- Jól van, üljön le ide a lépcsőre, csak semmi hirtelen mozdulat! - ragadtam meg Odin remegő kezét, majd segítettem neki pihentetnie kicsit a vén csontjait.

Éppen időben érkeztünk vissza, ugyanis Jane már javában a szülőszobában volt, Thor egyből rohant volna be hozzá, de ameddig meg nem mosakodott, addig a gyógyítok nem engedték be. Mivel mindannyian leléptünk erre a felettébb őrült küldetésre, Odin volt az egyetlen, aki Jane mellett lehetett, Heimdall ugyanis nem hagyhatta el a helyét, mivel bennünket kellett figyelnie. Az öreg isten állítása szerint teljesen kikészült, amikor Jane magzatvize elfojt, pánikba esett, de mégsem hagyta magára a menyét. Bizarrul hagzik, igen, először én sem mertem elhinni, de néhány őr is megerősítette, hogy várakozás közben Odin végig Jane mellett volt és fogta a kezét. Úgy tűnt, mégis szorult némi felelősség a vén fószerba.

- Loki, mit téblábolsz már itt? - vontam fel a szemöldökömet, majd a nadrágom hátsó zsebéből egy tízcentest halásztam elő. - Vegyél valamit a gumicukor-automatából az apádnak és szolj valakinek, hogy hozzon neki vizet!

Loki majdnem szemberöhögött, hogy micsoda pártfordulást produkáltam hirtelen Odin irányába, de azért egyetlen szó nélkül teljesítette a "parancsomat". A Mindenek Atyja továbbra is annyira remegett mellettem, hogy féltem, rögtön szörnyethal itt nekem, márpedig azt igazán nem szerettem volna. Főleg azok után, hogy ott volt végig a nővérem mellett.

- Köszönöm, hogy vigyázott Janere és Magnira! - foglaltam helyet mellette a lépcsőn. Odin felhorkant.

- Nem vagyok annyira kegyetlen, mint amilyennek tűnök! - felelte, én pedig elmosolyodtam.

- Tudja mit? Én elhiszem magának! Talán néhány kivételes esetben mégis vajból van a szíve.

Odin felém emelte a tekintetét, majd a hátam mögé sandított, aztán pedig ismét vissza rám.

- Nem utálom a fiamat - jelentette ki, s egyből megértettem, hogy Lokira gondolt. Az viszont meglepett, hogy a jelenlétemben először hallottam azt, hogy a fiának szólítja őt, nem pedig a fogadott fiának. - Csak mélységeset csalódtam benne. Nem úgy neveltem, hogy hataloméhes legyen. De amint megtudta, hogy nem a vér szerinti fiam, ő...

- Tudom - bólintottam aprót. - Nem lehetett könnyű neki. Arról viszont ön tehet, hogy Loki mindig úgy érezte, ő nem több Thor árnyékánál. Bizonyítani akart. Saját magának, de főleg önnek. Azt akarta, hogy tudja: ő is éppen ugyanúgy képes lett volna betölteni az uralkodói pozíciót, mint a bátyja. Azzal viszont, hogy elmondta, ő egy jégóriás... Loki automatikusan azt hitte, emiatt nem bízik benne. Hogy soha nem is bízott. Ezért fordult ellene, ezért állt a rossz oldalra. Ezért tette mindazt, amit tett. És igen ez... szörnyű. Hogy életeket ontott ki csak azért, hogy valamivel lázadni tudjon. De már megtörtént és ez... visszafordíthatatlan.

- Azóta jobban van - tette hozzá Odin. - Mármint valahogy más lett. Valamiben megváltozott. Az attitűd ugyanaz maradt ugyan, de mintha türelmesebb lenne. Kicsivel visszafogottabb. És azt hiszem ezt...

De már nem fejezte be a mondatot, mivel a következő pillanatban Loki tért be a sarkon, kezében egy csomag gumicukorral, mögötte pedig egy szolgáló kullogott, aki vizet hozott az öreg istennek. Odin olyan intenzív lelkesedéssel majszolta az édességet, hogy össze kellett szűkítenem a szememet.

- Annyira tudtam, hogy ön fosztotta ki az automatát! - jegyeztem meg, mire Odin elmosolyodott, de nem szólt semmit. Ennyi, kész, ezentúl sosem kérdőjelezem meg többé a feltételezéseimet.

