- Hela betört a kastélyba! - ordította valaki a távolból, miközben Thor, Magnival a kezében rohant valami titkos kijárathoz, akit Jane, Heimdall és Angrboda is követtek. Nekem a vérem egyszerre fagyott le és pezsdült fel a hír hallatán, egy pillanatra el is felejtettem azt, hogy hol vagyok és mire készülök, mintha megbénított volna a váratlanul becsapódó rettegés. Még sosem érte ilyen súlyos mértékű, áramütés szerű érzés a gerincemet, mint amit Hela váratlan felbukkanása okozott. 

Odin már régen nem volt a teremben, s ami azt illeti, Lady Sif és Valkyrie is elindultak elfoglalni a helyüket. Bár jómagam is elég gyorsan reagáltam dolgokra, abban a pillanatban képtelen voltam száz százalékosan odatenni magam. Csupán én, Loki és Bruce ácsorogtunk még mindig egy helyben a teremben, farkasszemet nézve egymással. Vagy hát én inkább az előbbivel, mintsem az utóbbival.

- Nekem... időre van szükségem! - motyogta Bruce, valószínűleg arra utalva, hogy nem tudja egyből előhozni Hulkot, s amint ezt kiejtette a száján, ő maga is eltűnt, mint a kámfor. Immáron ketten maradtunk az istennel. Feszült volt a légkör. Mozdultam volna, készültem is vitába szállni, de ő megelőzött.

- Bármi történjék is, ne hagyd el ezt a helyet, csak akkor, ha már nem érzed magad biztonságban! - kérte. - Ha erre látsz bárkit is jönni, menj és rejtőzz el az alagsorban. Ott nem találnak rád.

Nem értettem, hogy Loki miért nem küldött Jane és Magni után. Csupán később esett le nekem, hogy biztosan úgy gondolta, ha Asgardban kell elrejtőznünk, az már nem osztott vagy szorzott a dolgokon. Talán úgy gondolta, ha a kastélyban maradok, több esélye lesz megvédeni engem, s talán nekem is több esélyem lesz megvédeni a családomat. Én viszont nem ezt szerettem volna. A világ összes kincséért sem engedtem volna Lokinak, hogy miattam feláldozza magát.

Mielőtt elhagyta volna a termet, egy aprót bólintottam a kérésére, még akkor is, ha tudtam, annak éppen az ellenkezőjét fogom tenni. Imádtam Lokit, de ugyanúgy imádtam a harcot is. Eszem ágában sem volt megfutamodni, pláne úgy, hogy már minden jel arra mutatott, nem kerülhetem el Helát. És nem is szerettem volna. Azt akartam, hogy jöjjön aminek jönnie kell.

Szóval Thorék után rohantam. Meg kellett bizonyosodnom arról, hogy épségben sikerül kijutniuk, és tenni róla, hogy senki se akadályozza az útjukat. A kastély folyosóit természetesen a teljes káosz és félelem uralta, mindenhonnan dübörgő hangokat és rémisztő csatakiáltásokat lehetett hallani, s ahogy egy pillantást vetettem Asgard külső világára az ablakok mentén elsuhanva, azt is láttam, ahogyan Lady Sif és Valkyrie ismét Fenrirrel küzdenek, akit valószínűleg Hela szabadított ki. A Holtak Seregét viszont nem láttam odakint, ami aggodalomra adott okot. Vagy nem hozta még fel őket, vagy már mind bent voltak a kastélyban. Ez viszont csak egyet jelentett: Jane és Magni tényleg hatalmas veszélyben voltak.

