Nyolcadik fejezet

Hírszolgálat, varázstudók, a háború előtti utolsó évek

A toroni titkosszolgálatról a mai napig nagyon keveset tudunk. Ritkán sikerül egy-egy ügynökét foglyul ejtenünk, de ezek többnyire alacsony rangúak, és akkor sem gyarapítják a tudásunkat érdemlegesen, ha sikerül megakadályoznunk, hogy öngyilkosságot kövessenek el, és szóra bírjuk őket.

A titkosszolgálat léte leginkább az eredményeiben nyilvánult meg számunkra. A toroniak előszeretettel alkalmaztak fejvadászokat magas rangú északi tisztek meggyilkolására, sajnos meglehetősen nagy sikerrel. Hasonlóan szerették megmérgezni az élelmiszer, vagy a vízkészletünket, és nem riadtak vissza attól sem, hogy járványokat indítsanak útjára köreinkben. Kémeik a saját lakosságunk, vagy éppen a hadsereg soraiban rejtőztek, és nem sok hadmozdulatunk maradhatott rejtve a szemük előtt, sőt, Naith tábornok megfigyelése szerint előfordult, hogy az ellenséges határőrség szinte a mi csapatainkkal egy időben értesült a parancsnokok szándékairól, ami arra utalt, hogy a tisztikarban is akadnak toroni ügynökök.

A mi hírszerzésünk, még a Harneor-hadnál is, messze volt az ilyen hatékonyságtól. Nem volt sem elég pénzünk, sem elég tapasztalatunk. Mégis, a háború előtti években, és a háború alatt számos előrelépést tettünk.

Amikor Tarin, az Unió és Ilanor létrehozott egy közös főparancsnokságot, a három ország a hírszerző szerveket is alárendelte ezeknek, így az Unió délnyugati tartományának parancsnokaként, többek között ilar fejvadászok is szolgáltak alattam. A dwoon fejvadászok nehezen tanultak meg más nyelveken akcentus nélkül beszélni, az ilarok viszont hamar levetkőzték az akcentust, és a beszédük rövid idő alatt a környezetük dialektusához hasonult. Valószínűnek tartom, hogy maga az ilar nyelv alakította ki bennük ezt a tulajdonságot; de ez a végeredmény szempontjából mindegy. Az ilarok be tudtak illeszkedni a toroni környezetbe, amit az is elősegített, hogy az emberi származású toroniak testi adottságai nagyon hasonlók voltak az ilarokéhoz: a fekete haj és a sötét szem volt a leggyakoribb közöttük; viszonylag karcsú alkat, jellegtelen orr és pofacsont.

A testi jellemzőket természetesen meg lehet változtatni mágiával, vagy egyszerűbb eszközökkel is, de a toroni kémelhárítás túlságosan gyakran kiszúrta az ilyen változtatásokat, és egy ügynökünk már el is tűnt a legkisebb nyom nélkül. A szőke haj, vagy a kopaszság pedig a határ túloldalán bőven elég indok volt ahhoz, hogy az embernek belenézzenek a fejébe, így maradt az a megoldás, hogy igyekeztünk a testi adottságokra is figyelni, amikor leendő ügynökeinket toborozzuk.

A nyersanyag tehát már a rendelkezésemre állt, csak meg kellett formázni. Az ilar titkosszolgálat eddig a fizikai tényezőkre helyezte a hangsúlyt: megtanították a fejvadászoknak, hogyan éljenek meg akár a jég hátán is, és nagyszerű harci készségeket sulykolt beléjük. A szellemüket azonban nem edzették meg kellőképpen, és nem helyeztek elég nagy hangsúlyt a környezet megismerésére sem. Mentségükre szóljon, hogy az ilarok között igen ritka az olyan ember, aki birtokában van a szellem hatalmának, Toronról pedig nem sokat tudunk a Szövetségben – ami azért csaknem ezer év állandó háborúzás után kicsit meglepő. Mindenesetre az eredmény katasztrofális volt: a legtöbb fejvadász már az első küldetését sem élte túl, és a visszatérők között sok olyan volt, akit Toron kínzással, pénzzel vagy mágiával már a szolgálatába állított.

