- Most nekem is azt kellene mondanom, hogy kövér vagyok? - kérdeztem Janetől, amint a hagyománytól eltérő, fekete-sötétzöld színű esküvői ruhámban vártam azt, hogy apa végre megjelenjen és az oltárhoz kísérjen. Úgy gondoltam, ez a színkombináció sokkal jobban illett hozzám és Lokihoz, mintha a nővéremet próbáltam volna leutánozni. Mellesleg a ruha gyönyörű volt, az első olyan öltözékem, amit asgardi hagyományok szerint rám méreteztek és tervek millióit mutatták be nekem, mielőtt megszületett volna a tökéletes. Úgy éreztem magam, akár egy igazi hercegnő, pedig azon már régen túltettem: istennő voltam, ennélfogva pedig képes arra, hogy Loki mellett maradjak, addig, ameddig lehetséges, amennyit megírtak nekünk a nornák. De nem féltem. Azok után nem, hogy képesek voltunk kicselezni a próféciát, ráadásul éppen a nornák keze által. Nem tudtam eldönteni, hogy hibának vélték-e a jóslatukat és így próbáltak javítani rajta, vagy egész egyszerűen a kezdetektől fogva ez volt a tervük, de már nem is számított. Nem volt sem fenyegető átok, semmi veszély, semmi Hela. Csak én voltam, Loki és az a végtelen szeretet a szívemben, az én egyetlen, kissé flúgos, kissé szélhámos, de minden porcikájában odaadó "főgonoszom" iránt.

A nővérem megforgatta a szemeit. Még élénken élhetett benne a saját esküvőjének emléke, amikor még csak sejteni véltük a kis Magni érkezését. Azóta két év telt el, és a kisfiú már igencsak nagyfiúnak számított.

- Csak ha terhes vagy. Nem vagy terhes, ugye? - kérdezte, én pedig vigyorogva megráztam a fejemet.

- Tudomásom szerint nem, nem vagyok az, de hát lehet-e bármit is biztosra tudni manapság? - vontam meg a vállamat kérdőn.

- Talán nem. Csak egy dolgot tudok biztosra, mégpedig azt, hogy káprázatos menyasszony leszel! - fogta meg a vállam a nővérem, büszkén mosolyogva a tükörbe. Nekem is tetszett a végeredmény, s bár nem kedveltem, ha nagy volt a felhajtás körülöttem, azért jó volt azt érezni, hogy egyszer végre nekem is lesz egy nagy pillanatom, amit a világ majd figyelemmel kísér végig. Hiszen mindenki jelen volt, aki kicsit is kedves volt a szívemnek, még azok is, akiknek viszontagságaik voltak Lokival szemben. A kedvemért elásták a csatabárdot.

Hangos kopogás rázta meg az örömujjongásunkat, s nem sokkal később apa lépett be a szobába, mosolyogva gyönyörködve bennem.

- Nem hiszem el, hogy ma tényleg férjhez adom a legkisebb lányomat is! - szólalt meg elérzékenyülve, hiszen a kis Lexie mindig is makacsan ragaszkodott ahhoz, hogy soha nem fog megházasodni. Mégis itt voltam, teljes esküvői díszben, készen arra, hogy összekössem az életemet egy istennel. Ki gondolta volna, hogy a szánalmas, halandó életem ilyen fordulatokat vesz majd?

- Jaj apa, ne már! - siettem oda hozzá, hogy egy szoros ölelésbe vonjam. - Attól még ugyanúgy a kislányod maradok, aki nagyon szeret.

- Tudom! - bólogatott ráerősen. - De annyi mindent kellett megemésztenem az utóbbi néhány évben, nézd el nekem, hogy egy ilyen apróságon is ki tudok akadni! - nevetett fel, majd a karját nyújtotta felém. - Készen állsz?

- Teljes mértékben! - húztam ki magam határozottan, majd belekaroltam apába, s egy utolsó, mély sóhajt követően elhagytam a szalont, hogy a tárgyalóteremhez sétáljak, ahol már egy egész vendégsereg, és a jövendőbeli férjem várakozott rám. Hogy ideges voltam-e? Totálisan. De ugyanilyen mértékben izgatott és lelkes is.