Az első ellenség, akivel szembetaláltam magam nem volt ember, de nem is volt teljesen holt. Inkább egy élőhalotthoz, egy zombihoz hasonlítottam volna, hatalmas, vörös teste volt, ráadásul valami furcsa, cseppfolyós állaga is, és ezzel még nem is sikerült teljes mértékben leírnom a bizarrságát. Kicsit olyan volt, mint az Undraveldben látott furcsa lények, de úgy gondoltam, őt inkább a galaxis valamelyik felsőbb pontjáról szedhették össze, amely egyet jelentett azzal, hogy Hela serege nagyobb volt, mint amire számítottunk. Szinte térden csúszva estem neki a lénynek, az Aljas Pengét egyenesen abba a valamibe szúrva, amit a nyakának véltem, a lény pedig szétrobbant és valamiféle pudingszerű váladék maradt már csak belőle, ami beterítette a testemet. Persze nem álltam meg ennél, a többi ellenségem is ugyanígy végezte, a pudinglényeknek pedig egy idő után úgy éreztem, hogy vége-hossza sincs. Janet és Magnit viszont sehol sem találtam, így amikor Thort láttam meg velem szembe jönni, megnyugodtam, mert az egyet jelentett azzal, hogy a nővéremék kijutottak.

- Thor! - szaladtam az istenhez, akin magán is meglátszottak a dulakodás jelei. Az ő hajában is ugyanolyan vörös, pudingszerű váladék ékeskedett, mint az enyémben.

- Ne aggódj, biztonságba helyeztem őket, Heimdall és Angrboda velük vannak! - biztosított. - Sajnos téged már nem tudlak átküldeni a portálon, valószínűleg nem ugyanarra a helyre jutnál. De rendben lesznek. Neked is találunk menedéket, ha az alagsorba mész...

- Inkább azt mond, hogy hogyan segíthetek! - szakítottam félbe őt, felmutatva a pengét. - Itt már végeztem néhány izével.

- Azt meg honnan szerezted? - pislogott rám meglepetten.

- Titok. De engem választott, úgyhogy az enyém - jelentettem ki határozottan.

- Hát ha tényleg segít, akkor vesd bele magad a harcba. De ne merészkedj bele a sűrűjébe, nem szeretném, ha bajod esne! - figyelmeztetett, én pedig tudomásul vettem a szavait. Tudtam, hiába akartam hősködni, nem volt értelme a legveszélyesebb tömegbe sodornom magam. El kellett fogadnom, hogy nem én voltam a legerősebb láncszem a történetben.

Igyekeztem az emeleten maradni, segíteni annak az egynéhány harcosnak akik velem együtt próbálták visszatartani a furcsa, űrlényszerű sereget. Csak özönlött és özönlött a sok lény, nekem pedig egyre több vér tapadt a kezemhez, ahogyan kíméletlenül lemészároltam őket. Még sosem volt részem ekkora mértékű közelharcban, a rendőrlétem során is csak egy drogbandán való rajtaütés volt az, ahol több ellenféllel kellett szembenéznem egyszerre, de ahhoz képest, hogy nem volt túl nagy tapasztalatom benne, sikerült a maximumot nyújtanom, s mire feleszméltem, már a furcsa sereg háromnegyede megsemmisülve feküdt a folyosókon. Csak akkor kezdett el átjárni a pánik igazán, amikor egy váratlan hír rázta meg a kastélyt, amin nem csupán jómagam, hanem mindenki más is megbotránkozott. Feszült enerhiahullámokkal volt tele levegő, annyira letaglózott mindenkit.

- Odin súlyosan megsebesült! - kiáltotta Fandrall, valahonnan a távolból, valószínűleg a többi harcos felé. - Evakuálnunk kell őt!

A lábam szinte automatikusan mozdult, mert hogy az agyam nem volt képes felfogni a hallottakat egyből, abban egészen biztos voltam. Csak rohantam, egyenesen előre, le a többezer lépcsőfokon. Ha valaki specifikusan odafigyelt volna rám, talán megállíthatott volna, mert hogy a világ leghatalmasabb idiótája voltam, amikor ész nélkül az előcsarnokba siettem, az teljes mértékben igaz volt. Csak félúton kezdett el a hideg rázni amiatt, hogy Odin, az egyetlen ember aki miatt Hela eddig nem merészkedett fel Helheimból, az egyetlen, aki féken tudta tartani őt ezidáig, gyakorlatilag elesett a nő kezei alatt. Volt valamiféle sejtésem, hogy ez mégis hogyan sikerülhetett neki, de nem akartam egyelőre buta következtetéseket levonni. Addig nem, ameddig a tulajdon szememmel nem láthattam őt.