A hiányosságokat pótlandó varázstudókat állítottunk a leendő ügynökök mellé, hogy elsajátíthassák a szellem hatalmát, és a határon átcsapó katonáimmal toroni közrendűeket raboltattam el, akik megtanították az ügynököket, hogyan viselkedjenek.

Ezután magával a toroni lakossággal próbáltunk szerencsét. Nem volt könnyű dolgunk, mert a toroniakat ugyanolyan fanatikus hűség fűzte a hazájukhoz, mint például a dwoonokat, de kellő mennyiségű arannyal sikerült néhány közrendű hűségén rést ütni. Ezek nem keveset kockáztattak, és többségük rajta is veszített, de az emberi kapzsiság szerencsére mindig gondoskodott az utánpótlásról.

A legnehezebbnek a katonák beszervezése tűnt. Mint kiderült, ez a félelmünk csak részben volt jogos. Igaz, az alacsony rangú katonák sokkal ellenállóbbnak bizonyultak kísérleteinkkel szemben, mint más polgártársaik, és, ha mégis sikerrel jártunk, az emberünk kivétel nélkül rövid idő alatt lebukott. A kyr származású tisztek azonban meglepetésünkre sokkal inkább hajlamosak voltak az árulásra. Nekik egyrészt sokkal kevesebb vesztenivalójuk volt, mert csak a saját fejüket kockáztatták: ha lebuktak a családjuknak nem esett baja, legfeljebb a vagyonuk egy részét veszítették el. Másrészt frissek voltak még a polgárháborús ellentétek, és a nemesek közül sokan úgy érezték, hogy a császár elárulta őket, amikor kiegyezett a Tharr-egyházakkal. És meglepő módon olyanok is voltak, akiknek észak kyrjeihez húzott a szívük, és puszta idealizmusból vállalták a kémkedést. Általában ezek bizonyultak a leghasznosabbnak, és a legritkábbaknak is.

Mindent összevéve a titkosszolgálatunk jóval elmaradt a toronitól hatékonyságban, és ez nem változott meg alapvetően, bármennyire igyekeztünk. Mérsékelt sikereket értek el az ügynökeink, volt, hogy nagyban hozzájárultak a csatatéren aratott győzelmeinkhez, de az árnyak között a toroniak sajnos mindig otthonosabban mozogtak, és attól félek, ez még jó darabig ezután is így lesz.

Volt azonban a hírszerzésnek egy másik formája is, amiben viszont mi voltunk előnyben. Az árnyháború Toron asztala volt, a felderítés azonban a miénk.

Ha belegondolunk ez nem is lehetett másként – Haonwell, és a sirenari önkéntesek révén nekünk képzett elf felderítők álltak rendelkezésünkre, akik között ráadásul pegazuslovasok is voltak. A toroniaknak nem voltak sem elfjeik, sem pegazusaik, ezért mágiával próbálták ellensúlyozni a hátrányukat. Repülő eszközöket készítettek a felderítőiknek, varázsgömbökkel fürkészték a földeket, illetve állatok szemén keresztül próbálták meg a seregeinket felderíteni. Ennek nem volt nehéz megtalálni az ellenszerét, mert a bűvölt repülőeszközöket az erre a célra készített fürkészeink mindig időben felfedték a levegőben portyázó pegazuslovasaink előtt; a megszállt állatokat pedig a gazdájukhoz vezető hosszú mentálfonalak fedték föl, ezeken keresztül aztán az óvatatlanabb toroni varázstudókkal is végezhettünk.

Maradtak a távolba néző varázslatok – de képzett mágusoknak ezeket sem okozott nagy gondot felfedni és megzavarni. Ezalatt a mi pegazuslovasaink az emberi szem számára elérhetetlen magasságban köröztek a toroni seregek fölött, legtöbbször észrevétlenül. Ha felfedezték is őket, nem volt könnyű az ártalmatlanná tételük, mert a pegazusok természetes ellenállással rendelkeznek mindenfajta mágiával szemben, az elfeket pedig mágusaink alvó rúnákkal látták el, amelyeket gyakorlatilag lehetetlen észrevenni, amíg mûködésbe nem hozzák õket.

Nem csak a pegazuslovasok és az elfek biztosítottak fölényt a felderítésben, mert a lovasságunk általában véve is jobb volt, a toroniak inkább gyalogos nemzet. Ez a fölény már a határ menti harcokban megmutatkozott, amelyekben leginkább tisztán lovassági összecsapásokra került sor, és rendszerint a toroniak húzták a rövidebbet.