A folyosókon egy lélek sem lézengett, egyedül talán néhány őr kivételével, akik még ezen a napon sem pihentek. A cipőm hangosan kopogott a kockaköveken, a közelből pedig lágy hegedűszó hangzott. Mosolyogtam. Szívből. El sem hittem, hogy eljött az én időm, hogy tényleg megléptem ezt a lépést.

Loki a lagúnánál kérte meg a kezem, éjfélkor, fél évvel korábban. Csodálatos volt, egyszerű, de csodálatos. Semmi felhajtás, semmi elegancia, csakis a szimplicitás. Eltalálta. Nem is képzelhettem volna el tökéletesebb lánykérést, bár szó, ami szó, nem számítottam rá, hogy valaha is formálissá szeretné tenni a kapcsolatunkat, főleg azok után nem, amiket a csatát követő néhány nap után mondott. De hát meglepetések mindig is voltak és mindig is lesznek.

A vén fószer is örült neki. Teljesült végre az álma. Titokban szoktam neki gumicukrot csempészni a trónjába. Legalább jó a kapcsolatunk. Lady Sif és Valkyrie is jól megvannak, előbbi igencsak jó hatással volt az utóbbi alkoholproblémáira, bár biztos vagyok benne, hogy találtak jobb elfoglaltságot is az ivászat helyett. Ha értitek mire gondolok. Oh, egyébként Angrbodának is összejött Heimdallal. Ki gondolta volna, hogy a férfi ilyen könnyen lecseréli majd Verdandit? Kiderült, hogy hallotta a lány szavait, amikor két évvel ezelőtt rajta poénkodtunk. Elnyerte a tetszését. És akkor még nem is beszéltem Brookeról és Peterről, akik még ennyi idő elteltével is imádták egymást. Ők is jelen voltak az esküvőn, természetesen.

Amint az ajtóhoz értünk, rögtön csatlakozott a hegedűszóhoz a többi hangszer is, s a jelenlévők egy emberként kezdtek el tapsolni. Több ismerős arc is feltűnt közöttük, de a szemem mégis csak egyetlen egy emberre tudott koncentrálni: Lokira, az én egyetlen szerelmemre, szívem választottjára. Egy utolsó, mély levegővétel után egy hatalmas mosollyal néztem apára, aki aprót bólintott, majd elindult velem, lassú lépésben, egyenesen az oltárhoz, ami valójában nem is volt az, de... értitek. Örömujjongások száguldottak felém jobbról és balról, de a szemem csak őt kereste, csakis őt, kábult, mosolygó arcát, izgatottságtól remegő karjait, amit próbált elrejteni, de előlem nem tudta, s gyanítottam, ő is kiszúrta rajtam ugyanezt a félelmet. Egy örökkévalóságnak tűnt, ameddig odaértünk hozzá, s minden egyszeriben megváltozott, amint apám egy utolsó csókot nyomott a homlokomra, mielőtt átadta volna a kezemet Lokinak, jól megveregetve a vállát. Loki hálás pillantásokat küldött apa felé, majd finoman az ujjai közé csúsztatta a kezemet, s megszeppenve nézett a szemembe. Tudtam, a halálos ágyamon majd ezek a zöldeskék szemek lesznek az utolsók, amikre gondolni fogok. De az még messze járt.

A hangok megszűntek, az emberek eltűntek, s számomra már nem létezett senki más, csakis én és csakis ő, egymás kezét szorongatva, egymásba a másik vágyakozó tekintetében. Sosem gondoltam volna, hogy egy olyan ember lesz a választottam, akit talán a régi énem, a komoly, képzett rendőrnő megvetett volna. Áldottam azt a napot, amikor Jane minden tiltakozásom ellenére belekevert engem Asgard színpompás, aranytól tündöklő életében, melynek mélyén megtaláltam az én fekete bárányomat, a lelki társamat, azt, aki nélkül az életem egy garast sem ért volna tovább.

Loki volt a végzetem. És ezen már soha többé, senki sem tudott változtatni.