Nem tartott sokáig a vígadásunk. Egészen még egy hétig, pontosabban. A változást akkor éreztük bekövetkezni, amikor arra ébredtünk, hogy Asgard fölött sötétzöld az ég, s vészjósló felhők gyülekeztek felette. Loki rögtön azt mondta, hogy ez volt az előjel, annak az előjele, hogy háborús időszakba léptünk és hogy Hela hamarosan újra előbújik a rejtekéből, valószínűleg egy még hatalmasabb sereggel, mint legutóbb. Bár anno lemaradtunk Lokival a harcról, innen már nem volt visszaút, s tudtam, minden erőmet és tudásomat össze kell szednem ahhoz, hogy fel tudjam venni a harcot, legalább egy olyan szinten, hogy meg tudjam védni Magnit, Janet és magamat. Meg titokban Lokit is. Na jó, annyira mégsem volt titkos.

- Ezerszer átrágtuk már ezen magunkat! - vetette a szememre, miközben veszekedve haladtunk át a tárgyalóterembe a hálószobából. - Vanaheimba mentek és távol maradtok ettől a zűrzavartól. Nincs idő a hősködésre, Lexie, komolyan mondom, értelmetlennek látom a lázadásodat!

Lokinak igaza volt. Valóban átvitattuk már az eseményeket, de valamiért mégsem voltam képes beletörődni ebbe. Egyre intenzívebben éreztem felülkerekedni bennem az akaratot, hogy vele maradjak Asgardban harcolni. Az Aljas Penge mindig a kezem ügyében volt, a legapróbb neszre is azonnal reagáltam, s már-már fejvesztve ellenőrizgettem le minden sarkát annak a helyiségnek, ahová beléptem. Úgy gondoltam, itt több hasznomat veszik majd.

- Elhallgass, maradok! - jelentettem ki dacosan. - Ha Hela itt lesz, akkor nem kell amiatt aggódnunk, hogy Jane és Magni után kóslat. Mellesleg Heimdall is velük lesz! - próbáltam meg érvelni, elég bénán, mire a férfi megtorpant és felvont szemöldökkel ragadta meg a karomat, hogy én is megálljak.

- Értem én, hogy mit mondasz, de Helának serege van, Lexie! Ne légy már ostoba, ha ő maga nem is indul Magni után, majd utána fog küldeni valaki mást. Egyébként is, hiába van ott Heimdall, ha a prófécia téged nevez meg Magni védelmezőjének. Vagy kockáztatnád az életét a kis szeszélyeid miatt?

- A fenébe is, eszemben sincs! - tiltakoztam azonnal, heves fejrázással, lefejtve a kezét magamról. - De aggódom miattad, értsd meg. Belehalnék, ha elveszítenélek itt és most, éppen ebben a küzdelemben. Túl nagy a kockázat, még mindig ott az az ostoba jóslat és én csak... csak...

- Hé, nyugalom - kapta az arcomat a két keze közé, gyengéd pillantásokkal összefonva a tekintetünket. - Tudom, hogy rettegsz miatta, hidd el, engem is elgyengít a tudat, hogy meg kell válnom tőled, de biztos vagyok benne, hogy rendben leszünk. Higgy nekem! - érintette a homlokát az enyémhez, s próbáltam elveszni a szavaiban. Hinni nekik. Úgy is, hogy nehezemre esett elképzelni, hogy ezt épp bőrrel megúszhatjuk.

- Próbálok nyugodt maradni - suttogtam, egy gombóccal a torkomban. - Csak annyira nehéz, rettenetesen nehéz ez! - Szemem összeszorult a fájdalomtól, hangom megingott, s képes lettem volna bármelyik másodpercben elsírni magam. Még nem álltam készen arra, hogy újra megváljak Lokitól. Eleget voltunk távol egymástól.

- Gyere ide! - fonta körül karjait a testemen, a hajamat simogatva közben. Közelebb húzott magához, én pedig igyekeztem minden egyes pillanatot magamba szippantani, mintha ez lett volna az utolsó ilyen. Rettenetes érzés volt. Gyönyörű, de rettenetes.

Minden könnyem a válla áldozatául esett. Hangtalanul sírtam, még véletlenül sem akartam, hogy sajnáljon vagy hogy nehezebbé tegyem ezt számára. Aztán az ajkaim megkeresték az övét, ezernyi csókot váltottunk, hogy szinte szikrázott a levegő és izzott a folyosó minden fáklyalángja.

- Szeretlek, Loki! - suttogtam, mélyen a szemébe nézve. - Ez még nem a vég!

- Legyen ez a közös mottónk - fűzte össze az ujjainkat, majd lágy csókot lehelt a kézfejemre. - Ez még nem a vég! Szeretlek, Lexie!

