Hogy őszinte legyek, amikor Odin dühösen sietett oda hozzám, először arra számítottam, hogy a vén fószeres beszólásom dühítette fel őt ennyire. Ám amikor megragadta a karomat és megvizsgálta a kezemet, hamar rájöttem, hogy egyáltalán nem is volt köze a dolognak ehhez.

- Mi vagy te? - nézett bele mélyen a szemembe. Dühe enyhült egy kissé, helyét inkább értetlenség és kíváncsiság egyvelege vette át.

- Öhm... - nem is tudtam mit válaszolni erre a kérdésre. Mert hát ugyan mi is lehettem? Ember? Isten? Mindkettő?

- A Gleipnirt nem érintheti meg halandó, azonnal elpusztulna a hatalmától! - közölte velem, majd megszorította a csuklómat. - Halljam, ki vagy! - kiáltotta, mire Loki azonnal közbelépett, lefejtve nevelőapja ujjait a csuklomról.

- Ne érj hozzá Lexiehez! - sziszegte a vén fószer felé, majd hátrébb lépett pár lépést, engem is magával ragadva.

- Loki, mi ez az egész? - értetlenkedett Thor is, aki Valkyrie és Lady Sif társaságában csak erre-arra ingatták a fejüket az események hatására. - Lexie? - fordult ekkor felém, mire remegni kezdtek az ajkaim. Fogalmam sem volt, hogy elmondhatom-e Thornak azt, amit én, Loki, illetve a nornák már tudtak. Ja, és még Brooklyn Barnes-Rogers is! Lokira néztem, tőle várva a választ, a zöldeskék szempár pedig nyugtalanul nézett vissza rám. Azt hiszem, azon a ponton ő is tisztában volt vele, hogy nem titkolhattuk tovább. Nem is volt értelme.

- Lexie egy istennő reinkarnációja - fordult vissza a kvartetthez, nyugodt hangon megszólalva, mire mindegyikük arcára mélységes döbbenet ült ki. - Szóval nem egy átlagos halandó. Isteni vér csörgedezik az ereiben.

- Mégis melyik istennőé? - kérdezte Thor.

- Sigyn - feleltem én, mire a férfi arca ekkor sajnálkozást mutatott, s szánakozó tekintettel fordult a testvére felé.

- Ő lenne az? - kérdezte tőle, Loki pedig aprót bólintott, kerülve a szemkontaktust vele. Hosszú csend ütött be ekkor, túl hosszú, túl nyugtalanító. Tapintani lehetett a feszültséget, bár az igazat megvallva egyáltalán nem értettem, miért volt elsősorban feszültség. Aztán Odin szó nélkül odébb állt, mint aki elveszítette az érdeklődését, valószínűleg jobbnak látta, ha a csata után inkább pihentette a vén csontjait. Nem sokkal utána Lady Sif is mozgolódni kezdett, hollófekete tincseit a füle mögé seperte, majd megérintette Valkyrie karját és intett a fejével, valószínűleg arra utalva, hogy nekik is indulniuk kellene. A valkűr egy aprót biccentett, majd még egy pillantást vetett ránk, aztán a két nő el is tűnt a csillogó palota kapui mögött.

- Ő, aki elhozza a győzelmet - jelentette ki Thor, amint hármasban maradtunk a szivárványhídon. A szavai hatására erősen kezdett el dobogni a szívem, a torkomban éreztem annak lüktető, vadító erejét. Ez volt az a mondat, amit a nornáktól hallottam odalent. Az a mondat, ami azóta is ott lebegett a lelki szemeim előtt. - Megjósoltak téged. Nekem.

Értetlenül meredtem a sógoromra, kezdtem nagyon elveszni a részletekben, fogalmam sem volt, hogy mit hordott itt össze.

- A nornák azt mondták, Magni védelmezője csak egy valaki lehet. Olyasvalaki, aki képes lenne az életét is áldozni érte. Ő, aki elhozza a győzelmet! Te vagy az, te voltál az mindvégig! - magyarázta, mire egyszerre kapott el a szédülés és a hányinger, éppen úgy, ahogyan Lokit is nemrégiben. Persze, sejtettem, hogy a "rangommal" felelősségek is járnak majd, de arra életemben nem számítottam, hogy a pici Magni élete egyes egyedül tőlem függ majd és attól, mennyire leszek képes megvédeni őt Hela rettegett erejétől.

