Kilencedik fejezet

Hadszervezet és belpolitika Ilanorban, Tarinban és az Unióban

Az utolsó békeévekben megkezdődött a dwoon hadseregek betagozódása a közös tarini-dwoon-ilar főparancsnokság alá. A keveredés az ilar és tarini seregekkel egyelőre csekély mértékű volt, a katonák továbbra is az Unió zászlaja alatt szolgáltak, sőt még a parancsokat is ugyanúgy Davalonból kapták, mint eddig. Itt volt ugyanis a közös vezérkar főhadiszállása, a határhoz legközelebb eső fővárosban.

A rangok és a vezényleti nyelv egységesítése egyelőre nem történt meg. E két meglehetősen sok gondot okozó visszásság oka az volt, hogy az elhamarkodott cselekvés ebben az esetben több kárt okozott volna, mint hasznot.

Ami a nyelvet illeti: az ilarok és tariniak többsége beszélt ugyan ervül valamelyest, de a dwoon katonák többsége nem, az öreg tisztek és altisztek pedig, akik a hadsereg gerincét alkották, a legnagyobb jóakarat mellett sem tudtak már idegen nyelveket tanulni. Éppen ezért a felmenő rendszer mellett döntöttünk: az újonnan katonai szolgálatba lépő dwoonok számára az erv nyelv elsajátítását a kiképzés részévé tettük, és a vezényleti nyelv egységesítésének időpontját 1400-ra tűztük ki.

Az olvasó joggal kérdezheti, hogy hogyan lehet, hogy a 3. hadseregben ezek szerint nem szolgáltak idősebb tisztek és altisztek? Hiszen a vezényleti nyelv itt már a kezdetektől az erv volt. Nos, ami azt illeti, a II. hadtest öreg katonáinak itt is meggyűlt a bajuk a vezényleti nyelvvel, de kemény büntetésekkel, külön jutalmak kitűzésével, valamint a már jól beszélő tisztek és a mentalistáink hathatós segítségével az ő nagyobb részük is elsajátította az új vezényleti nyelvet, legalább tűrhető szinten. Azokat pedig, akiknek a két éves türelmi idő is kevés volt ehhez, áthelyeztettem más hadseregekbe.

A rangok egységesítése a vezényleti nyelvhez hasonló fontosságú kérdés volt, és összefüggött a hadszervezet megreformálásával. A tarini hadseregben kizárólag önkéntesek szolgáltak, és a tiszteknek nagyon szigorú követelményeknek kellett eleget tenni ahhoz, hogy megkapják a beosztásukat. Az ilar alakulatok többsége sorozott volt, a tisztjeiket pedig maguk választották, ráadásul a tisztek egyszersmind az adott alakulatot kiállító körzet békebeli vezetői is voltak. Az Unióban a legfelsőbb szinten ugyancsak összefonódott a katonai és polgári közigazgatás, elég csak arra gondolni, hogy én magam tartományi kormányzó voltam, és egyszersmind a fegyveres erők tábornagya. A ranglétra kialakítása nálunk átmenetett képzett a törpék kitűnő, és az ilarok nem túl szerencsés módszere között: a tiszteket nem választották ugyan, de a követelmények nem voltak olyan szigorúak, mint a törpe hadseregben; sok múlott a felettesek jóindulatán, és legnagyobb súllyal nem a rátermettség, hanem a rangidő esett latba.

A legsürgősebb, és legsúlyosabb változásokon az ilar hadseregnek kellett átmennie. Az ilar törvényhozás márpedig nehézkes dolog, mivel a fegyverfogható férfiak többségének van beleszólása a dolgok menetébe. Így aztán a népszerűtlen intézkedéseket nehéz keresztülvinni - az ősi alkotmány megváltoztatása pedig rendkívül népszerűtlennek bizonyult.