Loki is helyet foglalt mellettem, majd a kezem után nyúlt. Felé fordultam és halványan elmosolyodtam, aztán a fejemet a vállára hajtottam. Így ültünk néhány pillanat erejéig, amikor is kinyílt a szülészszoba előtti ajtó, akkor pedig azonnal mindhárman felpattantunk.

- A kisfiú megszületett! - lépett ki az egyik gyógyító, majd őt Thor követte, kezében a kisbabával. Az újdönsült apuka arcán akkora vigyor virított, mint amilyet még soha nem láttam tőle azelőtt. Látszott rajta, hogy teljesen el van ájulva a kisfiától.

- Nézd csak Magni, ők itt a nagynénéd, Lexie és a nagybácsid, Loki! - mosolygott ránk. - Meg a nagypapád, Odin!

Annyira furcsa volt ezt így hallani. Mintha az egészen egy hatalmas, boldog család részesei lettünk volna, holott az igazság az volt, hogy igencsak sokat szúrkálódtunk egymással ahol és amikor csak lehetett. Mégis, ez a kisbaba most mindannyiunkat összekötött, ezzel pedig szinte már egy új korszak köszöntött be az életünkbe. Az enyémbe legalábbis biztosan.

Amint megpillantottam a fehér lepelbe bugyolált, édesen alvó Magnit, azonnal tudtam, hogy nekem ezt a kisfiút az életem árán is védelmeznem kell majd minden bajtól. Nem számított az, hogy Hela mellett egy senki voltam, csupán egy ostoba halandó és semmi több. Magnit meg kellett védenem tőle. Akármi is történjék.

Amikor Thor a kezembe adta az angyalarcú csöppséget, szinte elolvadtam. Alapjáraton nem kedveltem a gyerekeket, de Magni az első pillanattól kezdve elvarázsolt. És nem csak engem. Úgy tűnt, Loki is éppen ugyanannyira odáig volt a félvér kisbabáért, mivel csillogó szemekkel, mosolyogva figyelte őt.

- Hát szia, pici Magni! - köszöntöttem a kisfiút. - Egek, annyira tündéri vagy!

Loki felnevetett mellettem.

- Ha továbbra is így bókolsz neki, ugyanolyan nárcisztikus lesz, mint az apja! - gúnyolódott, mire Thor összevonta a szemöldökét, ám végül is ő is jót derült Loki beszólásán.

Ám a jókedvnek hamarosan vége szakadt, amint egy másik gyógyító is kirohant a kórteremből.

- Az édesanya légzőrendszere összeomlott! Kritikus állapotba került! - kiáltotta, mire a kint ácsorgó gyógyító azonnal visszarohant vele a terembe. Én csak lemerevedtem, akár egy szobor és csak akkor jutott el a tudatomig, hogy a nővérem éppen haldoklik, amikor Thor fájdalmasan felkiáltott és azonnal a gyógyítók után eredt.

Mivel az ájulás szélén álltam, át kellett nyújtanom Magnit Odinnak. Szabályosan éreztem, ahogyan megszédül a fejem és a testem remegni kezd. Az ujjaim hirtelen hűvösek lettek és meg kellett kapaszkodnom Loki karjában ahhoz, hogy el ne essek.

Nem, nem, nem, nem, nem! Ez nem... Ez nem csak... Csak egyszerűen nem!

- Nyugodj meg, nyugodj meg! - szorított magához Loki, a hajamat simogatva közben. - Nem lesz semmi baj, ígérem neked! Nem lesz semmi baj!

Próbáltam megnyugodni, de nem volt egyszerű. A tudat, hogy elveszítem a nővéremet ott motoszkált a fejemben és féltem, hogy mindjárt oda a józan eszemnek is. Jane-nek élnie kell.

Túlélte.

Bár nem ébredt még fel a kritikus állapota után, de életben volt és ez volt a legfontosabb. Pici Magninak nem kell édesanya nélkül felnőnie.

Meg kellett torpannom a folyosó közepén, mert örömömben majdnem elsírtam magam. Lokival éppen a szobánk felé ballagtunk ezután az eseménydús nap után, ám velem együtt ő is megállt a folyosón.

- Mi az? - kérdezte Loki mosolyogva.

Megráztam a fejemet.