- Lexie! - ragadta meg a karomat Loki aggodalmasan.

- Jól vagyok - nyugtáztam, ám az ajkaim remegését képtelen voltam elrejteni és ez neki is feltűnt. - Azt hiszem ledőlök egy kicsit, fel kell most dolgoznom ezt! - ráztam meg a fejem, magam elé meredve, majd megpördültem a tengelyem körül és lassan visszasétáltam a palotába. A bennem lakozó istennő hatalmas feladatok elébe nézett. Át kellett kalkulálnom magamban egy csomó mindent.

*

Két dologra ébredtem meg: az odakinti, erős viharra, melyek a szerencsésen visszaállított üvegablakokat verdesték, illetve egy halk, óvatos kopogásra. Álmosan emeltem fel a fejem a párnák közül, hajam kócosan égtelenkedett a fejem tetején, viszkető szememet pedig erőtlenül dörzsöltem meg. Nem volt ugyan semmi kedvem sem beszélgetni, de mivel a kopogás csak intenzívebbé vált, végül feladtam.

- Szabad! - kiáltottam, majd amint Loki lépett be a szobába, kicsúsztam a takaró alól és az ágy szélére húzódtam.

- Ne haragudj, felébresztettelek...

Ám én csak legyintettem. Amúgy is átaludtam egy fél napot, eléggé kipihent voltam már, bár őszintén szólva, még mindig kavargott az elmém a ma ért információáradattól. Szerettem volna elsüllyedni egy mély lyukban, lerázni a vállamról ezt a hatalmas felelősséget, de tudtam, hogy ilyet nem tehettem: felkészültnek kellett lennem, felkészültnek és ébernek. Mert Fenrir egy üzenet volt, Hela üzenete, egy próba, hogy megnézze, hogyan boldogulunk vele. Ez a nő ördögi volt, veszélyes és kiszámíthatatlan. Készenlétben kellett lennem a nap minden egyes percében, ha nem akartam, hogy a karmai közé kaparintsa Magnit.

- Beszélni fogunk, jó? - tette fel a csalás és hazugság istene óvatosan a félig kérdésnek és félig utasításnak szánt mondatot, mire én beleegyezően bólintottam. A férfi mellém ült az ágyra, csípőnk szorosan összeért, fehér ujjaival az enyémek után nyúlt, s lágyan simogatni kezdte a kézfejemet. Szoknom kellett még ezt: a gyengéd érintéseit, a bókjait, a csókokat, a törődést... Ettől függetlenül rettenetesen jól esett a közelsége, mintha megérezte volna, hogy a nyugtalanságomat egyedül ő lesz képes csillapítani. - Hogy érzed magad?

- Mégis hogyan érezhetném? - sóhajtottam, szarkasztikus hangnemben. - Kialudtam magam, fogalmazzunk így, de ez a szörnyű érzés az alhasamban, az, hogy elszúrhatom ezt az egészet, egyszerűen nem hagy nyugodni! - ráztam a fejemet. - Mi lesz, ha Magni miattam hal majd meg, Loki? Mi lesz, ha képtelen leszek megvédeni őt? Ha Hela a kezei közé kaparintja, akkor mindennek vége. Kizárt, hogy én...

- Na jó, ezt most hagyd abba! - tapasztotta mutatóujját az ajkamra, majd az állam alá nyúlt, maga fele fordítva a fejemet. - Nem hiába vagy Sigyn reinkarnációja. Sokkal több dologra vagy képes, mint azt gondolnád! A győzelem istennője volt, mégis mit gondolsz, hogy veszítenél? Jó időben vagy jó helyen, Lexie! És ha ez nem lenne elég, képzett rendőrnő vagy, már ezzel is megvan minden esélyed arra, hogy felvedd ellene a harcot. Nem mellesleg nálad van az Aljas Penge, ami egy hatalmas fegyver, hatalmas erővel. Kizárt, hogy ezt elszúrd, egyszerűen kizárt!

