- Mi történt? - kérdezte Loki nagyokat pislogva, én pedig magatehetetlenül omlottam bele a férfi karjaiba, annyira szorosan magamhoz ölelve őt, amennyire csak a pici testemtől ez kitelt. Loki igencsak meglepődhetett, mivel elég sután ölelt vissza, de legalább visszaölelt. És ez baromira jó érzéssel töltött el.

Lassacskán elengedtem őt, majd mindkét kezem közé fogtam a férfi arcát.

- Azt hittem elveszítettelek - suttogtam erőtlenül, mélyen a szemébe nézve. Loki arca meglepettséget tükrözött, de aztán gúnyosan elmosolyodott. Nem azzal a rosszindulatú fajta gúnnyal, hanem inkább a szórakozott félével.

- Hát te nem tudod, hogy én mindig kijátszom a halált? - nevette el magát, majd megsimogatta az arcomat a jobb kezével, én pedig beleborzongtam az érintésébe. - Aggódtál értem?

- Hogy aggódtam-e? - nevettem fel azonnal, egész drámaian, majd őszinteségi rohamomban minden kibukott belőlem, amit a szívemben őrizgettem abban a pillanatban. - A szívroham kerülgetett, Loki! Soha többé ne merészeld ezt tenni velem! - indítványoztam, mire szélesen elmosolyodott nekem pedig hatalmasat dobbant bele a szívem ennek hatására. Hiányzott már ez. Az, hogy Loki így mosolyogjon rám. Pedig talán egy napnál nem is telt el több mióta nem beszéltünk, mégis, egy örökkévalóságnak éreztem.

- Nem fogsz elveszíteni - suttogta, majd pillanatokig csak mélyen egymás szemébe néztünk és már nem is érdekelt az, hogy mindenki minket bámult, hiszen olyan csend honolt körülöttünk, hogy Loki hangján kívül csak a sziklákat verdeső hullámok nesze volt hallható. Egészen pontosan addig, ameddig Valkyrie meg nem köszörülte a torkát.

- Nem szeretnék zavarni, de el kellene indulnunk a nornákhoz. Ha szerencsénk van és még ma el tudjuk intézni a dolgot, akkor mehetünk is vissza Undraveldbe, mert kétlem, hogy a kígyó ilyen verés után most visszamerészkedne ide!

- Adná az ég! - fohászkodott Bruce, mire végre én is kapcsoltam, majd felsegítettem a fekete hajú istent, akit alig hagytam egy pici lélegzethez jutni ezidáig. Loki gyors mozdulatokkal leporolta magáról a homokot, majd elmosolyodott és felém nyújtotta a kezét.

- Megígértem, hogy nem veszítesz el, nemde? - kérdezte. - Így biztosan nem fogsz!

Gyanús szemekkel meredtem a férfire, akinek büszkeségtől ragyogó vigyorát semmi sem törölhette volna le az arcáról, de természetesen elfogadtam az ajánlatát és kézenfogva kezdtünk el egyenesen a többiek után kullogni. Észrevettem, hogy Angrboda, aki Bruce mellett bandukolt többször is szomorúan hátrapillantott ránk, de igyekeztem nem törődni vele. Egyrészt kicsit szégyelltem magam amiatt, hogy a sárga földig lehordtam őt, másrészt meg mert ott csengett a fülemben Valkyrie tanácsa, miszerint nem kellene hagynom a vöröskének, hogy ilyen könnyűszerrel elcsábítsa mellőlem az istent.

- Loki, figyelj... amit a múltkor mondtam neked...

De a férfi csak a fejét rázta.

- Nem, én sajnálom. Nem voltam valami kedves veled és egyáltalán nem akartalak megbántani, szóval... fátylat rá vagy hogy mondják Midgardon! - nevetett, s ennek hatására én is eleresztettem egy egészen halvány, szomorkás mosolyt.

