Legalább egy teljes hétnyi stratégiai megbeszélést tudhattunk a hátunk mögött. Az egyikünknek sem volt világos, hogy Hela mikor készült lecsapni újra, de volt egy olyan sejtésünk, hogy már csak hetek, sőt napok kérdése volt az egész. Ugyanakkor azt is megtudtam, hogy elvileg nem is kellett volna kiszabadulnia addig, ameddig Odin meg nem hal, de úgy tűnt, valamiféleképpen sikerült elkerülnie a sorsát. Ami azt illeti, amikor otthon tüzetesebben beleástam magam a skandináv mitológiába, azt olvastam, hogy az alvilág úrnője felett még magának Odinnak sem volt hatalma, bár a mitológia és a valóság között hatalmas volt az eltérés. Thor úgy sejtette, hogy Hela azért tűnt el ennyi ideig a legelső támadása után, hogy sereget toborozzon magának.

- És még csak nem is élő sereget - fintorodott el Valkyrie.

- Okosan csinálja - tette hozzá Sif. - Minek vesződni az élők megfélemlítésével ha a halottak amúgy is engedelmeskednek?

- Félelmetes - motyogtam magam elé, elképedve hallgatva a nő hatalmát. - Nem lenne ésszerűbb ha mi támadnánk hamarabb egyébként? Az váratlanul érné!

- Kizárt! - rázta a fejét Valkyrie. - Hazai terepen lepipálna minket seperc alatt, hidd el, tudom miről beszélek! - jelentette ki, mire szánakozva néztem rá, hiszen eszembe jutott a történet amit még Undraveldben mesélt arról, hogy Hela hogyan végzett a többi valkűr társával. Borzalmas lehetett neki ezt újra meg újra felidézni.

- Őrszemeket állítottam mindenhová és Heimdall is folyamatosan éberen figyeli az eseményeket, nem lesz gond! - nyugtázta Thor, valamelyest egy kicsit oldva a feszültséget. - Vannak szövetségeseink, ha kell még a többi Bosszúállót is bevethetem, de őket nem igazán zavarnám ezzel, megvan a maguk baja jelenleg! - tette hozzá, mire félszegen fordultam Bruce felé.

- Van valami odalent amiről tudnom kellene? - utaltam Midgardra, mire a férfi elhúzta a száját.

- Ott mikor nincs? - sóhajtott fel kelletlenül, majd körülnézett a jelenlévők között. - Van odalent egy veszélyes fickó, aki minden áron Brooklynt akarja. Ugyan elkapták már, de nem tudják szóra bírni.

- Zero Saltzman? - tettem fel neki a kérdést, mire elkerekedtek a szemei meglepettségében.

- Várjunk csak... te honnan...

- Brooklyn elmesélt mindent - feleltem - arról, hogy mire képes. Félelmetes milyen erők birtokában van az a leányzó, nagyon aggódom érte! - ismertem be. - Annyira kis törékeny!

- Egyetértek - bólintott Bruce is szomorúan. - De hidd el, Nick Fury és a többiek mindent megtesznek azért, hogy megvédjék őt. Kerüljön bármibe.

- Helyes! - biccentettem, s mivel véget ért hivatalosan is az újabb stratégiai duma, átsiettem a palota másik szárnyába, hogy egy kicsit Jane-el és Magnival lehessek.

Ahhoz képest, hogy egy hatalmas csata, sőt már-már egy valóságos háború előtt álltunk, rettenetesen jól éreztem magam. Hónapok óta először éreztem magam úgy istenigazán (vagy odinigazán?), felhőtlenül boldognak. Harmónia uralkodott körülöttem, lassan úgy éreztem magam, mintha egy álom vagy valamiféle furcsa képzelgés részese lettem volna: minden olyan tökéletes volt, minden olyan valótlan. Főleg a kapcsolatunk Lokival, ami felért szinte mindennel. Soha nem gondoltam volna, hogy Robert után lesz bennem még annyi bátorság, hogy közelebb engedjek magamhoz valakit, de ez most megtörtént. Bár valóigaz volt, hogy a szívemet egy bűnözőnek adtam oda, Loki mégis annyira más volt, annyira emberibb, annyira odafigyelőbb, mint amióta először megismerkedtünk. Ugyan állítása szerint már aznap elveszítette a játékot, amikor felállítottuk annak szabályait, mégis, úgy hiszem meg kellett érnie arra a kapcsolatunknak, ami most zajlott közöttünk: a kölcsönös támogatásra és a feltétel nélküli szeretetre. Jó volt azt érezni, hogy valaki úgy szeretett, hogy tisztában volt minden félelmemmel, szorongásommal és hibámmal, mégis engem választott. És jó volt úgy szeretni valakit, hogy tisztában voltam minden félelmével, szorongásával és hibájával, mégis őt választottam.

- Halihó! Na kinek jött meg a kedvenc nagynénije? - dugtam be a fejemet az ajtón, mire Jane mosolyogva nézett fel rám.

- Gyere csak! - intett a fejével. - Magni már nagyon várt téged!

Szinte ugrándozva szöktem be az ajtón, egyenesen a fiatal anyuka ágyához szambázva, átvettem tőle a picit - aki még alig néhány hónaposan igen nagyra nőtt már -, majd gügyögni kezdtem neki, a karomban ringatva őt közben. Magni nevetése és azok az átható, kék szemei minden pénzt megértek a világon, még mindig az egyik legcsodálatosabb dolognak tartottam a létezését.