- Hogy tudsz ennyire biztos lenni ebben? - kérdeztem döbbenten.

- Alexis Foster vagy és nem csak egy egyszerű midgardi. Számtalanszor bizonyítottál már, hadd ne kelljen sorolnom! - mosolyodott el, majd pillantása az ajkamra tévedt. - És itt vagyok melletted! Ha bármi olyan történik, ami váratlanul érint majd, kész leszek az életemet adni érted. És ezt erősen komolyan gondolom, prófécia ide vagy oda!

Nem engedett reagálni és talán jobban is tette, mert valószínűleg csak egy újabb vitát kerekítettem volna a mondanivalójából, előhúzódzkodtam volna a prófécia kijátszásával, meg hogy nem engedném, hogy miattam a halál medrébe ugorjon, de sokkal jobb volt, hogy nem engedett és helyette finoman a számra tapasztotta a sajátját. Csókja édes volt és lágy, óvatos és nyugtató, ujjai elkalandoztak az arcom minden létező szegletén, míg másik kezével a derekamnál fogva közelebb húzott magához. Engem sem kellett sokat kérni, arcát rögtön ellepte mind a tíz ujjam, kezeim közé fogva azt, elmélyítve a csókot. Már régen eltemettem magamban azt a gondolatot, hogy valaha is újra tizenhét éves, kilátástalan helyzetű, reménytelenül szerelmes tiniként fogom érezni magam, de Loki mindenre rácáfolt. Ugyanazt éreztem, mint annakidején: azt hogy vágyom rá, vágyom arra, hogy valaki így szeressen, hogy ilyen átéléssel öleljen és csókoljon és círogasson és azt éreztesse velem, hogy a szerelemnél nincs is csodálatosabb dolog a világon.

Nem emlékeztem, hogy mikor dőlhettem le az ágyra, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy Loki felettem tornyosodik, keze pedig lecsúszik egészen a köldökömig. Ajkai a nyakamat kényeztették, mire jólesően felsóhajtottam. Az alhasamban ekkorra már nem szorongást éreztem, hanem valami sokkal izgatóbbat, sokkal kellemesebbet, valami olyasmit, amit évekkel ezelőtt éreztem már. Valami olyasmit, ami azelőtt történt, hogy...

Loki megszabadította a felsőtestét a ruháitól, majd rólam is gyorsan lekerült a póló. Fogalmam sem volt, miért éreztem feszengve magam, de valószínűleg az lehetett a baj, hogy eddig még valójában sosem jutottam el senkivel. Igen, nyakpuszikkal kényeztettek már, de sosem álltam még senki előtt fehérneműben. Legalábbis nem önszántamból.

- Gyönyörű vagy! - suttogta Loki, miközben végigfuttatta a tekintetét rajtam. Én belepirultam a szavaiba, mintha csak egy szende, bátortalan szűzlány lettem volna. De még sosem hallottam ezt így senkitől. Tőle hallottam először.

A férfi visszahajolt fölém, ujjaim elkalandoztak a mellkasán, ő pedig tovább játszadozott a nyakammal, az arcélemmel, a hasammal... Leírhatatlan volt az érzés, mintha szárnyaltam volna, mintha nem is lettem volna ennek a dimenziónak, ennek a világnak a részese. Szabadnak éreztem magam, szeretettnek. Törődtek velem, gyengédek voltak, mintha egy törékeny porcelánbaba lettem volna, akivel különös odafigyeléssel kellett bánni...

"Fogd be a szád, ribanc!"

Az emlék úgy hasított bele az elmémbe akár egy konyhakés, mire a szemeim tágra nyíltak, a szívem pedig összeszorult az ijedtségtől. Próbáltam elterelni a rémes gondolatot, száműzni őt vissza oda, ahonnan előkerült és Lokira koncentrálni, arra, ahogyan az ajkai végigszántanak a köldököm körül, ahogy forró lélegzetével simogat. Ideig-óráig működött is. Addig, ameddig kínkeserves ordításba nem kezdtek a gondolataim:

"Fogd be, vagy garantálom neked, hogy még ennél is jobban fog fájni!" "Ne bőgj már mint egy kislány, te is élvezni fogod." "Itt senki sem hallja meg a zokogásodat, hiába ellenkezel, nem vagy elég erős ellenem..." "Gyenge vagy..." "Nyápic vagy..." "Te kerested magadnak..." "Kiérdemelted a viselkedéseddel..." "Elfogyott a türelmem, túlságosan kívánlak, nem tudom már fékezni magam..." "Már régen meg kellett volna ezt tennem veled..." "Megérdemled." "Megérdemled, te ribanc, csak ezt érdemled, csakis ezt..."

