- Szóval akkor ennyi, nem igaz? - lépkedtem el az ablaktól, néhány nappal a harcot követően, a teremben összegyűltekre nézve. Hela erőtől megfosztott testét újra Helheim mélyére zárták, s Odin ezúttal gondoskodott róla, hogy ne sikerülhessen neki újra hasonló ádáz tervvel előállnia. Fogalmam sem volt, hogy ez mit takart, de az őszintét megvallva nem is igazán érdekelt. Örültem, hogy még egy ideig biztosan nem kellett látnom őt, s hogy cserébe visszakaphattam Janet és a kis Magnit, akire Heimdall és Angrboda hősiesen vigyáztak a csata alatt, maguk is összeszedve egy-két komolyabb sebesülést.

- A harc szempontjából azt kell mondanom, hogy igen, valóban ennyi lenne - bólintott Odin, összetekerve egy előtte heverő térképet, majd ép szemével rám sandított. - Van viszont egy másik problémánk, az pedig a te kérdésed, Lexie. Vagy szólítsalak inkább Sigynnek?

Többször is pislogtam a kelleténél, amikor Odin nemhogy először mondta ki a nevem, de ráadásul a becézett változatot használta, s emellett elismerte az isteni erőmet is.

- Velem? Mégis mi a gond... velem? - préseltem össze aggodalmasan az ajkamat, mire a vén fószer elmosolyodott az ajka alatt.

- Szeretnélek látni a családban - jelentette ki, kicsit sem sokatmondóan Lokira nézve, aki maga is meglepetten hallgatta a szavait.

Kínomban nem voltam képes mást tenni, mint kicsit elnevetni magam a hallottakon. Egyrészt rettenetesen szürreális volt bármi kedveset hallani Odin szájából az irányomba, másrészt viszont ugyanilyen mértékben jól is estek a szavai. Kicsit meg is illetődtem rajtuk.

- Majd én beavatom az öcsémet a leánykérés fortélyaiba, emiatt nem kell aggódni! - fonta össze a karjait maga előtt Thor, akinek fél szemét egy Odinéhoz hasonló szemfedő takarta. Még az ő látványát is szoktam, Hela csúnyán megcsonkította őt ebből a szempontból, viszont nem mondhattam azt, hogy rosszul állt neki az új kinézete, hiszen a szeme mellett a hosszú hajától is megszabadult. Többé már nem nevezhettem Kalapácsos Barbienak. Vétek.

- Szerintem azzal még várhatunk, egyelőre emésszük meg a csata utóhatását - próbálta menteni Loki a menthetőt, mert bizony látszott rajta, hogy ő is zavarban érzi magát. Miután mindenki kellőképpen kinevette magát, egy kis visszavonulót fújtunk, s Lokival bevonultunk a szobájába, hogy egy kissé nyugodtabb körülmények között lehessünk. Mióta visszatértem az életbe, egyetlen percre sem tudtam visszagondolni, amikor a férfi nem volt mellettem. Még minden után is rettenetesen aggódott amiatt, hogy talán valamelyikünk mégis csúnyán végzi, de alaptalannak tartottam az aggodalmát. Számomra egyértelmű volt, hogy a nornák cselekedete és előzékeny viselkedése szándékos volt, s hogy igenis megmentették a szerelmünket a legeslegrosszabb sorscsapástól.

- El tudod ezt hinni? Még hogy leánykérés! - dőlt el az ágyban Loki hitetlenkedve.

- Miért? Túlságosan megalázónak éreznéd, hogy letérdelj elém és megkérd a kezem? - cukkoltam, mire a férfi fájdalmasan felszisszent.

- Nem erről van szó! De az elköteleződés...

- Csak azt ne mondd, hogy rettegsz tőle!

Loki felsóhajtott, majd sokatmondó tekintettel pillantott rám.

- Ne érts félre, nagyon szeretlek, de egész életemben szabad és facér voltam, nehéz hozzászoknom ahhoz, hogy ez többé már nem így van. Ígérem, bele fogok rázódni ebbe az életvitelbe, úgysincs más választásom.

- De kedves vagy! - morogtam felé tettetett dühvel, majd sietősen az ablakhoz sétáltam.

