Az Aljas Penge markolata felsértette a bőrömet, olyannyira erősen szorongattam azt a zsebemben. A fejemben legalább ezer stratégiai fogás futott végig, s hirtelen nem is tudtam eldönteni, hogy melyik opcióval tudnék egyáltalán közel férközni a rémisztő nőhöz. Hiszen szinte egyértelmű volt, hogy nem győzhettem ellene. Azok után nem, hogy előttem ütötte ki az összes Bosszúvágyót és még magát Odint is.

- Oh, édes Sigyn! - szólított meg, mély, hidegrázó hangon. - Már vártam ezt a találkozást!

- Akkor egyedül vagy vele - feleltem, majd összeszorítottam a fogamat, s vártam, reagáljon valamit a kicsit sem kedves válaszomra.

Természetesen Helát nem hatotta meg, hogy semmi kedvem sem volt beszélgetni vele. Továbbra is csak meredt rám azokkal a tűzben égő szemekkel, s valamiért olyan érzésem támadt tőle, mintha Lokit láttam volna női változatban. Vagy a potenciált, ami Lokiban lehetett volna, ha végérvényesen a Sötét Oldalon teszi le a voksát. Félelmetes volt a látvány, szinte már egetrengető volt a bennem megbúvó félelem. Próbáltam elrejteni az árgus tekintete elől a reszkető lábaimat, de úgy véltem, ha valaki, hát Hela minden bizonnyal átlátott az álcámon.

- Nem is lep meg, hogy honnan tudok a jóslatról? Hogy hogyan ismertelek fel?

- Kevés az a dolog, ami meg tud lepni manapság - jegyeztem meg, nem is olyan enyhe cinikussággal a hangomban, ami láthatóan a nőnek is elnyerte a tetszését, mivel elégedetten bólintott párat az irányomba.

- Engem sem - ismerte el, én pedig kaptam is az alkalmon, s szempillantás alatt odabukfenceztem hozzá, hogy aztán a pengémet a lábába bökjem. Hela torkából túlvilági ordítás szakadt fel, de amint a pengém kikerült belőle, a sebe rögtön be is gyógyult, mintha soha nem is létezett volna.

- Remélem ez azért meglepett - vetettem oda neki, mire egy dühös rúgást mért az arcomra, amivel rögtön földre is terített. Furcsa volt a részéről, hogy ennyire emberi módszerekhez folyamodott azért, hogy leteremtsen. De gyanítottam, itt még nem végzett velem.

- Ostoba midgardi! - Szemei szikrákat szórtak, ahogyan átkozódni kezdett. - Gyalázatos, hogy egy ennyire erős és bátor istennő egy ilyen gyatra és gyenge halandó testébe bújt. Mégis mit sejtettél, édesem? Hogy majd a kis pengéd képes lesz megsebesíteni? Elfelejtetted, hogy isteni vér csörgedezik az én ereimben is?

Kiköptem a vért, ami abból a sebből szivárgott, amit a rúgása okozott a számban. Teljesen úgy éreztem magam, mint egy akciófilm főhőse, aki végleg végezni készült az ellenfelével. Ám az igazság az volt, hogy jómagam csak az időt húztam ezzel, abban reménykedve, hogy közben valamelyik Bosszúvágyó, valamelyik a tényleges főhösök közül, visszanyeri az emlékezetét.

- Még véletlenül sem - feleltem elszántan. - Csupán szerettem volna egy kevés elégtételt jómagam is. Látni akartam, hogy sebezhető vagy. Istennő ide vagy oda, neked is megvan a magad gyengéje, Hela. Nem tudsz megfélemlíteni!

A nő fenyegető mosolyt küldött felém, mesterien értett ehhez a módszerhez. De ezen a ponton már tényleg nem féltem tőle. Ha meg is próbált ölni, legalább a jóslat nem Lokin csattant volna. Bármelyik irányból is néztük, nekem mégiscsak a védelmező szerepe jutott. Ehhez kellett tartanom magam, olyan sokáig, ameddig csak lehetséges volt.

- Merre rejtegeted a kis Magnit? - kérdezte, kezeivel a térdére támaszkodva, miközben fölém hajolt. - Minden simábban menne, ha csak átadnád őt nekem. Talán meg is kímélném az életedet!