A testem megrázkódott a hirtelen jött szavaktől, az elmém pánikba esett, a levegő kiszorult a tüdömből és amikor megéreztem Loki kezét a combomon, ahogyan megszabadít a nadrágomtól és ujjait a bugyim szélébe akasztotta, eszeveszett, riadt hang hagyta el a torkomat.

- Loki, állj le, Loki ne, nem, nem, nem, én ezt nem akarom! Loki állj le! - szinte már sikítottam, majd zihálva, a lábaimmal löktem ki magam alóla, az ágy másik feléig, magamhoz kapva az összegyűrt selyemtakarót. Loki persze ijedten nézett fel rám, szinte éreztem a pulzáló szívverését, riadt arckifejezése pedig halálsápadtan diszítette az arcát.

- Mit tettem? Bántottalak? Fáj valahol Lexie? Valahogy úgy érintettelek meg, ahogy...

- Nem! - kiáltottam. - Nem a te hibád Loki, nem a te hibád, én csak, csak... - tovább ziháltam félelmemben, majd elkaptam a tekintetét és próbáltam azon keresztül üzenni, hogy mi a baj, azért, hogy ne kelljen kimondanom, mert ha kimondtam volna, teljesen összezuhantam volna és már így is rettenetes volt átélni az egészet. Lokinak kellett néhány pillanat, hogy eszébe jusson amit még az ismertségünk legelején meséltem el neki, ám amint leesett a tantusz, azonnal aggodalmas, szomorú arckifejezésre váltott.

- A fenébe is, teljesen elfelejtettem! - kapott a fejéhez. - Teljesen kiment a fejemből, hogy te... Annyira sajnálom, Lexie, bocsáss meg nekem!

A fejemet ráztam, próbáltam a tudtára adni, hogy nem tett semmit rosszul, hogy nem bántott, hogy ő nem tehetett róla, hogy ez az én saram, ezek az én rossz emlékeim, az én émelygő, kavargó, hányingerkeltő élményeim. De egy hang sem jött ki a torkomon, meg sem mertem mukkanni. Loki az ágyon térdelt, közvetlenül előttem, ő is szaporábban vette a levegőt, s kétségbeesetten próbálta kitalálni, hogy most mitévő lehetne. Én csak próbáltam visszaszorítani a feltörni készülő zokogást, lenyugtatni a kalapáló szívverésemet és eltűntetni annak a szörnyetegnek a képét az elmémből, aki miatt évekig nem mertem többé senkihez sem közeledni, sem fizikailag, sem pedig mentálisan és érzelmileg. És mire végre áttörtem a jégburkot és odaadtam a szívemet valakinek, aki kiérdemelte és aki nem tépkedte véresre azt, aki nem élt vissza vele az első adandó alkalommal...

- Egy szörnyeteg volt - suttogta Loki. - Elvette tőled azt, amihez nem volt joga. Ezért halált érdemelne - szorította ökölbe a kezét, mire becsuktam a szememet. - Csak egyszer kellene megmutatnod, hogy ki ő, Lexie és vége lenne neki. Nem élné meg a holnapot.

Élénken robbant be a kép az elmémbe arról, hogy Robert hogyan szorít neki a torkomnál fogva a sikátor falának, hogyan tépi le rólam a ruhámat, hogy hogyan kapkodok, fulladozok és zokogok, miközben lenyúl a bugyimhoz, mocskos, undorító és valótlan dolgokat kiabálva az arcomra, hogy oda nyúl, ahová nem lenne semmi joga, oda, ahová nem engedtem meg neki a bejutást, mert nem álltam rá készen... Elvett tőlem mindent, mindent amit el lehetett. És nem kapta meg soha a neki járó büntetést érte.

