- Lexie!

Az éles kiáltásra felkaptam a fejem, s pár pillanattal később Loki már rohanva mellettem termett, megragadva a derekamat. Zihálva, tágra nyílt szemekkel nézte ő is, ahogyan az óriás bestia a palota felé szalad, valami földöntúli, durva és mély hangon üvöltve. Biztos voltam benne, hogy nem fog beletelni pár másodpercbe és máris szétrobbantja az aranyszínű főkapukat. Ám amikor felugrott és érkezett volna a becsapódás pillanata, a farkas hirtelen hátratántorodott és fejjel a szivárványhídnak esett, amely a súly hatásától valósággal megrepedt, majd egy erősebb széllökés süvített át a helyszínen, annyira erős, hogy még a masszív üvegablakok is beleremegtek. Teljesen elakadt a lélegzetem, amikor a szivárványídra Odin sétált ki egy lovon ülve, rettegett dühvel az arcán, kezében egy óriásnak és nehéznek tűnő dárdával. A lovának nyolc lába volt, nekem pedig újra derengeni kezdett valami a mitológiából, ami őszintén szólva eléggé kiakasztott, amikor olvastam.

- Ez nem az a ló amit te szültél? - vontam fel a szemöldökömet, kérdőn nézve Lokira, mire ő meghökkenve meredt rám.

- Mi van!?

- Szleipnir, vagy valami hasonló a neve, nem?

Loki igenlően bólintott, mire karba tettem a kezeimet.

- Te szülted meg őt! Átváltoztál kancává és engedted, hogy valami csődör meghágjon, aztán...

- Te miről zagyválsz, Lexie? - értetlenkedett tovább. - Sosem tennék ilyen borzasztó dolgot! - borzongott meg. - Mégis honnan szedted ezt?

Ám a válaszom elmaradt, ugyanis Odin ismét a földre bökött a dárdájával, egy újabb széllöketet okozva ezzel, ami ezúttal be is repesztette az ablakokat. A farkast mégsem sikerült sokáig a földön tartania vele, mivel az hátrébb csúszott, négy lábra állt, majd nyáladzva vicsorgott az idős isten felé. Nem tetszett a látvány. Nagyon nem.

- Megbeszélhetjük ezt később? - kértem Lokitól. - Ki kell mennünk, segítenünk kell neki!

Mintha csak megérezték volna a kérésemet, a szivárványhídra hamarosan Thor lépett ki, nyomában Siffel és Valkyrievel. De még mindig nem voltam biztos benne, hogy ez így elég lesz. Nagyon jól tudtam, hogy Odin hogyan végezte a mitológiában: Fenrir a Vallhallaba küldte őt, amikor egészben lenyelte. Igaz, az a Ragnarökben volt, de hát nem tudhattuk biztosra, hogy ami zajlott éppen az nem pont az volt-e. Egészen idáig azt hittem, hogy a skandináv mitológia is a nornák műve, hiszen egy csomó dolog megegyezett benne a valósággal, ám mivel Lokinak fogalma sem volt arról, hogy miről beszéltem vele az imént, azt feltételeztem, hogy valóban valami eszement midgardiak csavarhattak egy kicsit sokat a valóságon. Jó sokat.

- Van egy ötletem! - jelentette ki Loki, majd megragadta a karomat.

- Hová megyünk? - kérdeztem.

- Megszerezzük a Gleipnirt! - felelte a férfi, majd begyorsított, én pedig botladozva szaladtam a nyomában.

- A kötelet, amit nem lehet elszakítani? Amivel Jotunheimben megkötötték ezt a dögöt?

Loki ennek hatására megtorpant, én pedig a hátának ütköztem, aztán lassan, nagyon lassan és elképedten fordult felém, mint aki el sem merte hinni, hogy mit is mondtam az imént. Én csak megrökönyödve néztem a szemébe, attól félve, hogy valami rosszat mondtam, amivel teljesen kivertem nála a biztosítékot. Ám a férfi nyugodtan szólalt meg, előbb gondosan és elővigyázatosan megköszörülve a torkát.

