- Rendben leszel, rendben leszel, ígérem! - Loki hangja kétségbeesett és súlyos volt, szinte levegőt is alig vett beszéd közben, olyan gyorsan hadarta ezeket a szavakat egymás után, újra meg újra. Hangja először csak tompa zajként ütötte meg a fülemet, szemem pedig még mindig csak foltokban tudta kivenni őt, de a közelsége, az érintése, a tudat, hogy nem maradtam magamra úgy tetszett, mintha egy ezer kilós súlyt emeltek volna le a mellkasomról. Az, hogy nem voltam egyedül, enyhített azon a rettenetes fájdalmon és a testemből egyre gyorsabban fogyatkozó vérveszteségen, amit a Helától kapott sebek okoztak. Mert nem csak az arcom szenvedett iszonyatos mélységű sérüléseket - az oldalamon is egy masszív seb keletkezett, amit a földetérés nyomán szereztem, egyenesen egy széthagyott dárdába esve, ami durván felhasította a húsomat. Mondanom sem kell, hogy ennyi épp elég volt ahhoz, hogy ne kívánjak megmozdulni sem, mert ha megtettem, pokoli fájdalmat éreztem mindenütt.

- Loki...

- Csst, egy szót sem! - szinte könyörögve suttogta felém a szavakat, s még homályosan is ki tudtam venni azt, ahogyan folyamatosan ingatja a fejét, valószínűleg halálsápadtan és ijedten, egyszer rám, máskor a távolba nézve, ahol érezhetően készülőben volt valami.

- Loki... mi a fene folyik ott?

Valahol odébb, de valahogy mégis közel dulakosás hangja ütötte meg a fülemet, s ha tippelnem kellett volna, tudtam, hogy Thor vagy valamelyik másik Bosszúvágyó újra ostromolni kezdte Helát. Így kellett lennie, mert ha nem így lett volna, Loki nem térdelt volna mellettem, hiszen Hela egész biztosan ostrom alá vette volna, fogadott kisöcsi ide vagy oda. És minek is sajnálta volna? Miért lett volna vele empatikus? Sosem találkoztak korábban, s ha mondhatok ilyet, Odin sokkal kegyesebb volt a fogadott fiához, mint az elsőszülött lányához. Igaz, erről leginkább maga Hela tehetett. Odin helyesen cselekedett, amikor leküldte őt a Pokol mélyére.

- Rendbe hozlak, ígérem! - szorította a karját a sebemhez, próbálva elállítani a vérzést, de az érintése, ha lehet, csak még nagyobb fájdalmat okozott, így szinte azonnal lesepertem azt róla, hosszasan felnyögve. - Sajnálom, nem akartam fájdalmat okozni! Én csak... Csak...

A kétségbeesése kontrollálhatatlanná vált ezen a ponton. Olyan mélységű fájdalom ült az arcán, mintha már előre gyászolt volna. Utáltam ezt a tekintetet. Utáltam azt, hogy a szíve mélyén ő is tisztában volt vele, hogy nem sok időm maradt hátra. Harcolt ellene, de ezúttal nem sikerült tökéletes álca mögé rejtenie a valódi érzéseit. Loki nem adta fel a harcot, de közben valahogy mégis belegondolt a végzetébe. Hiába is szerettem volna, egész egyszerűen tudtam, hogy nem maradhatok életben. Így nem. És megszakadt a szívem, ha arra kellett gondolnom, hogy újra át kell majd élnie azt, amit korábban is átélt - élete egyetlen szerelmének elvesztését.

Ujjaim ösztönösen simultak az arcához, ajkamra kósza és nehézkés mosoly húzódott, a szemem pedig megtelt könnyel. Igyekeztem nem kiborulni, higgadt maradni, nem mutatni félelmet, gyengeséget; ám az igazság az volt, hogy rettegtem a haláltól. Mégis hová kerülhetett egy magamfajta csodalény, miután eltávozott az élők sorából? Kételkedtem abban, hogy méltó lennék a Valhallahoz. Helheimba viszont a világ összes kincséért sem szerettem volna kerülni. Még csak az kellett volna, hogy nem csak halálom órájában, de még azután is Helaval kelljen egy levegőt szívnom.

- Nagyon szeretlek. Tudod, igaz? - suttogtam felé, elszorult torokkal. - És ha most meghalok, én...

- Egy szót se többet! - ripakodott rám, szinte már sértődötten. - Erről hallani sem akarok! Nem halsz meg, Lex. Nem hagyom, hogy a történelem megismételje önmagát. Nem veszítelek el újra. Egymáshoz tartozunk!

A férfi szavai újra mélységesen meghatottak, mégis nehezemre esett a sírás az egyre fokozódó fájdalomtól. A levegővételeim egyre gyakoribbá és súlyosabbá váltak, az oxigén jobb híján csak kis adagokban jutott el a tüdőmig, így már szájon át kellett beszívnom azt. Még sosem ért ekkora mértékű sebesülés korábban. Pedig volt már lőtt sebem, szúrt sebem és számtalan más formában is bántalmaztak már, mégis, egy istennő erejével egyik sem vetekedhetett. Hela ereje felperzselt mindent. Beleértve engem is.