- Nagy dolgokat fog véghezvinni a ti pici Magnitok! - bizonygattam, hiszen félisten lévén szinte éreztem, hogy a nornák már kijelöltek neki egy baromi izgalmas életutat.

Ám Jane szája ahelyett, hogy mosolyra húzódott volna, lekonyult, ábrázata pedig komorrá változott. Mintha a lényegre tapintottam volna.

- Hát nem tudod, hogy a nornák mit jósoltak Thornak? - tette fel a kérdést, mire zavarodottan néztem rá.

- Úgy tudom azt, hogy egy fényes jövő vár rá, meg élete legszebb időszaka! - válaszoltam, ám láttam rajta, hogy rosszul sejtettem a dolgokat, ugyanis Jane gondterhelten az ajsó ajkába harapott, majd az ágytakarót kezdte el idegesen szorongatni.

- Janey! - szólítottam meg, kételkedő hangnemben, mire a nővérem végre rám nézett.

- Lehet, hogy nektek ezt mondta, de távol áll a valóságtól! - rázta a fejét, lesütve a szemeit. - Azt ugyan említették, hogy élete legboldogabb időszaka vár majd rá, de...

- De? - vontam fel a szemöldököm.

- De volt ott egy HA is.

- Egy HA?

Jane ismét felsóhajtott, majd végre szembenézett velem.

- Élete legboldogabb időszaka várja, ha sikerül legyőznie Helát - bökte ki végre a nővérem, mire teljesen lefagytam. Tudhattam volna, hogy Thor hazudott, de annyira jól leplezte, hogy még csak sejteni sem sejtettem.

- És ez nem minden - folytatta elszorult torokkal. - Hela állítólag azért volt képes kiszabadulni a Pokolból vagy bármi is a hely neve...

- Helheim - szakítottam félbe.

- Onnan - bólintott. - Szóval azért volt képes kiszabadulni, mert Magni megfogant. Már a születése előtt is akkora hatalom birtokában állt, hogy azt nem is lehetne elképzelni. Nem hiába nőtt ekkorára már most és nem hiába sikerült megszülnöm őt néhány hónap után, sőt, a testem sem hiába került életveszélyes állapotba utána. Magni olyan hatalmas erőt birtokol, amivel képes volt megtörni az átkot Hela körül és a nő azonnal szabad lábra került. Ezért akarja megszerezni Magnit. Mert tudja, ha ő vele lesz, mindent elérhet, amit csak szeretne. Az összes ellenségét elpusztíthatná, ha megszerezné az én pici fiamat. De én nem fogom neki engedni ezt! A tulajdon körmeimmel kaparom ki mindkét szemét! - jelentette ki. Szokatlan volt ilyet az ő szájából hallani, főként azért, mert Jane erősen erőszakellenesnek vallotta magát. Ebben a helyzetben mégis meg lehetetett érteni: anyatigrisként védte az ő egyetlen, piciny fiát.

- Kizárt, nem nyerhet! - bólintottam én is, majd megfogtam a nővérem kezét. - Akármi történjék is, Janey, Hela nem fog átjutni hozzád. Erről személyesen kezeskedem! - biztosítottam, bár őszintén szólva elképzelésem sem volt, hogy hogyan fogom legyőzni az Alvilág Istennőjét. Azt viszont tudtam, hogy az életemet adtam volna mind a nővéremért, mind pedig az unokaöcsémért.

- Annyira hálás vagyok, hogy végre itt vagy, Lex! - suttogta könnyes szemekkel.

- Többé nem megyek el! - mosolyodtam el, majd visszaadtam a kezébe a pici Magnit. Jane ringatni kezdte őt a karjaiban, énekelt hozzá, s olyan tekintettel nézett rá, mint a legnagyobb kincsére. Mindig tudtam, hogy nagyszerű anya lenne belőle és ez most már be is bizonyosodott.

- Amikor Magni megszületett... Csak az járt a fejemben, hogy hogyan lehet szeretni valakit ennyire nagyon, akit csak most ismertél meg?

Elmosolyodtam.

- Erre majd választ adok neked, ha egyszer nekem is gyerekem lesz! - kuncogtam, majd pár perccel azután elhagytam a szobájukat, hogy lepihenhessenek. Lokit indultam megkeresni, hogy meséljen nekem még néhány hasznos dolgot az Aljas Pengéről, amikor furcsa jelenetre kaptam fel a fejem: ahogyan elhaladtam a folyosókon, a magas ablakok mellett, az asgardi fényes, napsütötte idő helyett vészjósló, fekete felhők gyülekeztek az égen. Még a lélegzetem is elakadt a látványra, olyannyira meglepett ez a hirtelen látvány. De aztán mindent megértettem, amikor a szivárványhídra egy hatalmas, sőt, óriási fekete farkasszerű lény ugrott, megrepesztve az egész hidat.

- Fenrir - suttogtam, amint realizáltam, hogy kivel álltunk szemben.

A szívem is ki akart ugrani a helyéről, amikor a farkas földöntúli ordítással kezdett el a palota felé szaladni.