- Semmi csak... csak annyira jó most minden. Annyira békés. Alig merem elhinni.

Loki mosolya halványulni kezdett picit. Természetesen ezt azonnal észrevettem és ennek hangot is adtam.

- Mi az? - kérdeztem. - Mi bánt?

Loki egy súlyosat sóhajtott, majd a jobb oldalára pillantott. Éppen amellett a vörös függönyös ablak mellett álltunk, amely mögött már nem egyszer kellett elrejtőznünk. Ezúttal a függöny el volt húzva, így tökéletesen látni lehetett a narancsszínben úszkáló Asgardot, melyet a lemenőben lévő Nap idézett elő. Csodálatos látvány volt.

- Nem akarom elrontani a boldogságodat - nézett ekkor vissza rám Loki.

Nem értettem miért mondja ezt. Mégis mivel ronthatná el?

- Mégis mivel rontanád el? - értetlenkedtem.

A férfi lesütötte a szemeit, majd irányt változtatott és az ablakhoz sétált. Újra beszélni kezdett hozzám, de nem fordult hátra.

- Készen állok neked elmondani a próféciát, amit olyan régóta tartogatok már magamban.

A szívem nagyot dobbant ennek hallatán. Loki el akarta nekem mesélni. Mindent el akart mondani. De hogy éppen ebben a pillanatban. És mégis... mégis miért lehet annyira szörnyű, hogy elrontaná vele a boldogságomat?

- Ahhoz viszont, hogy elmesélhessem, tudnom kell, hogy a nornák mit mondtak neked - tette hozzá, majd felém fordult.

- Miért? -kérdeztem.

Loki karba tette a kezeit, majd az ablaküvegnek dőlt, száját erősen elhúzva.

- Hogy biztos legyek benne, valóban közöd van-e az én próféciámhoz. Különben az egésznek semmi értelme és csak teljesen felesleges módon ijesztgetnélek!

Zavarodottan pislogtam párat, majd körülnéztem a folyosón, aztán Loki mellé léptem és behúztam a vörös függönyöket, hogy biztosan takarásban legyünk mindenki árgus tekintete elől.

- Azt mondták nekem, hogy egy régen elhúnyt istennő reinkarnációja vagyok - suttogtam, hogy Loki is éppen alighogy hallhatta. A fekete hajú isten rögtön hátrébb lépett egy fél lépést, majd elgondolkodott néhány pillanat erejéig. Tudtam, hogy meghökkentő dolgot mondtam. Én is ugyanígy éreztem a nornák szavai után.

- Sigyn - motyogta aztán maga elé, de meghallottam.

- Sigyn, mármint a lány akibe...

Loki óvatosan pillantott vissza rám, nekem pedig hirtelenséggel az egész testem bizseregni kezdett ettől a tekintettől. Visszalépett hozzám, majd finoman megfogta mindkét kezemet és közben a tekintetemet sem eresztette el az övével.

- Tudnom kellett volna. Már a legelejétől.

Értetlenül néztem rá.

- A legelejétől?

Loki aprót bólintott.

- Akkor veszítettem el a játékot - felelte.

Erősebben kezdett el dobogni a szívem.

- A játékot?

- A mi játékunkat - erősítette meg a gondolataimat. - Így volt annakidején vele is. Hamarabb szerettem bele Sigynbe, mint ő belém. Ez pedig ezúttal sem történt másként.

Kezdtek kissé kétségbe ejteni a szavai, egyszerre jó és rossz értelemben. Főleg az a szó, amit kimondott az imént. Az az egy szó.

- Loki, te most...

- Ha kicsi Parkernek összejött, nekem is menni fog, nemde? - nevetett maga elé. Ha eddig nem voltam összezavarodva, akkor most végképp az lettem.

- Peter Parkernek? - kezdtem el nevetni. - Ő most mégis hogy jön ide?

Loki a fejét rázta, hogy nem lényeges.

- A pillanat, amikor megkötöttük a fogadást, Lexie, ugyanaz a pillanat volt, amikor el is veszítettem azt. De erre igazán akkor jöttem rá, miután elhagytad Asgardot. Kutyául szenvedtem itt, nem volt kedvem... semmire sem. Thor engedett ki. Ő engedett le hozzád akkor. Megbízott bennem, pedig mindig hátba szúrtam őt azelőtt. Ez volt az első eset, hogy betartottam a szavamat. Mert látni akartalak. Mert melletted akartam lenni. Mert azt akartam, hogy újra kitöltsd a szívemben kavargó hatalmas űrt. És ezt tetted. Ezt tetted...