A hírszolgálat legalapvetőbb csatornája a szellemnyelv volt. Ezen keresztül jelentettek a felderítők és a kémek, ezen adták ki a parancsokat a főtisztek alantasaiknak, ez volt a hírközlés leggyorsabb és legbiztosabb módja. Egyetlen probléma volt a dologgal: kevés ember tudott csak bánni a szellem hatalmával. A harcoló seregek mindig is igyekeztek minél több embert kiképezni rá, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a szellem hatalmának elsajátítására csak minden harmadik-negyedik ember alkalmas, és nekik is két-három év kell, mire képesek lesznek szellemnyelven üzenetet küldeni. Tehát a kiképzés se nem olcsó, se nem egyszerű dolog; szellemnyelven értő katona pedig többnyire kevesebb van a szükségesnél.

Éppen ezért minden hadseregnek fenn kell tartania más kommunikációs csatornákat. A határőrség fény és füstjeleket használ az erődök közötti hírközlésre, és postagalambokat. A postagalambok egy ide-oda vonuló hadsereg részei közötti hírközlésre alkalmatlanok, de fény-, és tűzjeleket a mezei hadak is használnak; ezeket pedig kürt-, és zászlójelekkel, valamint futárokkal egészítik ki.

A Harneor-had legfontosabb újítása, amit aztán minden alattam szolgáló hadsereg átvett, az elmeháló volt. Ezt egészen bizonyosan nem maguk a Harneorok találták fel, de, tény, hogy Quironeiában ők használták először. Hogy honnan szerezték meg ezt a tudást, azt nem tudni, de amikor én megszülettem, már használatban volt.[1]

Az elmehálót egy mentálmágus feszíti ki, akár olyan emberek közé, akik valamilyen szinten birtokolják a szellem hatalmát, de nem feltétlenül képesek szellemnyelven szólni. Az elmeháló tagjai minden erőfeszítés nélkül beszélhetnek egymással a hálón keresztül. Az egyes szálak nem egészen mentálfonalak, így el lehet rejteni őket más varázstudók elől, de ha mégis rájuk akad valaki, a háló tagjai komoly veszélybe kerülnek. Ennek kivédésére két mód kínálkozik: az egyik a managát, ami minden varázslatot elfojt, a másik, hogy pár varázsló állandóan figyeli a hálóra irányuló varázslatokat, és megpróbálja ezeket kivédeni, vagy figyelmezteti a mentálmágust, hogy bontsa le a hálót.

Doran, mint említettem, a 3. hadsereg rendelkezésére bocsátott jó pár varázstudót, de ez kevés volt ahhoz, hogy minden zászlóra jusson egy csatamágus, ahogy azt a Harneor-hadban megszoktam. A hadsereg 92 zászlóból állt, és nekem mindössze 72 mágus állt a rendelkezésemre. (Ebbõl 21-et a Harneorok pénzeltek, 21-et az Unió, 15-öt Doran, 7-et Tarin és 8-at Ilanor.) A létszámot zsoldosokkal akartam feltölteni, csakhogy mire a hadsereg megalakult, már minden pénzemnek megvolt a maga helye. A csatamágusok nem ezüstben kapják a fizetségüket: 3000-3500 aranykorona volt fejenként az évi illetményük, vagyis a hiányzó húsznak 60-70 000 aranykoronát kellett volna évente előteremtenem. Már arra gondoltam, hogy kénytelen leszek földeket állami tulajdonba venni, hogy azok jövedelméből töltsem ki a létszámot, vagy újra csavarnom kell egyet az adóprésen, amikor Ranil személyesen sietett a segítségemre.

Egy régi bajtársam, és lekötelezettem, történetesen obasz hercegkapitány, nem mellesleg egy igen gazdag család utolsó sarja, 1382. Trekam 27-én lováról leesve nyakát szegte. Örökösei nem lévén, földjei a koronára szálltak, hercegkapitányi tisztje a király egy másik hű emberére, ingó vagyonának tekintélyes részét azonban, mintegy kétmillió aranykoronát, rám hagyta. Egyetlen barátom halálát sem vettem még olyan örömmel, mint az övét. A pénzt egészében kölcsönadtam tarini bankoknak, és a kamataiból felfogadtam 28 csatamágust Dél-Quironeiábn, így aztán kereken százan szolgáltak eztán a 3. hadseregben. Ennek a száznak mintegy fele volt a magas mágia beavatottja, a többiek csak a boszorkánymesteri tanok ismerői voltak, de a csatatéren ugyanolyan jó hasznukat vettem.

