- Még mindig nem értem, hogy minek tervezünk keresztelőt! - fintorgott Loki. - Nektek midgardiaknak már régen megmutatkoztunk, mindannyiótoknak politeistának kellene lennetek! - szögezte le, miközben a papírlap felé görnyedt.

- Ne légy ünneprontó! - szúrtam vissza neki. - A midgardiaknak is megvannak a maga szokásaik...

- Mint az emberek rituális elégetése egy máglyarakáson? - vonta fel a szemöldökét.

- Nem vagyunk már a középkorban! - zsörtölődtem. - Nincs már inkvizíció, aki össze-vissza vádolgasson.

- Hiába nincs, attól még korruptak vagytok. Ez egy levetkőzhetetlen, halandó szokás - jegyezte meg, karba téve a kezét.

- Oh, igen? Tudtommal te magad is voltál korrupt, szóval hol itt az igazság? - böktem felé a ceruzámmal, mire ironikus kacajt hallatott.

- Nekem szabad, én a Csalás és Hazugság istene vagyok, konkrétan létszükséglet számomra a korrupció! - érvelt, s nekem pedig ha szerettem volna, ha nem, igazat kellett adnom neki

- Zárjuk le azzal a témát, hogy anyuék ragaszkodtak ehhez az egészhez. Hiába maga Odin az apatársuk, őket ez nem hatja meg, számomra is érthetetlen! - ráztam a fejemet tanácstalanul, mire Loki felvihogott.

- Látszik honnan örökölted az őrültségedet! - állt belém a hülyeségével, mire aprót csaptam a vállára.

- A kezed járjon, ne a szád, édesem, ezek a listák nem fogják magukat megírni! - bizonygattam. s szinte már tudtam, hogy ebben a mondatomban is talál majd fogást.

- Oh, szóval ez leszek neked ezentúl? Az édesed? - csipkelődött.

- Tán szeretnéd ha balfácán istenemnek hívnálak? - vontam fel a szemöldököm. - Szerintem ennek kellemesebb hangzása van.

- Oh, minden bizonnyal! - kacsintott rám, én pedig összeszűkítettem a szemem.

- Te is lecserélhetnéd az őrült midgardit valami kedvesebbre! - dörgöltem az orra alá, ám ő azonnal rázni kezdte a fejét.

- Kizárt, az a védjegyed. Soha többé nem szabadulsz meg tőle! - jelentette ki magabiztosan, a legnagyobb sajnálatomra.

- Utállak! - jegyzetem meg fortyogva, mire közelebb hajolt hozzám és egy gyors puszit nyomott az arcomra.

- Imádsz! - jelentette ki magabiztosan, én pedig azonnal belepirultam a szavaiba. Tényleg újra tiniszerelemnek éreztem ezt, pedig sokkal komolyabb volt annál. Talán az tehetett az egészről, hogy a szerelmi háttértörténetem rettenetesen gyatra volt. Ez volt a legelső őszinte, természetes, hogy ilyen érzéseket váltott ki belőlem.

De aggódtam. Nem a kapcsolatunk miatt Lokival, azon már régen túl voltam, kivéve talán a szex részét, de azzal nem tudtam foglalkozni, hiszen más rágta a fejem, mégpedig Hela mély és fullasztó csöndje. Napok teltek el amióta ránk küldte a farkast, neki mégsem látták színét sem, így joggal hihettük azt, hogy még mindig a poklában kuksolt. Szinte éreztem, hogy majd a keresztelőn jelenik meg, kiragadja a kicsi Magnit Jane karjaiból és eltűnik majd vele. Tudtam, hogy ébernek kellett lennem, koncentráltnak, hidegvérűnek a nap minden egyes percében. Én voltam Magni védelmezője. Minden rajtam állt vagy bukott.

A telefonom csengőhangja zökkentett ki a mély gondolataimból. Arra számítottam, hogy újra Buddy zaklat, hogy bizonyára teljesen elfogyott a türelme és most már végérvényesen el lett távolítva a nevem a New York-i rendőrök listájáról, ám amikor a kijelzőn Dylan neve és képe jelent meg, egy pillanatra elképedtem. Nem láttam őt és nem hallottam róla már hónapok óta, így egyáltalán nem is képzeltem azt, hogy ő lesz majd, aki hív.

- Ki van a dobozban? - kérdezte Loki, látva a meglepettségemet.

- Dylan - feleltem csöndesen.

- A szőke akit majdnem megfojtottam legutóbb? - értetlenkedett, én viszont nem válaszoltam, csak erősebben megmarkoltam a telefonkészüléket.

- Tessék? - vettem fel a telefont, remegő ujjakkal. El sem hittem, hogy képes voltam megszólalni izgatottságomban. Nem tudtam, hogy mire kellene számítanom. Azt hittem, Dylan soha többé nem akar majd hallani felőlem a Lokis eset után. Nagyon is meglepett a hívása.

