A küzdelem íze a számban egyszerre volt édes és mardosóan keserű. A Holtak Serege, mely ezerrel rohamozta meg a palota előcsarnokát és annak környező részeit, egyetlen másodperc pihenőt sem engedett nekünk; amint egy elpusztult, követte azt egy másik. Egész egyszerűen képtelenség volt közel férkőzni Helához, pedig Thornak és az ő oldalán harcoló Valkyrienak igazán elkellett volna a segítség, tekintve, hogy a Pokol Úrnője milyen dühösen ordítva csapkodott amerre csak ért. Ha nem lett volna az ellenségem, hihetetlenül csodáltam volna őt az erőért, amit birtokolt. Talán kicsit a szívem mélyén tényleg csodáltam is. Ugyanakkor tisztában voltam azzal, hogy világokat döntene romba, civilizációkat pusztítana el és ártatlan életeket oltana ki, ha a Kilenc Világ az ő irányítása alá kerülne. Sötét idők köszöntenének mindenkire, a béke helyét pedig a káosz és a félelem váltaná fel.

Az Aljas Penge markolata sértette a bőrömet. Olyan erősen szorongattam, olyan indulattal kaszaboltam le a körülöttem megannyi, rohamosan gyűlő ellenséget, hogy a tenyerem már vérvörös volt, ujjaimat sötét foltok díszítették és sokkal gyakrabban és sietősebben kellett vennem a levegőt, mint korábban.

- Bírod még? - Loki háta az enyémnek feszült, amint közös erővel próbáltunk visszaverni egy minket bekerítő holtkoszorút.

- Küzdelemre születtem - válaszoltam, majd torkon szúrtam azt a lényt, amelyik a legközelebb férkőzött hozzám. - Veled mi a helyzet?

- Hát én mindenképp maradnék a békés olvasásnál egy nyugodt cella mélyén - válaszolta Loki szórakozottan, miközben ő is lekaszabolt néhány delikvenst az ellenséges csapatból. - De azt hiszem, jelenleg nincs más választásom.

- Tudod mi nem korrekt? - vágtam ketté az egyik alakot. - Hogy amióta Thor és Valkyrie ostromolják azt a némbert, egyetlen karcolást sem ejtettek rajta!

- Hát az tényleg aggodalomra ad okot, vigyázz! - mondta, miközben félrehúzott a vállamnál fogva, s így éppen elkerültem egy ellenem irányuló ütést.

- Köszi! Azt hiszem támadt egy ötletem közben - suttogtam, miközben Hela irányába néztem.

- Mire gondolsz? - Érezni lehetett az aggodalmat Loki hangjában.

- Segítened kellene utat törni ezen a részen - mutattam neki az irányt. - Ha át tudnék jutni Helához...

- Megőrültél? Felejtsd el!

- Ugyan már, Loki...

- Az imént is majdnem meghaltál miatta, a közelébe nem engedlek többé! - csapott szét néhány élőhalott között, szigorú arckifejezéssel.

Egy súlyos sóhaj hagyta el az ajkamat.

- Az egyetlen alkalom, amikor Hela nem tudott uralkodni a saját ereje felett akkor volt, amikor a belőlem áradó fény elvakította őt. Ha újra a közelébe férkőzhetnék és valahogy használhatnám rajta ezt a képességet...

- ... be tudnánk lökni őt a Téboly Szakadékába! - ugrott mellém éppen abban a pillanatban Lady Sif, aki olyan könnyedén forgatta a kardot a kezében, mintha csak egy tollpihe lett volna.

- Ez tulajdonképpen nem is rossz ötlet! - bólintott elismerően Loki, én viszont értetlenül vontam fel a szemöldökömet.

- Mi az a Téboly Szakadéka?

Választ a kérdésemre csak körülbelül tíz perc múlva kaptam, mivel egy nagyobb sereg ellenség olyannyira beszorított bennünket, hogy szinte levegőt is képtelenség volt venni. Ha lehet, most már mindenem csak még csatakosabb és lucskosabb volt, az energiaszintem pedig egyre jobban lankadt, de próbáltam erőt meríteni abból, hogy talpon kell maradnom, ha ma még Helával is szembe szeretnék szállni.

- Ki kell csalni őt a palota elé - vázolta fel a helyzetet Lady Sif, amint ismét volt időnk szusszanni egyet. - A peremét éles kősziklák borítják, amibe ha egy felsőbb rendű lény belezuhan, hosszú időre elveszti az erejét. Ha sikerülne Helát valamelyik kősziklába lökni, akkor pillanatnyilag el lehetne kapni és vissza lehetne zárni őt... gyakorlatilag bárhová. Nyilván ő sem ostoba, magától nem fog beleugrani a szakadékba. De ha használnád az erődet...