Az ilanori thán nagy kitartású, és tekintélyes vezető volt, és tapodtat sem engedett. A közrendűek, akik közül a csapattisztek többsége kikerült, az államfőt támogatták, míg az előkelők, akik vagyonuk révén gyakran a tapasztaltabb katonák rovására szereztek maguknak főtiszti rangot, ellene foglaltak állást. A szavazatok többségét adó szegények pedig legfontosabb joguknak tartották a tisztjeik megválasztását, és érthető módon ragaszkodtak hozzá. Éveken keresztül tartott a politikai kötélhúzás melyben a pártok latba vetették szónokaik ékesszólását és vezetőik minden befolyását. 1383 nyaráig nagyjából egyenlőek maradtak az erőviszonyok, ekkor azonban az előkelők pártja elkövette azt a hibát, hogy az egyik gyűlést, melyen a változás hívei voltak többségben, megpróbálta erővel ellehetetleníteni.

A thán válasza azonban nem késett, és mivel a rend és a törvények őreként léphetett fel a szegények és az előkelők nagy része is az ő oldalára állt ezúttal. A rendbontókat elfogták, akik vért ontottak azokat kivégezték, akik csak bujtogattak azoknak elkobozták minden vagyonát, és őket magukat börtönbe zárták. Miután a változás legmakacsabb ellenfelei eltűntek a színről vagy átálltak a másik oldalra, a thán egybe hívta az egész nép gyűlését, és a teljes nemzeti egyetértés ritka pillanatát kihasználva keresztülvitte az akaratát. A polgári és a katonai közigazgatás a legfelső szintet kivéve kettévált, és a tisztek előremenetele ettől fogva érdemeiktől és rangidejüktől függött, nem pedig attól, hogy kedvében jártak-e a közkatonáknak.

Ugyanekkor fontos változások történtek az Unióban is. A Naptanács ugyanis, amely az ország ügyeit a régenssel az élén intézte, egyre megosztottabbá vált, és egyre kevésbé volt képes bármiben is döntésre jutni. A veszélytől távolabb lévő északi tartományok küldöttei kedvetlenül fogadták az újabb és újabb különadókat, újoncozásokat és szaporodó hadgyakorlatokat. A déli tartományok előkelői, jómagammal az élen, mindent keveselltek, és úgy éreztük, hogy ritkábban lakott tartományaink erőn felül járulnak hozzá az ország háborús készülődéséhez hogy az északi tartományok lagymatagságát kiegyenlítsék. A régens kezdetben igyekezett egyensúlyt tartani a két tábor között – elvben alig korlátozott hatalma ellenére hosszú uralkodása során mindig is az alkotmányos megoldások felé hajlott, és igyekezett a Naptanáccsal összhangban cselekedni.

A béke idején fényesen beváló módszerek azonban veszélyesen lassúnak és kétségbeejtően kevéssé hatékonynak bizonyultak a háború árnyékában. A régens egyre inkább a déli tartományok képviselői felé sodródott, és a Naptanácsban pattanásig feszültek az indulatok. Nagyjából akkortájt, amikor az ilanoriak belviszálya a tetőpontra hágott az Unió is kénytelen volt kormányválsággal szembenézni. Az északi urak bennem látták minden nyomorúságok legfőbb okozóját, és azt követelték da Rangától, hogy váltson le tisztségemből, a déli tartományok főnemesei és lovagrendjei azonban egyöntetűen mellém álltak.

A régens végül is megelégelte az egyre jobban elmérgesedő vitákat, és 1383. Raor 31-én feloszlatta a Naptanácsot. Még ugyanaznap egyesével magához hívatta az északi tartományok küldötteit, és felajánlotta, hogy tíz évre mentesíti őket az adófizetés alól, ha birtokot cserélnek egy déli határ menti főnemessel vagy lovagrenddel. A dolog fényesen bevált. Amikor egy hónappal később dolgom akadt Davalonban, az ott időző északi nemesek nagy része kénytelen-kelletlen megkövetett. Ott álltam Garyn da Ranga mellett, amikor kihirdette, hogy mostantól fogva a nemesi felkelésnek évente négyszer hadgyakorlatot kell tartania minden tartományban, és a rendeletet, amelyet még nem is olyan régen méltatlankodó hangzavar fogadott volna, most pisszenés nélkül elfogadák. Végre a legmakacsabbak is megértették, hogy a háború elkerülhetetlen, és az Unió egy emberként sorakozott fel Garyn da Ranga mögött, hogy szembenézzen az ősi ellenséggel.