Láttam a többiek arcán a sajnálatot, amikor búskomoran, kisírt szemekkel lépkedtem be a tárgyalóterembe. Valahol Bruce és Angrboda között álltam meg, előbbi aggódva a vállamra helyezte a kezét, utóbbi pedig egy félszeg ölelésre húzott magához. Szégyellnem kellett volna magam, szégyellni azt, hogy képtelen voltam erősnek láttatni magam, de azon a ponton már nem tudott izgatni, hogy hogyan néztem ki, sem a saját, sem pedig mások szemében. Megtört voltam, csalódott és keserűséggel teli, a szememet pedig képtelen voltam levenni a velem szemben álló Lokiról, aki szintén hasonló állapotot produkált. Még maga Odin is meglepettséggel figyelte, hogy a nevelt fia szinte az egereket itatja, de aztán csak megrázta a fejét és újra kiadta a parancsot, hogy kinek hová kell helyezkednie majd egy esetleges támadás esetén.

Ő maga volt az, aki meg szeretett volna küzdeni Helával. Bár mindenki bízott abban, hogy Odin ereje elég lesz ahhoz, hogy megfékezze a nőt, azért valamennyire mindannyian sejtettünk, hogy azok a vén csontok a testében láttak már szebb napokat is. Éppen ezért, ha valami zűr támadt volna, Thor volt az, akinek átt kellett vennie a helyét, ami picikét már nyugtatóbb hír volt, tekintve, hogy a sógorom, ha kevés ésszel is, de remek harci képességekkel lett megáldva. Ami Lokit, Brucet, Valkyriet és Lady Sifet illette, nekik értelemszerűen az élvonalban volt a helyük, a legjobb harcosok között. Egy új addició viszont Angrboda volt, akiről Odin utolsó pillanatban döntött úgy, hogy elküldi Vanaheimba velem, Heimdallal, a nővéremmel és Magnival. Szinte biztos voltam benne, hogy a vén fószer nem bízott a lányban, eléggé egyértelműen a tudtára adta érkezésekor, hogy csak alighogy megtűri itt. Szerencsére Angrboda okosabb volt annál, mintsem hogy balhéba kezdjen, s inkább örömmel fogadta az utolsó másodperces döntést. Hogy miattam vagy inkább Heimdall miatt, azt csak ő tudta.

- Rendben vagyunk akkor, nem igaz? - nézett végig a vén fószer a teremben, s mivel senki sem ellenkezett, ezzel lezártnak is tekintette a beszélgetést. Már éppen rohantam volna Lokihoz, hogy egy újabb hosszadalmas és érzelmes búcsút vegyek tőle, amikor a palota mindenféle előzetes jelzés nélkül hirtelen vadul megrázkódott, majd ezt egy hatalmas, égbekiáltó üvöltés és egetrengető lárma követte.

Mindannyian lefagytunk, mindenki sóbálvánnyá dermedt egy pillanatra. Az arcokra pánik ült ki, s próbáltunk tovább fülelni, noha mindannyian tisztában voltunk vele, hogy mi történt: Fenrir elszabadult. Ha pedig Fenrir elszabadult, az csakis egy dolgot jelentett.

- Mennetek kell! - fordult Thor Jane felé automatikusan, aki a karjaiban tartotta a pici Magnit. A baba szerencsére átaludta az egész felfordulást, Jane viszont meg sem bírt moccanni, ijedten nézett a férje szemébe, s látszott rajta, hogy egyhamar nem fog majd tudni odébb húzódni tőle.

- Lexie! - kiáltott rám Loki is, az asztal másik végéről. - Fogd Janet és Magnit és menjetek a szivárványhídhoz. Heimdall már biztosan... - de a mondatot sosem fejezte be, ugyanis a következő pillanatban éppen az említett rontott be az ajtón. Heimdall fejéről hiányzott a sisak, először láttam őt nélküle, s fogalmam sem volt, hogy az aranyszarvak alatt raszta haj bújt meg, ami legalább százszoros menőséget kölcsönzött a férfinek. Ha ez nem lett volna elég, szinte levegőt is alig kapott, fújtatva támaszkodott a térdére, majd kétségbeesetten tekintett fel ránk.

- A szivárványhidat lerombolták. Nem tudunk Vanaheimba menni - jelentette be, mire ijedten kaptam a tekintetem Janere. - Ez nem minden: itt van Hela is. És a serege...

Nem is kellett folytatnia ahhoz, hogy megértsük a szavait. Csak lehunytam a szemem, egyetlen pillanatra, s próbáltam ismét nyugalmi állapotba hozni a vadul dobogó szívverésemet.

Hela végre megérkezett.

És hozta magával a Halottak Seregét.