Magamhoz szorítottam a selyemtakarót, majd keserves zokogásban törtem ki. Nem így terveztem ezt az estét, teljességgel nem. Szerettem volna Lokival lenni, jobban szerettem volna bárminél. De hiába teltek el évek azóta, a trauma visszatért, a szorongás körülölelt mindenütt, én pedig képtelen voltam tovább menni. Pedig tudtam, hogy Loki merőben más volt, hogy sosem tett volna olyat velem, amit nem szerettem volna, hogy gyengéd volt, hogy odafigyelt...

- Lexie? - érintette meg a vállamat, ám ezúttal végre nem rezzentem össze. Csupán csendben zokogtam tovább, kezembe temetve az arcomat, arra várva, hogy csillapodjanak a gondolataim, hogy visszatérjenek a rossz emlékek abba az apró dobozba, amit az elmém legsötétebb részébe próbáltam betuszkolni éveken keresztül. Azt hittem, ha tudomást sem veszek róla, sosem térnek vissza, de nem irányíthattam ezt. Nem mondhattam nemet a traumának, nem tehettem úgy, mintha nem viselt volna meg fizikailag, lelkileg és mentálisan is. És nem tehettem róla, hogy még mindig ott éreztem Robert ujjait, ahol nem szerettem volna. - Gyere velem! - engedte el a vállamat, majd leszállt az ágyról és felém nyújtotta a kezét. Én csak félénken néztem fel a lagúnaszínű szemekbe, amelyekből gyengédség és megértés áradt.

- Hová megyünk? - szipogtam, a karommal törölgetve a könnyeimet.

- Csak az ablakig - adta a tudtomra, mire kissé félszegen, de felé nyújtottam a kezemet, hagyva neki, hogy felhúzzon. A vállamra terítette a fekete palástját, majd odavezetett a hosszú, széles ablakhoz, ahol még mindig ömlött az eső és lilás színben cikcakkoztak a villámok az égen. Tudtam, hogy ez Thor üzenete Helának és hogy az Alvilág istennője valószínűleg vette a lapot és elégedetten vigyorog valahol a pokoli bugyrában.

Percekig csendben néztük a vihart, a félhomályba esett szobában. Loki átkarolta a vállamat, szorosan magához húzva, s többször is a hajamba puszilt. Akármennyire is ijedtem meg az érintésétől nemrég, mostanra megint csak nyugalmat és biztonságot jelentettek számomra a karjai. Loki volt a mentsváram, a horgonyom: minden, ami a rezignációmat és a lelki nyugalmamat jelenetette. Hosszú utat tettünk meg ezidáig, tényleg sokáig húztuk a macska-egér játékot kettőnk között. És tessék, én egy újabb falat emeltem közénk, egy újabb áthidalásra váró akadályt. El kellett választanom Lokit mindattól, amit a múltban átéltem. Engednem kellett neki, hogy begyógyítsa a sebeket, amiket nem is ő okozott.

- Remélem tudod, hogy én nem ő vagyok és soha nem is leszek! - suttogta bele a fülembe. Újabb könnycseppek gördültek végig az arcomon, lassabban, sokkal lassabban mint azelőtt bármikor. Kezemet az engem ölelő karjaihoz emeltem, majd végigsimítottam rajtuk.

- Tudom, Loki - válaszoltam erőtlenül. - De idő kell nekem!

- Sosem sürgetnélek, ilyesmivel meg főleg - adta a tudtomra azonnal. - Addig várunk, ameddig csak kell, ha kell örökké, szerelmem!

Az utolsó szava mélységesen meghatott, hiszen még sosem voltam senkié így. Én sosem voltam senki szerelme, senki egyetlen kis értékes személye, a lelkemet még sosem simogatták ilyen gyönyörű, szívből jövő szavakkal. Robertnek csak a nyuszija voltam, a cicája, a nője, az asszonya, a szexista vicceinek egy értéktelen, vacak tárgya. Én sosem voltam senki szerelme.

A csalás és hazugság istenétől hallottam először ezt: őszintén, önzetlenül, szerelmesen. A csalás és hazugság istenének hatalmasabb szíve és még annál gyönyörűbb lelke volt, mint bármelyik ostoba, halandó midgardinak.