Kicsi kellett ahhoz, hogy felsikoltsak, amikor a lépcső aljára élve Bruce, azaz Hulk sötétzöld szörnyteste csapódott neki a falnak. Elkerekedett szemekkel pillantottam végig a látszólag legyőzött férfin, akinek annyi ereje sem volt, hogy felhúzódzkodjon a földről. Szerettem volna segíteni neki, de túlságosan gyorsan pörögtek az események, olyannyira, hogy alig tettem újabb két lépést, már Lady Sif is ki volt vonva a forgalomból. Aztán Valkyrie következett, aki apait-anyait beleadta a küzdelembe, sikerült is sebet ejtenie Helán, de hiába az elszántság és az akaraterő, hiába a fűtő bosszúvágy, végül őt is elsodorta a nő hatalmas ereje. 

Félelmetes volt élőben látni Helát, mintha a vízióm róla tényleg megelevenedett volna, de legalább háromszorosan rémisztőbb formában. Leginkább egy valódi boszorkányhoz tudtam volna hasonlítani, vagy minimum Demónához, hiszen rettenetes, sötét aura vette őt körül.

Aztán Thor következett, akinél még csak a pöröly sem volt ott, hogy lesújthasson vele rá, hiszen Hela az előző alkalommal ripityára törte azt. Esélye sem volt. Bár ő volt az egyetlen, akit Hela nem percek alatt állított meg, a villámok nem voltak elegendőek ahhoz, hogy a férfi visszatartsa őt. A nőnek még csak a szeme sem rebbent, mintha már előre felkészült volna erre a támadásra, és amikor Thoron is sikerült átgázolnia, rémülten kezdtem el Loki után kutatni a szememmel.

- Loki! - üvöltöttem torkom szakadtából. Sosem hittem volna, hogy képes leszek ilyen hangos hangot kiadni, de azon a ponton már a pánik irányította a testemet. Loki ott állt, nem messze Thor ájult testétől, s Hela már készült volna lesújtani rá, de előbb rám kapta a pillantását. Először meglepetten nézett végig rajtam, mintha nem kalkulálta volna bele a jelenlétemet a harcba, ám pillanatokkal később a felismerés jeleit véltem felfedezni a szemében. Mintha pontosan tudta volna azt, hogy ki vagyok, s az a tekintet a csontomig hatolt. Úgy éreztem, valósággal rettegek tőle.

- Lexie ne! - kiáltotta Loki rémülten, még mielőtt Hela ereje őt is sebesen el nem röpítette a terem egy távoli sarkába. Igencsak felpumpálta a szívemet ez a jelenet, hiszen Lokinak gyakorlatilag az én hibámból nem volt ideje legalább védekezni. A nő viszont elégedetten pillantott végig a legyőzött ellenfelein, mintha elégtételt érzett volna abban, hogy bánthatta őket, s biztos voltam benne, hogy valóban ezt érezte. Mennyire beteges, szívszaggatóan költői dolog a terrorban gyönyörködni.

Aztán végre valahára rám emelte a tekintetét, a teljes figyelmét nekem szentelve ezúttal. Hosszú orra alatt negédes vigyor húzódott végig, szemeiben mindent felperzselő, sötétzöld tűz égett, fekete, rendezetlen haja pedig zászlóként lengedezett a szélben, amint mindenfajta hezitálás nélkül felém kezdett el lépkedni. Ösztönösen megragadtam az Aljas Penge markolatát, s ezzel együtt valami súlyosat kezdtem el érezni a levegőben.

A halál közelgő, perzselő bűzét.