A csatamágusokon kívül legalább még összesen vagy kétszáz kisebb hatalmú varázsló, illetve boszorkánymester szolgált a seregben. A varázstudókat tiszti és altiszti rangokban osztottuk be a harcoló legénységbe, közvetlen alárendeltek nélkül.

A 3. hadsereg harctéri varázshasználóinak aránya a legénységhez viszonyítva körülbelül olyan lehetett, mint a toroni hadseregben, de az északi átlagnál nagyobb. A tartomány határőrségében például összesen hatvan zászló szolgált, és hatvan-hetven harctéri varázstudó – számuk gyakran változott a sűrű határ menti összecsapások miatt –, ezek közül pedig legfeljebb húsz volt csatamágus. Igaz, a határőrség ennek ellenére is megállta a helyét, de ez csak és kizárólag a papi személyek magas arányának volt köszönhető, mert ezekből a toroni seregekben akadt kevés.

A 3. hadsereg legénységében az állománynak ugyanolyan nagy részét tették ki papi személyek, mint bármely más északi hadseregben; a hadtestparancsnokaim közül például Noram ard Harneor és Opren Harneor tábornokok, vagy éppen említhetném jómagamat is. Az erv nehézlovasságnak általában mintegy ötödét paplovagok adták, a tartományi dwoon nehézlovasságban körülbelül ugyanez volt az arány, a Harneor-nehézlovasságban, az Arany Fény lovagrend zászlajában pedig kizárólag Ranil felkentjei szolgáltak. A könnyűlovasságban és a gyalogságban ez az arány sokkal alacsonyabb volt, itt minden huszadik katona állt valamely isten szolgálatában, de így is több mint háromezer papi személy tartozott a hadsereg harcoló alakulataihoz. Emellett jócskán akadtak a nem harcolók között: a hadsereg tábori kórházában, a műszaki alakulatokban, sőt még a táborkísérők között is.

Említést kell még tennem a bárdokról, akik az ilanori és az erigowi zászlókban fordultak elő különösen nagy számban. Amellett, hogy jótékony hatással voltak a katonák moráljára, nagyon ügyes trükköket ismertek: rövid időre el tudtak rejteni földbe ásott csapdákat, vagy akár egy fekvő zászlóaljat, nem létező alakulatokat tudtak idézni, hogy az ellenség megzavarodjon, éjszaka vívott ütközetekben világítással szolgáltak. Összlétszámuk a hadsereg kötelékében nem érte el a kétszázat, de gyors felfogásuk, bátorságuk, és egyszerű, ám meglepően hatásos varázslataik révén rendkívül hasznosnak bizonyultak.

A 3. hadsereg tehát mindent összevéve bőven el volt látva varázshasználókkal, ám ezek hatékony felhasználása már más lapra tartozott. Éppen ezért megköveteltük a tisztektől, hogy alaposan megismerkedjenek a magas és a tapasztalati mágiaformákkal, hogy a csata hevében is el tudják dönteni, milyen jellegű támogatásra lenne éppen szükségük. Fontos volt, hogy a közkatonák is megtanuljanak együttműködni a varázshasználókkal, ezért ennek a módozatait is igyekeztünk jól begyakoroltatni. Számíthattunk arra is, hogy manacsendben kell majd néhány csatát megvívnunk, ezért rendeztünk olyan hadgyakorlatokat is, amelyek során mindennemű varázslat tilos volt. Végül, mire a háború kitört a hadsereg már teljes mértékben ki tudta aknázni a varázstudói nyújtotta lehetőségeket, ugyanakkor képes volt rá, hogy mágikus segítség nélkül is helyt álljon.

[1] A legtöbb hozzáértő szerint az elmehálót valamelyik déli birodalomban alkalmazták először, Pyarronban vagy Kránban. Északon, nyilvánvaló előnyei ellenére, a mai napig sem terjedt el széleskörűen, de a 3. hadseregben valószínűleg a mai napi alkalmazzák.