Aprót bólintottam.

- Megteszem. De elkel még egy kis segítség. Hé, nagyfiú! - füttyentettem hangosan Hulk felé, aki halomszámra pusztította a halott sereget. A hatalmas, zöld lény rám pillantott. - Tudnál segíteni kicsit? - intettem a fejemmel a sereg felé, mire Hulk elvigyorodott és ezer örömmel taposott át az őt ostromlókon, hogy a segítségünkre siessen.

- Még mindig kiráz tőle a hideg - borzongott meg Loki, amint Hulk elkezdte felszabadítani nekem a teret, hogy Helához férkőzhessek.

- Pedig nézd már mennyire aranyos! - cukkoltam a férfit, majd egy nagy puszit nyomtam az arcára, mielőtt rohanni kezdtem volna, át a pillanatnyi, szabad folyosón. - Fedezzetek!

- Meglesz! - érkezett a válasz Lady Siftől, s immáron minden oldalról a harc és a dulakodás hangjai duruzsoltak a fülemben.

Már nem tudtam másra gondolni csak a kis Magnira és a nővéremre, akik Asgard valamelyik eldugott barlangjában reszkethettek abban a pillanatban. De bíztam Angrboda és Heimdall képességeiben. Remek kezekben voltak.

Hamarosan odaértem a triászhoz, akik még mindig kitartóan ütlegelték egymást. Valkyrie bámulatosan harcolt, egyetlen percre sem ingott meg, Helának esélye sem volt pihenni a valkűr vad haragja mellett. Ami pedig Thort illette, fél szemmel is kitartóan harcolt a nővére ellen, s éppen olyan érzést keltett ezáltal, mintha az ember Odint látta volna harcolni, fiatalabb kiadásban.

Tudtam, hogy nem szólhatok a duónak a cselről, így inkább igyekeztem megkerülni őket, s átjutni a nyitott kapuhoz, hogy a szivárványhíd maradványaihoz siethessek. Ebben szerencsére ismét segítségemre volt Hulk, aki egyszerűen a vállára vett és keresztülrontott velem a seregen, majd nyugisan letett a palota elé.

- Valahogy ide kellene csalogatni őt - jegyeztem meg tanácstalanul, s amint kiböktem a szavakat, döbbenetes dolog történt. Hulk egész egyszerűen elkapta a hajától Helát, s mivel a nőnek már amúgy is két ellenséggel kellett szembenéznie, esélye sem volt a nagydarab szuperhőst megállítani, aki a hajától fogva egész egyszerűen kihajította őt a palotából, s az istennőnek éppen csak halvány esélye volt, hogy ne pofára esve végezze a lábaim előtt. Ám sajnos nem így történt, pehelykönnyen landolt előttem, majd dühös, megvető arccal fordult felém.

- Bámulatos! - jegyezte meg, erős cinizmussal a hangjában. - Úgy tűnik, erős egy reinkarnáció lehetsz, ha túlélted a támadásomat. Sajnálom, hogy másodjára már nem leszek veled ennyire kegyes! - indult meg felém futólépésben, én viszont ösztönösen hátrálni kezdtem, egészen a palota pereméig, ahonnan tulajdonképpen nem volt már visszaút. Amikor Hela lecsapott volna rám, egész egyszerűen újra felemeltem a kezem, s próbáltam erősen koncentrálni, hogy előhívjam a fényt.

Hela ordítása megrengette a talajt, amint a fény a kezemből ismét elvakította őt. Tudtam, hogy nem maradt sok időm hátra, ezért kaptam az alkalmon, megragadtam őt a ruhájától fogva, majd fordítottam az állásunkon, s immár ő volt a peremen, arra kárhoztatva, hogy belezuhanjon egy sziklába, s ideiglenesen elveszítse az erejét.

- Add át üdvözletemet az exemnek, amikor megérkezik melléd a Pokolba! - jegyeztem meg még egy utolsó, szellemes végszó gyanánt.