- Honnan tudsz te ezekről? Szleipnir, Gleipnir, Fenrir... Lexie te...

- A skandináv mitológiából! - állítottam le gyorsan, még mielőtt konspirációs teóriákat gyártott volna. - Igen, létezik Midgardon egy könyv rólatok, amiben valami eszement történetek vannak! Tudtad például, hogy ott Fenrir a te gyermeked? Akárcsak Jörmungand és még Hela is?

- Mi van!? - pislogott megint rám, s hangneme ugyanolyan értetlen és elképedt volt, mint amikor megjegyeztem, hogy ő szülte Odin lovát.

- Ühüm - bólogattam. - Ráadásul mindet Angrboda szülte!

Loki mintha egy pillanatra megszédült volna, mivel elveszítette az egyensúlyát, kezével a falnak támaszkodott és úgy megrázta a fejét akár egy kutya. Nem gondoltam volna, hogy a hallottak ennyire lesokkolják majd, bár szó ami szó, én is nagyot néztem a mítoszok olvasása közben. Kiakasztó volt a tény, hogy ott is köze volt egymáshoz Lokinak és Angrbodának, ráadásul nem is kevés és nem is kicsi.

- Ez... ez itt most... ez most... - hebegett a férfi, majd hirtelen megragadta a karom, a mellkasára húzott és szorosan magához ölelt, éppen idejében, mivel a palota megrázkódott, a folyosó ablakai pedig szilánkosra törtek, törmelékünket egyenesen ránk zúdítva. - Erről még beszélünk később, Lex, de most sietnünk kell! - kapta el ismét a karom, én pedig gondolkodás és egyéb felesleges szócséplés nélkül követtem őt.

Valahol megnyugtatott a tény, hogy a mitológiában sok volt a badarság, de azért mégis mélységesen megrémített, hogy a hasonlóságokból is rengeteg akadt. Ott voltak a nornák, Odin lova és dárdája, a Midgard-kígyó, Hela, Fenrir... és sorolhatnám napestig. Volt valami, amely egyszerre volt csodálatos és meghökkentő ebben az egész, mágiától tömött, isteni világban. És valahogy csak abban a pillanatban jutott el a tudatomig, hogy Sigyn reinkarnációjaként nekem is közöm lett hozzá. És hát bizony Sigynnek is megvolt a maga szerepe a történetben.

Loki egy ismerős, kék fáklyáktól megvilágított folyosóra vezetett, amiből egyértelművé vált, hogy ismét a személyes kacattárába készültünk betörni, oda, ahol az Aljas Pengével ajándékozott meg engem, amely abban a pillanatban is a farmernadrágom zsebében lapult. Azon a ponton már a fejünkre zuhanó törmelékek elől is ki kellett térnünk, odakint valószínűleg sokkal durvábbá és intenzívebbé vált a harc, mint amikor utoljára láttuk a fejleményeket. Attól rettegtem, hogy ha visszajutunk a felszínre, akkor már nem csak a bestiát találjuk ott, hanem Helát és a Holtak Seregét is. De ha ez így volt, akkor bizony igyekeznünk kellett.

Sikeresen bejutottunk a kacattárba, Loki pedig azonnal nekilátott a keresésnek: tárgyakat dobált a helyiség közepébe, közben hangosan átkozódott és elhordta magát mindennek amiatt, hogy nem képes rendet tartani, majd belerúgott egy közeli páncélzatba, de valószínűleg nem fájhatott neki az interakció, mivel még csak fel sem szisszent.

- Segítek! Hogy néz ki? - kérdeztem.

- Rettenetesen vékony, akár egy cérna és aranyszínű - érkezett a felelet. Persze, gondolhattam volna, hogy ez is arany lesz, annyira de annyira Odin stílusára vallott a dolog!