A pulzusom erős lüktetését már a fülemben kezdtem érezni, amikor Loki elengedte a kezemet és gyengéden megragadta mindkét kezével az arcomat, mely az érintéstől rögtön pipacsszínben kezdett el úszni.

- Te már megtetted, szóval most rajtam a sor - suttogta, majd hezitálás nélkül ajkát az enyémhez irányította. Becsuktam a szememet. Ám mielőtt megcsókolt volna, a következőt lehelte az ajkamra:

- Szeretlek!

Lokit megcsókolni az egyik legfélelmetesebb és legfelemelőbb érzés volt. Félelmetes abból a szempontból, hogy így megtört előttem, hogy így megtört... nekem. Miattam. Felrúgta az elveit, az összes gondolatát, a büszkeségét. Ledobta az álarcát, az egóját magáról és egyszerűen meglépte azt, amit már régen meg kellett volna lépnünk: a csalás és hazugság istene olyan áhítattal, olyan beleéléssel és olyan szenvedéllyel csókolta a számat, hogy úgy éreztem, mintha csak egy illúzió lenne az egész. Ajkaink párviadalt vívtak egymással, szinte viharos volt az egész: a szél hol erősödött, hol gyengült, de percekig tombolt szüntelenül.

Amikor eleresztett ajkainak rabságából, mélyen a szemembe nézett.

- Nem akarlak elveszíteni ezért - suttogta. - De félek, hogy el foglak!

A kábulat, amely magával ragadott a csók erejéig, egy csapásra szétoszlott. Pedig már ott volt az ajkamon a bűvös szó, készültem visszamondani Lokinak, de a szavai megállítottak.

- Miről beszélsz?

Loki lassan csúsztatta le a kezeit az arcomról, majd elfordította a fejét. Nem nézett a szemembe, megint csak a tájat kémlelte. Szinte biztos voltam benne, hogy valami rosszat fog mondani. Valami olyat, amivel mindent le fog rombolni, amit az imént felépített.

- A prófécia nem rólad szól, hanem sokkal inkább rólam. De mivel te vagy Sigyn reinkarnációja, ezáltal te vagy az igazi szerelmem... most már te is érintett vagy.

Nem tetszett amit hallottam.

Loki folytatta.

- Egyszer egy jósnő megállított és megjósolta a jövőmet. Azt mondta, hogy egy egész életen keresztül egyetlen egy nőt fogok szeretni, de soha nem tudok majd boldog lenni vele. "A csalás és hazugság istene nem érdemel szerelmet" - mondta. "- Megtalálod majd őt, de ha együtt lesztek, az valamelyikőtök számára végzetes lesz. Lejár az ideje. Egyikőtöknek mindenképp meg kell halnia!"

Felhorkantam. Máris irdatlan marhaságnak tartottam az egészet.

- Ez baromság! - fejeztem ki egyből a nemtetszésemet. Loki ingerülten fordult felém.

- Baromság? Ez az igazság! Egyszer már megtörtént, Sigyn miattam halt meg, nem akarlak téged is elveszíteni, Lexie!

Megráztam a fejemet.

- Nem fogsz elveszíteni, Loki. Ez a prófécia... lehet, hogy nem is igaz. Mármint honnan tudod, hogy nem volt előző alkalommal is véletlen?

- Nem volt az - felelte hűvösen. - Nálunk nem léteznek véletlenek.

Elfintorodtam.

- Féltem beismerni, hogy beléd szerettem, pontosan emiatt! - közölte velem.

- Leszarom a próféciát, Loki! Nem... Nem történhet meg még egyszer! Ez abszurd!

- De meg fog! - kiáltotta, sőt, már-már üvöltötte felém a szavakat. - Ez nem holmi ostoba halandzsa, Lexie! Lehet, hogy meg kell halnod! Vagy nekem!

Karba tettem a kezeimet.

- Szóval erről van szó? Félted a saját életedet? Félsz újra szeretni, mert lehet, hogy az ezúttal számodra lesz végzetes? Loki ez...