Tudtam, hogy hiába kér bocsánatot, hiszen kettőnk közül én voltam az, aki megalázóan és botrányosan viselkedett, ráadásul olyanokat vágtam szegény fejéhez, amiket nem feltétlenül szerettem volna vagy amiket egyáltalán nem is gondoltam komolyan, de már nagyon de nagyon azon a ponton voltam, hogy elpattanjon végre az a húr, amely eddig meggátolt abban, hogy ne ragadjam meg Loki arcát azonnal és megcsókoljam. Mert ez azt jelentette volna, hogy elveszítem a játékot. Bár az az igazság, hogy kezdett elmenni a kedvem attól, hogy megnyerjem és különben is... úgy éreztem, hogy Loki is ugyanúgy érez irántam, de ő a büszkesége miatt nem lenne képes lépni.

- Min agyalsz ennyire? - zökkentett ki az említett a gondolataimból, mire gyorsan megráztam a fejemet.

- Semmin! - tagadtam le azonnal. - Sok vizet nyeltél? Jobban vagy? - tereltem el a szót gyorsan, nehogy faggatni kezdjen a gondolataimról. Loki megköszörülte a torkát.

- Elég sokat és be kell vallanom, valami borzalmas íze volt. Bár egy adott ponton éreztem valami édeset is az ajkamon és utána... - de megtorpant és elengedte a kezemet, én pedig néhány lépéssel előrébb lévén értetlenül fordultam vissza hozzá.

- Mi az? Miért álltál meg? - vontam fel a szemöldökömet és bár igyekeztem visszatartani, egy pillanatra eluralkodott rajtam a pánik, hogy talán történhetett vele valami. Na ja, történt is. Sajnos nagyon jól emlékezett valami olyanra, amire nem kellett volna.

- Várjunk, te... megcsókoltál? - kérdezte egy hatalmas vigyor közepette, én pedig szinte egyből totál zavarba jöttem. Azonnal leszegeztem a fejemet, de mivel úgy éreztem, hogy menten elvörösödök, ezért a pillantásomat inkább az ellenkező oldalra irányítottam. Szerencsére a távolban már kezdett kikerekedni egy kis kőkuckó, zöldellő mohatetővel és enyhén füstölgő kéménnyel, így kaptam az alkalmon és másik irányba tereltem a beszélgetést.

- Nézd, tuti ott lesznek a nornák! - mutattam az otthonosnak és egészen békésnek tűnő épület felé, mire mindenki azt kezdte el bámulni.

- Annak kell lennie, mert ez itt az Urdarbrunn, ebben biztos vagyok! - mutatott a tőlünk néhány méterre folydogáló patakra Valkyrie, s valóban igaza lehetett, hiszen a víz átlátszó, tökéletesen tiszta sodrása éppen beleillett varázserővel bíró elemnek, s kicsit talán arra a kis lagúnára emlékeztetett, ahová még Lokival mentünk nem is olyan régen.

Sokkal gyorsabb léptekkel kezdtünk el a célirány felé sietni, én személy szerint azért, hogy minél messzebbre kerüljek annak a lehetőségétől, hogy Loki megint rákérdezzen a csókra. Nem volt az csók, legalábbis nem igazi. Akkor lett volna igazi, ha ő is tudatánál lett volna közben.

- Az ott egy... nő? - hunyorított a szemeivel Thor, amikor már csak alig ötszáz méter választhatott el bennünket a nornáktól. És valóban, a távolban egy kék palástba öltözött alak körvonala rajzolódott ki, majd nem sokkal később egy hosszú fehér ruhás, már-már fehér hajú alak is felbukkant mellette, illetve egy, az előző kettőnél jóval alacsonyabb és sötétebb színekbe öltözött valaki is csatlakozott hozzájuk.

Bizonytalanabbul tettük meg az utolsó néhány lépést. A nornákkal azelőtt tudtom szerint egyikünk sem találkozott még, így senki sem tudta, hogy milyenek lehetnek. Mennyire kell velük udvariasnak lenni? Mennyire lesznek kiakadva ránk amiatt, hogy csak így, váratlanul megjelentünk?