Az új információk tudatában én is nekiláttam a keresésnek. Szerencsére nem került sok időbe, mert valahol a helyiség hátuljában, egy fekete, ősréginek látszó komód alsó fiókjában meg is leltem a csillogó-villogó kötelet.

- Megvan! - kiáltottam fel lelkesen, majd a kezembe vettem a tárgyat és szaladtam is vissza Lokihoz.

- Ki kell juttatnunk apámnak! - sürgetett, majd már indult is volna kifelé, de visszafordult, amikor látta, hogy nem követem őt. - Mi az, Lex? Mi a baj?

Meghatódva elmosolyodtam.

- Apádnak nevezted Odint - feleltem. - Tudom, te valószínűleg észre sem vetted, de eddig mindig vagy gyűlölve mondtad ki a nevét, vagy letagadtad a vén fószert. De annyira tudtam, hogy azért helye van a szívedben!

Loki ingerülten felsóhajtott, majd ráncba szedte a szemöldökét.

- Rendben, rajtakaptál, igen! - emelte fel védekezőn a kezeit. - De lehetne, hogy ezt az egészet is később vitassuk át? Odakint éppen hatalmas zűrzavar van, mi meg itt ostoba eszmecseréket tartunk olyan dolgokról, amikről máskor is lehetne beszélni.

- Touché!

- Az már megint micsoda? - horkant fel, mire csak legyintettem.

- Lényegtelen, Loki, igyekezzünk! - intettem a fejemmel, majd ismét rohanni kezdtünk, vissza abba az irányba, ahonnan jöttünk. Szerencsére amikor a legközelebbi ablakhoz értünk, még mindig egyedül csak Fenrir volt odakint, akit egyszerre támadott a négy harcos. Thor és Valkyrie éppen fojtogatni próbálták, Sif oldalról szúrkálta a fenevadat, Odin pedig megpróbálta átszúrni a szívét, de szerintem ő is pontosan tudta, hogy azzal a dárdával ebben a helyzetben nem sokat ért.

- Erre!

Lokival lesiettünk a főkapuhoz, ahonnan még intenzívebben átérezhetőbb volt a küzdelem és a szagok borzalmasak voltak. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a kutya szájszagát érzem vagy pedig a szőrének évezredek óta mosdatlan, pokoli bűzét. Az orrom elé is kellett emelnem a karomat, olyannyira elkapott a hányinger, s ahogy láttam, Loki sem volt eltelve ettől az "aromától", amely intenzíven keveredett a vér fémes szagával. Aztán közelebb merészkedtünk a harctérhez, azért a tisztes távolságot megtartva, majd elvettem a kezemet az orrom elől és elkiáltottam magam.

- Hé, vén fószer, megjött a segítség!

Odin meglepetten fordult hátra a hangom hallatán, majd csak még jobban elkerekedtek a szemei, amikor meglátta, hogy a kezemben lengettem az aranykötelét. Aztán a zseniális dobótechnikámat használva a cérnaméretű eszközt egyenesen az isten felé dobtam, aki röptében el is kapta azt. És nem teketóriázott sokat: kibontotta a kötelet és mintha csak egy western filmben lett volna, lasszóként használva azt a kutya nyaka felé hajította, majd amint sikerült beleakasztania azt, meghúzta a kötél felé eső részét, mire a bestia feje a szivárványhídra esett, s bármennyire is erőlködött, egyszerűen nem tudott többé felállni onnan. Odin ekkor a híd széléhez kötötte a kötelet, majd a többiek segítségével lelökte a hídról a fenevadat, aki így felakadva lógott a semmibe. Morbid volt az egészet végignézni, viszont úgy sejtettem, hogy egy ennyivel még nem lett elintézve a farkas.

És nem ő volt az egyetlen, aki még nem volt elintézve. Odin leszállt a lováról, majd felénk fordult, szemei egyenesen engem kémleltek és szinte villámokat szórtak. Aztán megindult felém, én pedig ijedtségemben majdnem összeroskadtam.