Mielőtt Hela belezuhant volna a végtelen sötétségben úszó sziklák egyikébe, s testét át nem szúrta egy hegyesebb darab, tett róla, hogy még egy utolsó, mindent eldöntő döfést küldjön felém. A karomat ugyan nem tudta elkapni, de így is képtelen voltam kivédeni a támadását, mert ha elengedtem volna őt, elszalasztottam volna az egyetlen lehetőséget arra nézve, hogy csapdába ejtsem, s talán Asgard örök homályba merült volna. De szorosan tartottam Helát, bemértem a lökést, s még akkor is erősen koncentráltam, hogy a hegyes sziklába irányítsam a testét, amikor vad ordítások közepette átszúrta a mellkasomat a kezében lötyögő dárdával, egyenesen eltalálva vele a szívemet.

Amikor elengedtem őt, egyszerre zuhantunk. Ő a mélybe, még mindig vakon sikítva, én pedig hangtalanul, egyenesen a térdemre, a szívemet átszúró sebre szorítva a karomat. Felköhögtem a hirtelen jött véráradattól, torkomból is vérvörös foltok jöttek fel, s éreztem, ahogyan a vérem a számról le az államra, majd onnan egyenesen a földre cseppen.

- NE! - hallatszott egy hang valahonnan nem is olyan távolról, amikor a testem teljesen magatehetetlenül zuhant a földre, s pillanatokkal később Loki ismét az ölébe húzott, kétségbeesett zokogás közepette, olyan erősen remegve, hogy féltem, ő is velem együtt fog veszni. Sosem akartam így látni őt. De tudtam, hogy az előbbi esethez képest most nem leszek ennyire szerencsés. Rajtam már csak a csoda segíthetett, semmi más.

- Ne gyászolj - suttogtam a férfinek, elmorzsolva egy utolsó könnycseppet.

- Lex? - hangja erélyesebbé és hangosabbá vált, ahogy a nevemen szólított újra meg újra. - Lex? Lexie, kérlek!

Ám hiába könnyezett, hiába keverődött a könnye a véremmel, ezúttal nem hatott a varázslat és annyi időm sem volt, mint a legutóbb. A szívem szinte azonnal felmondta a szolgálatot, s azon kaptam magam, hogy bár már nem lélegzem, mégis tudatomnál vagyok.

Azt mondják, hogy halál után az ember agya még legalább nyolc percig képes működni. Valószínűleg ebben a nyolc percben képzelik magukat furcsábbnál furcsább helyszínekre azok, akik megtapasztalják a klinikai halál állapotát. Olyan, mintha az ember álmodna, de tudatában van annak, hogy nem álmodik. Úgy hiszem, velem is ez történhetett, amikor ebben az állapotban a kastély előcsarnokában találtam magam, annak régi, csata előtti pompájában, s előttem egy apró asztalkán egy pohár vörösbor állt, amiről képtelen voltam levenni a tekintetemet. A pohár túlságosan ismerős volt, a tartalmával együtt, s minden érzékemmel magához csalogatott, azt üzenve, hogy igyam meg. Remegő léptekkel közeledtem a pohár felé, félszegen felemelve azt az asztalról, mígnem be nem kattant róla instant valami.

Ezt a pohár bort már megittam egyszer.

Odalent, a nornáknál.

Újra lehúztam a pohár tartalmát, s hagytam, hadd árassza el a testemet az a furcsa bizsergés, amit annak hatalmas ereje okozott. Korábban is gondolhattam volna már, hogy az, hogy csak engem kínáltak vele és senki mást, rendkívüli gyanúra adott okot. Ám arra álmaimban sem gondoltam volna, hogy amit megitattak velem, preventív szándékkal történt; életelixír volt.

Éreztem, ahogyan a testemet újra fény önti el, ahogyan ismét lélegzethez jutok, s hogy a testemet körülölelő fény egyre magasabbra és magasabbra emel, fel a földről egészen egy bizonyos pontig, ahol újra karok fonódtak a testem köré.

Életben voltam. A nornák keresztbe tettek a saját proféciájuknak azzal, hogy megmentettek engem. Mert a prófécia ugyan beteljesült, a halál maga mégis ki lett játszva. Zseniálisabbnak tartottam ezt a dolgot bárminél.

Amint kinyitottam a szemem, a zöldeskék leggyönyörűbb árnyalata terült el felettem, s annak az embernek az arca, akiért másodjára adtam az életemet. Leírhatatlan volt azzal az érzéssel szembesülni, ami a férfi arcán játszódott le, a méységes megdöbbenéstől kezdve egészen a kifejezhetetlen megkönnyebbülésig és a végtelen szeretetig.

- Helló, Loki! - mosolyodtam el szélesen, elevenen, szerelmesen. - Azt hiszem, többé már nem te vagy az egyedüli, aki ki tudja játszani a halált!