De a kérdéseimre szinte azonnal megkaptam a választ.

- Megjött! Itt van, megmondtam nektek, hogy itt lesz! - lelkendezett a legkisebbik, s csak most tűnt fel, hogy előző kettő társához képest ő nem hosszú ruhában vagy palástban virított, hanem egyszerű farmernadrágban és rövidujjú pólóban. Ez először kicsit meglepett, hiszen láthatóan kilógott a sorból, de nemsokára világossá vállt számomra az, hogy ez miért volt így: mert ő volt a jövő idő nornája, Skuld.

A három hölgyemény lényegesen, jól láthatóan különbözött egymástól, a hajszínük kivételével, mely a szőke legvilágosabb árnyalatában pompázott.

A kék palástos megindult felém, őt követte a fehér ruhás, mögöttük pedig leplezetlen lelkesedéssel ugrándozott a sötétbe burkolózott leányzó. Thor nemsokára megtorpant, így mi is így tettünk, s feszült csendben néztük a közeledő nornákat, kik maguk is hamarosan megálltak, s jó ideig csak farkasszemet nézett egymással a két társaság.

- Üdvözöllek benneteket, Bosszúvágyók! - szólalt meg a kék palástos, egy halvány kis mosollyal az ajkain. - Nagy és veszélyes utat tettetek meg idáig és nem hiába. A nornák mindent látnak, a nornák mindent tudnak, a nornák kettő lépéssel járnak mindenki előtt. Már vártuk az érkezéseteket! - hangja egészen mély volt, emiatt pedig határozottnak és tiszteletreméltónak tűnt. Kicsikét a hideg futkosott a hátamon tőle, de inkább a jó, mint a rossz értelemben, ennek ellenére akaratlanul is megszorítottam Loki kezét, mire megéreztem, hogy ő is visszaszorítja az enyémet.

- Köszönjük szépen, megtiszteltetésnek vesszük a szavaidat! - hajolt meg Thor, mire mindannyian követtük a példáját. A sógorom talán nem volt a legnagyobb lángész, beszélni viszont mindig is tudott az emberekkel és tisztelt mindenkit, aki megérdemelte. Talán ezért is szimpatizáltam vele annyira.

- Semmi szükség a hajolgatásra, nem vagyunk mi istenek! - kuncogott a legfiatalabbik, mire a középső egy csúnya pillantást küldött felé. - Most meg mi van? Igazam van! - zsörtölődött tovább a lány, majd érdeklődő szemekkel nézett egyenesen rám, s amint elkapta a tekintetemet, hatalmas mosoly terült szét az ajkain, mire én is viszonoztam azt. Nem értettem mondjuk, hogy miért pont engem szúrt ki a tömegből, de láthatóan nagyon örült annak, hogy visszamosolyogtam rá.

- Urd vagyok! - mutatkozott be a kék palástos nyugodt hangon, elterelve a figyelmet az előbbi incidensről. - Ők pedig Verdandi és Skuld! Nektek szükségtelen bemutatkoznotok, Thor, Sif, Valkyrie, Loki, Bruce, Angrboda és Alexis - ahogy kimondta a nevemet felém is emelte a tekintetét, s a szája sarkában egy barátságosanak vélt mosolyt fedeztem fel. Kezdett egy kissé gyomoridegem lenni, de nem mutathattam ki ezt.

Persze, hogy tudtak rólam. Beleláttak a jövőbe. Csak nekem tűnt furcsának a dolog, errefelé viszont teljesen normális volt, hogy mindent tudjanak rólad. Plusz elvégre ők voltak a sorsfonók. Valószínűleg minden apró lépésemről ők tehettek.

A kék palástos, a múltidő nornája volt a legidősebb közülük, noha nem sokkal. Urd, mint ahogyan azt az első pilanatoktól kezdve is említettem, egy tekintélyt parancsoló, komoly hölgynek tűnt. Szemei olyannyira világosbarnák voltak, hogy lassan már sárgának láttam őket, szőke haja pedig gondosan be volt fonva, ez még kapucnija mögül is tökéletesen kilátszott.