- Nem tudom mennyi időm maradt - suttogtam újra, s másik kezemmel is megérintettem az arcát, amely csöpögött a vértől. És ahogy a vérem Loki arcát érintette, úgy az istennek el is eredtek a könnyei. Sosem láttam Lokit úgy sírni, ahogyan akkor sírt, amikor félholtan feküdtem aznap a lábainál, arra várva, hogy hűlő testemből elszálljon az élet. Mert mélyen valahol tényleg erre vártam. És a férfi csak zokogott, megállíthatatlanul, miközben testemet két karja közé fogta, óvatosan, finoman. S ahogy könnyei összekeveredtek az ujjaimról csöpögő vérrel, éppen olyan volt, mintha az ő szíve vérzett volna a fájdalomtól. Kettőnk szíve. Ilyen borzasztó jelenetet még sosem tapasztaltam és soha nem is éltem meg, még akkor, abban a pillanatban sem igazán. Inkább olyan volt, mintha testen kívül láttam volna magam, egész egyszerűen nem hittem el, hogy ez velem, velünk történik. Hogy annyi hónapnyi keserűség és kerülgetés, megpróbáltatás és diadal után így végezzük. Hogy Loki engem újra...

- Lexie?

Észre sem vettem, hogy lehunytam a szemem. Csak akkor eszméltem fel újra, amikor a nevem hallatára újra kinyitottam azt, s Loki zöldeskék tekintetével találtam szemben magam, tisztábban és ragyogóbban, mint valaha. A testem hamarabb realizálta, hogy valami történt, mint azt az agyam felfoghatta volna, hiszen az, hogy tökéletesen láttam, egyet jelentett azzal, hogy változáson mentem keresztül.

- Gyógyulsz.

Kellett egy fél perc, hogy végre leessen a tantusz, hogy felfogjam Loki szavainak súlyát. A fájdalom valóban enyhülni kezdett, a sebem pedig fokozatosan húzódott vissza, akár egy száradó víztócsa. Hihetetlen volt ezt tapasztalni a saját testemen, azt látni, hogy akár a filmekben, gyorsan begyógyult a sebem.

- Mi történik?

- A könnyeim... - suttogta a férfi. - Amikor egyesült a véreddel és a sebedre cseppent...

- ... gyógyító hatása volt - fejeztem be a mondatot helyette.

- Istennő vagy - mosolyodott el szélesen, még mindig könnyekkel telített szemekkel. - Nem halhatsz meg olyan könnyen.

- Istennő vagyok - ismételtem meg a szavait, s hirtelen eszembe jutott, hogy hasonló történt azon a napon, amikor Lokit félholtan vonszolták ki a tenger habjaiból a Midgard-kígyóval való harcot követően. Nem lélegzett, én pedig szájon át lélegeztettem és... még mindig emlékszem arra a bizsergető érzésre, amit az ajkam árasztott, amint az övéhez tapadt. - Képesek vagyunk meggyógyítani egymást - suttogtam a férfinak, mire ő könnyes szemekkel halmozott el megannyi apró csókkal.

- Hihetetlen a kötelékünk! - suttogta az ajkamba, én pedig megpróbáltam felhúzni magam, s ülő helyzetbe szenvedni a testem.

A látvány, ami elém tárult egyáltalán nem volt kecsegtető: az előcsarnokot hirtelen jött hűvös fuvallat rázta meg, majd egy erős dübörgést követően egy seregnyi sötét alak lépett be a terembe, magas, vézna, sötét szemgödörrel megáldott alakjuk olyan mértékben fojtogatta az amúgy is feszültséggel telített levegőt, hogy lélegzetet is alig bírtam venni. Szürreális élmény volt élőhalottakat látni. Borzalmasabb és lélektelenebb látványt nyújtottak, mint amit valaha a mozivásznon visszaláthatott az ember. Érezhető és látható volt, hogy ezek a hajdani élőlények keményen megjárták a Poklot. Ilyen hatalmas volt Hela ereje. Mindent elért és elpusztított.

- Itt vannak - suttogta Loki erőtlenül. - A Halottak Serege!

Földöntúli üvöltés visszhangzott a feszült csendben, majd Hela harsány nevetése, amint gereblyekarmait figyelte, melyek vértől csöpögtek, lábai előtt pedig Thor hevert térdre borulva, erőtlenül, miközben ide-oda kapkodta a fejét, s hadonászva próbálta meg ostromolni az istennőt, sikertelenül. A látvány letaglózó és borzalmas volt.

- Jézusom, a szeme... - nyögtem hangosan, miközben a vértől csöpögő szemgödrére meredtem. Thor fél szemének lőttek. Éppen úgy festett, mint Odin egy fiatalabb kiadása.

Kétségbeesetten kaptam a tekintetemet Lokira, majd további habozás nélkül a kezemet nyújtottam felé, hogy felsegíthessen.

A végső csata még csak most vette kezdetét. És nem voltam hajlandó elveszíteni azt.