- Menj a Pokolba! - sziszegtem a fogaim között, meggondolatlanul.

- Onnan jövök, édesem! - nevetett fel harsányan, mint aki rettenetesen élvezte a szituációt, én viszont mindeközben újra csak a kiutat kerestem. Nem a saját kiutamat, hanem a többiekét. Mert ha Hela engem is kiütni készült, már mehetett is Magni és Jane után. Ezt pedig nem engedhettem meg neki.

Hirtelen adrenalin járta át a testemet, amelynek hála sikerült a könyökömre támaszkodnom. Farkasszemet néztem az Alvilág istennőjével, azt akartam üzenni neki, hogy még véletlenül se higgye azt, hogy ő győzött. Ahogyan neki, nekünk is megvolt a magunk terve, és ha az A opció, a B opció, de még a C opció sem működött, akkor elő kellett állni a Lexie opcióval.

- Remek stand-up comedy fellépő lennél! - vetettem oda neki vihogva, mire összevonta a szemöldökét.

- Az meg mi? - értetlenkedett.

- Oh, hát ilyen humoristák. Kiállnak a színpadra és vicceket mesélnek - tolmácsoltam, mire Hela elgondolkodni látszott egy pillanatra. El sem tudtam hinni, hogy tényleg sikerült elterelnem a figyelmét valami ostoba midgardi dologgal, hogy hátrébb tudjak kúszni pár centit tőle.

- Világéletemben azt mondták, hogy nincs humorom. Hogy fanyar és savanyú vagyok - vallotta be, s nagyon vissza kellett fognom magam ahhoz, hogy szembe ne nevessem őt. Azt hiszem, megtaláltam az egyetlen közös vonását Helának, Thornak és Lokinak: azt, hogy néha idióta dolgokra tudtak koncentrálni.

- Á, pedig szuper a humorod, tényleg! - ereszkedtem óvatosan fél térdre, miközben újra a penge után nyúltam. - Ne higgy azoknak a félkegyelműeknek!

Hela arca láthatóan elégedettséget sugárzott. Ki tudja mikor hallott ilyen bíztató szavakat utoljára, bár az őszintét megvallva, jómagamnak sincs fogalmam arról, hogy egyáltalán hogyan tudott ennyire elmerülni abban amit mondtam.

- Tudod, Sigyn, talán még barátok is lehettünk volna! - bólogatott, én pedig addigra már talpon voltam.

- Talán igen, Hela - ismertem el, s szemem sarkából már láttam, ahogyan Thor megmozdul. - De jelen esetben nem kívánok a te oldaladon állni.

- Azt mindjárt gondoltam! - bólintott a nő, majd tett felém néhány lépést, én viszont továbbra is csak hátráltam. Mintha valamiféle őrült táncpárbajon vettünk volna részt, vagy a Lip Sync Battle valamelyik adásában. Már tényleg nevetnem kellett, hogy a legnagyobb és legjelentősebb harcom közepette ilyen világi nagy baromságok jutottak az eszembe. Hát így fogsz meghalni, Lexie. Úgy, hogy komolytalanul vetted Hela fenyegetését.

A hátam már jócskán a falhoz volt szorulva. Esélytelen volt a menekülés. Hela gereblyekarmai már nyúltak is felém, s szinte tudtam, hogy szándékosan alkalmaz rajtam csupán testi erőt: lealacsonyított. Egy gyenge midgardin még csak okát sem látta annak, hogy használnia kelljen nagyerejű varázserejét. Szinte tudtam, hogy szét akar morzsolni az utolsó porcikámig, hogy azt szeretné, hogy karmaival szétcincálja a testemet. Lassú, szenvedő halált tervezett nekem. Szinte magam előtt láttam megelevenedni a gondolatait.