- Te tényleg azt hiszed rólam, hogy érdekel a saját, szánalmas életem? Akkor félreismertél! - csattant fel még erélyesebben, mint azelőtt.

- Félreismertelek? Nekem önzőségnek tűnik, amit művelsz! Én nem félnék ebbe belevágni veled, Loki! De te félsz! Te rettegsz attól...

- ... hogy elveszítelek! - kiáltotta annyira hangosan, hogy még a folyosó is visszhangzotta a szavait. - Nem tudnám elviselni, ha még egyszer elveszítenélek - motyogta, majd megpróbálta megfogni a karomat, de elhúzódtam.

- Nekem ez most... ez most így sok - suttogtam én is. - Bevallod, hogy mit érzel és utána bedobod... EZT! - csaptam a tenyeremmel a mellettünk lévő üvegablakra. - Ahogyan te sem, úgy én sem hagynám, hogy meghalj helyettem, Loki! De az nem megoldás, hogy mi emiatt... hogy emiatt nem lépünk tovább.

- Nem léphetünk. Kockázatos - válaszolta.

- De hiszen már késő bánat - léptem hátra még egyet. - Az érzéseinket nem törölhetjük el.

- De a köztünk lévő távolságot igen - lépett hátra ő is egyet. Ezen megrökönyödtem és az alsó ajkamba haraptam.

- Tényleg ezt akarod? Miután megcsókoltál te most... te most el akarsz újra távolódni tőlem? Tényleg?

Loki becsukta a szemeit.

- Ez az... ésszerű lépés.

Összeszorítottam az ajkaimat, majd ökölbe szorítottam a kezeimet.

- Akkor nem kellett volna megtenned az előbbi lépést. Ha tisztában voltál mindennel. Nem kellett volna szerelmet vallanod. Ezzel csak fájdalmasabbá tettél mindent. Elviselhetetlenebbé.

- Nem lettem volna már képes magamban tartani. De te vissza sem mondtad nekem. Ez is jelent valamit - vágta zsebre a kezeit.

- Azt jelenti, hogy nem vagyok önző. Hogy nem adok reményt, majd töröm össze percek múlva a szívedet vele. Még szerencse, hogy nem mondtam ki. Most viszont megyek. Legyen meg a te akaratod! - közöltem vele végszóként, majd olyan gyorsan siettem ki a függöny mögül, amennyire gyorsan csak lehetett.

Sosem gondoltam volna, hogy az első, hivatalos csókom Lokival ilyen kálváriában ér majd véget.

El kellett tűnnöm Asgardból, amilyen gyorsan csak lehetett, így amint Jane felébredt és elmondtam neki mindent - ő pedig helyeselte a döntésemet - már bizonyos volt, hogy nem fogok visszatérni ide. Egyrészt a vitám miatt Lokival egyelőre nem szerettem volna látni a férfit, másrészt viszont a prófécia akkor tudott bekövetkezni, ha együtt voltunk. Így tudtam, hogy nem eshet bántódása.

Ki kellett találnom valamit. Valamit, amivel ki lehessen játszani ezt az egészet. Sigyn egyszer már meghalt... vagyis én... egyszer már meghaltam. És Loki is majdnem meghalt odalent a nornáknál a tengerparton. Ez nem volt játék. De biztos voltam abban is, hogy nem kellene szó szerint értelmeznünk a próféciát.

Loki tekintetét egészen addig magamon éreztem, ameddig el nem hagytam a hatalmas, aranyozott kastélyépületet három nappal az incidensünket követően. Hátra sem néztem, még csak el sem búcsúztam tőle. Azt akartam, hogy kicsit elgondolkodjon magán.

- Biztosan menni akarsz? - érdeklődött Heimdall, mélyen a szemembe nézve. A férfi pontosan tudta, mi az ábra. Tudott mindent.

- Nem akarok, de mennem kell - feleltem határozottan, s megéreztem, ahogyan a torkom teljesen kiszárad a szavaim kimondását követően.

Távol kellett lennem Lokitól. Minél távolabb, annál jobb.

Midgard és az unalmas hétköznapok pedig elég távol voltak tőle.

Ég az arcom amiatt, hogy ilyen későn teszem fel ezeket a munkákat, de most végre megragadom az alkalmat! Az alábbi fanartot Lokiról készítette és szerintem valami hihetetlenül gyönyörűre sikeredett! ❤❤❤