Hallottam, ahogyan megnyikordul az ágy és Loki gyorsan felpattan, majd mögém settenkedik. Hosszú, szőke hajamat félreseperte az útból, majd apró puszikkal ajándékozta meg a nyakamat és a vállamat, amibe mint mindig, most is beleremegett az egész testem. Hiába, túlságosan élveztem, amikor ezt csinálta.

- Nehogy komolyan vedd amiket mondtam - suttogta a fülembe, aminek hatására csak még jobban megborzongtam. - Tudod, hogy imádlak és veled akarok lenni. De a majdnem-örökkévalóság hosszú-hosszú idő. Még egy picit várhatunk vele!

- Amúgy sem tudnálak komolyan venni. A Csalás és Hazugság istene vagy, egy szavadat sem kellene elhinnem.

- De mégis elhiszed, hogy szeretlek! - karolta át a derekamat, közelebb húzva magához. Felsóhajtottam, majd kezemet a kezére helyeztem, s vigyorogva bámultam ki az ablakon.

- Elhiszem, mert érzem. És ha érzem, akkor a szemed is ketté állhatna, nem tudnál hazudni nekem az ellenkezőjéről. A leánykérést meg még átgondoljuk. Legrosszabb esetben majd én kérem meg a te kezed, ha sokáig húzod-nyúzod a dolgot. Ez amúgy is egyre modernebb szokás már Midgardon, de nem mellesleg a Győzelem istennője vagyok, szóval így vagy úgy, de egy napon úgyis a feleségedként fogsz bemutatni Asgard népének.

Loki jót derült a szavaimon, majd maga felé pörgetett és egy gyors csókot nyomott az ajkaimra.

- Az én őrült midgardim! - sóhajtotta, mélyen a szemembe nézve.

- És az én főgonoszom - kontráztam rá, ha már egyszer úgy szólítottuk egymást, ahogyan becézgettük a másikat első találkozásunk óta.

- Még mindig annak tartasz?

- Hm?

- Egy főgonosznak?

Megforgattam a szememet, majd a két kezem közé fogtam az arcát.

- Sok mindennek tartalak, Loki, de a gonosz jelző már régen nem szerepel a listámon - vallottam be, egy újabb csókkal ajándékozva meg őt. - Számtalan tetteddel bizonyítottad be azt az elmúlt időszakban, hogy sokkal több vagy annál, mint aminek tartanak. És ha ez nem bámulatos karakterfejlődésre vall, akkor semmire sem.

A férfinak láthatóan jól estek a szavaim, mivel a vigyort le sem lehetett volna vakarni az arcáról. Újabb csókcsatát vívtunk egymással, mielőtt ismét megszólalt volna.

- De sosem térek a "jó útra", ha téged meg nem ismerlek. Remélem ezzel tisztában vagy!

- Hát figyelj, nem akarok kérkedni de... Na jó, csak viccelek, viccelek! - nevettem el magam, még mielőtt befejezhettem volna a mondatot, majd mélyen Loki szemébe néztem. - Te is ugyanúgy hatással voltál az életemre és a jellememre, mint én a tiédre. Úgy érzem, sok szempontból megerősödtem az oldaladon, s megtanultam egy nagyon fontos dolgot is, mégpedig hogy nincs is szebb dolog a világon, mint azért és azokért harcolni, akiket szeretünk. Hálás vagyok a sorsnak, vagy a nornáknak, vagy bárkinek, aki aznap úgy intézte a dolgokat, hogy rád találjak abban a szobában az üvegcelládban. Piti szórakozásnak tűntél az elején, de egy olyan dologgá váltál, amiről álmodni sem mertem volna. Köszönöm, hogy létezel, Loki!

- Köszönöm, hogy létezel, Lexie! - ismételte meg a férfi a szavaimat, majd egy homlokpuszit követően szorosan magához húzott, s éreztem, ahogyan a szívünk összeér, s egyetlen egy ritmusban, egy ütemet követve dobog. Még sosem voltam olyan boldog, mint abban a pillanatban amikor tudatosult bennem, hogy megtaláltam a boldog befejezésemet.

Annak a férfinek a karjában voltam, akit egész életemben kerestem.