra már fogyatkozóban kellett, hogy legyen. Minden nap, amíg a toroniakat képesek vagyunk Bernonghoz szegezni, növeli az esélyünket, hogy a császári főerőket megsemmisítsük.

De azt sem tagadhattam, hogy a hadsereg veszteségei súlyosak voltak mind anyagi, mind erkölcsi téren. A katonák többsége fáradt volt és nyugtalan, a táborban olyan hírek kaptak lábra, hogy a déli kyrek már útnak is indítottak Bernong felé egy hatalmas felmentősereget. Ha kiállunk még egy csatanapra, a kevésbé lelkes zászlók közül nem egy meg fog hátrálni az ellenség elől, és lesznek, amelyek inkább a saját tisztjeik kardjával néznek szembe, mint a toroniakéval.

Ahhoz, hogy az alattam szolgáló katonák ismét teljes odaadással tegyék a kötelességüket, a hadseregeknek pihenőre volt szüksége. Ez pedig nem olyan dolog, amit megkaphattak volna a toroni fősereg tőszomszédságában, a toroni területek legkellősebb közepén. Ezért végülis a visszavonulás mellett döntöttem. A másnapot ennek megszervezésével töltöttük, és aztán a következő este titokban kiürítettük a táborainkat, és ellopóztunk.

Mint kiderült ezúttal az ellenség ugyanannyira ódzkodott a csata folytatásától, és a miénkkel hajszálra megegyező tervet ötlöttek ki, és ők is éjszaka vonultak el Bernong alól: a légiók és a lovasezredek kisebb csoportokban kelet felé csúsztak át az akkorra már üres táboraink között Ranil 52-én este. Nappal persze észrevették, hogy már nem állunk ott velük szemben, és ekkor egészen felszedték a sátorfájukat. Végülis mindkét fél tartott a másik támadásától, és mint kiderült, ezúttal mindkettő feleslegesen.

Mint már említettem, a veszteségeink igen súlyosak voltak. Az elmúlt két napban a halottakban, foglyokban, és gyógyíthatatlan sebesültekben elszenvedett veszteségünk elérte a 20 000 főt. Volt további 10 000 sebesültünk, akik gyógyíthatóak voltak ugyan, de a csata után közvetlenül erre nem akadt mágikus kapacitás, a visszavonulás alatt pedig idő nem volt. 53-án és 54-én már törődni tudtunk velük is, de az orvosaink minden igyekezete ellenére többen is meghaltak közülük, mielőtt egy papi személy meggyógyíthatta volna őket.

A legnagyobb veszteségeket a 2. dwoon hadsereg szenvedte el, de a csata nem kímélte egyik alakulatunkat sem. Mind fáradtak, és leharcoltak voltak, és mint említettem a gyengébb fegyelmű zászlókon azt lehetett érezni, hogy a harci kedvük is lelohadt. Elhatároztam, hogy a hadjárat végével első dolgom lesz ezeket ráncba szedni, és megtanítani őket, hogy jobban féljenek a saját tisztjeiktől, mint az ellenségtől.

Egyelőre azonban vissza akartam térni dwoon területre, és új tervet kidolgozni el-Cirjem főserege ellen.