Karma már a torkomat súrolta, amikor a pengém a karjában landolt. Ezúttal viszont még csak össze sem rezzent. Olyannyira fűtötte őt a bosszú, a gyilkolni vágyás, az, hogy árthat nekem, hogy meg sem érezte már a sebet. Az viszont, hiába is volt egy istennő, meggyengítette a karját, nehezen tudta mozgatni, mintha hirtelen lefagyott volna. Persze ez sem állította meg őt, gyorsan kart cserélt és a másikkal próbálta meg elszorítani a torkomat. Ösztönszerűen emeltem fel a kezem, hogy védekezni tudjak, s amikor egy hirtelen jövő, aranyszínű fényesség lepte el a tenyeremet, ami egyenesen Hela szemeiben landolt, a nő ordítva kapta el a kezét rólam és fordult el a fényességtől.

A szívem hevesen dobbant párat, ahogyan az erőt néztem a tenyeremben. Én ostoba, hát hogyan is nem juthatott eszembe korábban, hogy egy istennő reinkarnációjának magában kell hordania egy istennő erejét? Azt ugyan nem tudtam, hogy miféle mágia csörgedezhetett az ereimben, de egyben biztos voltam: előttem volt a kulcs Hela legyőzéséhez.

- Lexie, menj odébb! - kiáltotta Thor, mire rögtön félreugrottam az útból, hogy a férfi ki tudja használni az alkalmat arra, hogy ostromolni kezdje Helát. Durva villámok röpködtek mindenfelé, a levegő elektrosokktól volt telített, s Hela még mindig a szemeit fájlalva próbálta meg kivédeni Thor támadásait. Szeretném azt mondani, hogy itt volt a vége, hogy Hela megadta magát, hogy legyőztük, de sajnos a történet nem volt ennyire egyszerű.

Nem tartott sokáig a vakító erőm hatása. Bár Hela szemei vérben úsztak, sikerült visszanyernie a látását, s Thort úgy átröpítette az előcsarnokon, hogy hallani lehetett, ahogy a férfi teste csattant egyet a padlón. Újra előidézte bennem a remegést. Hela ereje túlságosan hatalmas volt, túlzottan erős. Úgy hittem, legyőzhetetlen. Úgy hittem, esélytelen volt minden. Reménytelen.

Aztán a nő felém fordult. Dühöngő tekintete örök életre az emlékezetemben maradt. Csakhogy Helával együtt valaki mást is láttam felém fordulni: önmagamat. Jobban mondva Lokit, aki az én alakomat vette fel Hela háta mögött. Már láttam is a szemem előtt megelevenedni a beköszöntő katasztrófát.

- Hé! - kiáltotta el magát hezitálás nélkül, mire a nő azonnal az irányába fordult. - Halihó, Hela! - integetett felé a hasonmásom, s látszott, hogy az Alvilág istennője megdermedt egy pillanatra, kettőnk között ingatva a tekintetét. - Gyere csak, még nem végeztünk!

- Ne csináld ezt! - kiáltottam felé, könyörögve akár egy ostoba. - Megöleted magad!

- Te öleted meg magad, Loki! - kiáltotta vissza felém, de én hevesen ráztam a fejemet.

- Eszedbe ne jusson! - kezdtem el Hela felé lépkedni, de ő is ugyanígy tett.

- Már meg is tettem! - válaszolta nekem, s nem telt bele kettő másodpercbe, hogy Hela eldöntse: rám fog lesújtani. Teljes testével felém fordult, gereblyekarmaival egyenesen az arcomba kapva. Felsikítottam az arcomba tóduló fájdalommal, éreztem a vér fémes ízét a számban és már csak Loki arcát tudtam felidézni, aki az ijedtségtől eredeti alakjába váltott vissza és rémülten kiáltozta a nevemet.

Hela a földre hajított nyomban. Úgy értékelte, ennyi elég is lesz ahhoz, hogy meghaljak. És talán igaza volt. A vér tonnaszámra ömlött az orromból, testem automatikusan a földre zuhant, s alig bírtam már kivenni a hangokat magam körül. Pislogni kezdtem, de a vakfoltokon kívül semmit sem voltam képes többé észlelni, minden olyan messzinek tűnt, minden annyira valótlannak.

Aztán egy alakot láttam felém rohanni. A fekete-zöld folt egyre nagyobb és nagyobb lett, ahogyan közeledett hozzám, de a vérveszteség miatt nem voltam benne biztos, hogy sokáig képes leszek nyitva tartani a szemem.

- Loki... bocsáss meg! - suttogtam magatehetetlenül.