- Lexie? - hallottam ugyanezt a meglepettséget az ő szájából is. - Nem hittem volna, hogy elsőre felveszed - vallotta be, kissé halkan, mire szomorúan elmosolyodtam.

- Ha őszinte akarok lenni, én sem - válaszoltam neki azonnal. - De ez a meglepetések napja, úgy látszik - tettem hozzá, a hangomat köszörülve, mire egy rövid, félszeg nevetést hallottam meg a részéről a vonal másik végén.

- Úgy látszik - helyeselte ő is, majd kis hatásszünet után folytatta. - Tudom, hogy hónapok óta nem beszéltünk és valószínűleg a hátad közepére sem kívánsz azok után amik történtek, de szerettem volna, ha tudsz róla, hogy mélységesen sajnálom. Mindent - éreztem a hangján az elfojtott szomorúságot és a kétségbeesést, amibe majdnem bele is szakadt a szívem. Hiába haragudtam Dylanre - vagy talán közel sem annyira nagyon, mint amennyire hittem -, azért még törődtem vele a szívem mélyén. Tudtam, hogy nem rossz ember ő, csak rosszul kezelte a helyzetünket, a helyzetemet. Nem így kellett volna történnie.

- Értelek - válaszoltam neki kis idő múlva. - Már nem is haragszom rád annyira, Dyl.

- Tényleg?

- Aham - válaszoltam, majd Lokira esett a tekintetem, aki felvont szemöldökkel reagált a válaszomat hallva. - Mármint... nyilván nem esik jól a tudat, hogy úgy hitted, a barátságunk garancia arra, hogy végül a tiéd leszek és igen, gerinctelen húzásnak tartom a részedről, de ennek ellenére nem fogom elfelejteni neked azt a sok, kellemes emléket amit tőled kaptam. Hiába bántottál meg és tapostál bele a lelkembe, még mindig téged tartalak a legjobb barátomnak! - vallottam be.

- Szintúgy, Lex! - érkezett azonnal a válasz. - Már tudom, hogy sosem viszonoznád az érzéseimet és ezt nem is várom el tőled. Ostoba voltam, amiért ilyen hátsószándékaim voltak téged illetően, vagy talán bele sem gondoltam abba, hogy tudat alatt ezt tettem veled. Nem akartalak bántani, nem akartam, hogy Robert után miattam is sérülj, ez... valóban gerinctelen volt a részemről. De beláttam a hibámat, ahogyan azt is, hogy a barátságod volt az egyik legjobb és legszebb része az életemnek. És ha őszinte akarok lenni, nagyon hiányzol, meg hiányzik az, hogy filmeket kritizáljuk, degeszre zabáljuk magunkat és ökörködjünk kedvünkre, mint valami kisiskolások! - nevetett bele a telefonba, mire én is ugyanígy tettem, s egyszeriben könnyek gyűltek a szememben.

- Te is hiányzol! - suttogtam. - Ha gondolod, majd találkozhatunk, amint visszatértem Asgardból.

- Asgard?

- Hosszú történet - sóhajtottam, majd gonosz mosollyal néztem a mellettem ülő istenre. - Egyébként Loki üdvözöl! - jelentettem ki, mire az említettnek elkerekedtek a szemei.

- Gúnyosan vagy őszintén? - kérdezte Dylan félszegen, mire felnevettem.

- Teljesen őszintén! - böktem oldalba az istent, aki felsóhajtott, majd beadta a derekát és olyan lépést tett, amire nem számítottam volna, de rettenetesen jól esett a részéről.

- Sajnálom, hogy majdnem halálra fojtogattalak! - kiáltotta bele a férfi a telefonba.

- El van felejtve! - felelte vissza Dylan, majd újra nevetni kezdett a vonal végén. Felengedett kissé a szívem ezt hallva. Ha nem is kedvelték egymást, de legalább miattam megpróbáltak kompromisszumot kötni. Éljenek a férfiak az életemből!

- Majd felhívlak, ha újra otthon leszek, okés? Viszont előre figyelmeztetlek, hogy ez eltarthat egy ideig, talán több hónapig is. Akadt egy kis zűr idefent - tolmácsoltam, viszont ennél már nem voltam hajlandó többről beszámolni neki.

- Megértettem, ne aggódj! - biztosított róla a férfi. - Tedd a dolgod, aztán majd iszunk egy üveg pezsgőt az Empireben!

- Megbeszéltük! - mosolyodtam el szélesen. - Szia Dyl! - köszöntem el.

- Szia Lex! - köszönt el ő is, majd kinyomta a telefont.

- Nocsak, az idegesítő szőkét megszállta a... hogy is szokás mondani nálatok? Szentlélek? - vihogott fel Loki, mire megforgattam a szemeimet és jól oldalba böktem.

- Legalább képes volt bocsánatot kérni, és ez a lényeg! - vetettem a férfi szemére, majd tovább kezdtem el firkálgatni a listánkat.