A középső - akiért nem is csoda, hogy Heimdall szíve is lángra lobbant - volt talán a legszebb mind közül. A jelen idő nornája, Verdandi nem szólalt meg ezidáig ugyan, de violaszín szemei mindent elárultak: alig várta már, hogy túl legyünk az unalmas formalitásokon. Tökéletesen egyet tudtam érteni vele, én is arra vártam, hogy vége legyen ennek az egésznek végre és a biznisz részébe csöppenhessünk a dolgoknak. Ő egyébként kiengedve hordta a haját és hát nem mondom, de megirigyeltem azt a gyönyörű, hosszú és ápolt loboncot.

A legfiatalabb, a jövő idő nornáját egy tinédzser lányhoz tudnám hasonlítani. Egy vadóc lázadóhoz. Skuldról már első ránézésre Brooklyn Barnes-Rogers jutott eszembe, pedig a stílusuk egészen eltérő volt. A stílusa sokkal inkább az enyém volt, tökéltesen beleillett volna egy zsúfolt, New York-i látképbe. Az ő szeme a Lokiéhoz volt hasonló, s ellentétben a nála idősebb nornákkal, haja egyenes szálú volt és alig egy kicsivel lentebb ért a vállánál. Hármuk közül talán ő volt a legszimpatikusabb.

- Kövessetek bennünket! - intett a kezével Urd, majd megindult a kőkuckó felé, mi pedig úgy cselekedtünk, ahogyan mondta. Nem telt bele kettő percbe sem, s már ott álltunk az épület előtt. A három nő bement, mi viszont nem mentünk utánuk. Szerintem mindannyiunkban volt egyfajta sejtés, hogy azért ezt talán nem kéne.

Hamarosan Skuld jelent meg ismét előttünk. A kezében tartott valamit, s egyenesen hozzám jött oda vele.

- Ezt idd meg! - nyomott a kezembe egy üvegpoharat, melyben valamiféle vérvörös folyadék bújt meg. - Halandóknak szinte kötelező, itt más a levegő, mint odafent, csak jót fog tenni veled! Plusz hosszú utat tettél meg idáig, megérdemled! - magyarázta, mire aprót bólintottam és nem csak szükségből, hanem udvariasságból is átvettem a poharat, majd kétszeres meggondolás nélkül lenyomtam az egészet a torkomon. Legnagyobb meglepetésemre nem volt semmiféle furcsa íze, sőt, olyan volt, mint odahaza a vörösbor. És talán egy csepp vér.

- Épp olyan gyönyörű, mint ahogyan azt jövendölted! - lépett ki Urd is a házból, mindeközben Skuldnak intézve a szavait. A fiatal lány vigyorogva bólogatott. Most már tényleg kezdtem zavarba jönni, hiszen máris túlságosan sok figyelmet kaptam, ráadásul úgy éreztem, meg sem érdemlem. Hogyan is érdemeltem volna, amikor a csodás társaim voltak az egyetlen okai annak, hogy egyáltalán Undraveldig eljuthattam, nem hogy ide is...

- És annyira de annyira hasonlít rá - nyomatékosította az utolsó szót Verdandi, aki utoljára lépett ki a kuckóból, de nem mertem megkérdezni, hogy mégis kire tette az utalást. Mindenesetre nagy kő esett le a szívemről azzal, hogy látszólag kedveltek engem. Talán nem minden nap találkozhattak halandókkal.

- Kedvességetek határtalan, köszönöm szépen! - bókoltam nekik vissza. - Hosszú utat tettem meg idáig, valóban, de ezt csak és kizárólag az itt álló társaimnak köszönhetem! - mutattam mosolyogva a különös bagázsra, mire Urd megértően bólintott.

- Valóban. Mindannyian páratlan bátorságról és harciasságról tettetek tanúbizonyságot. A nornák világában ez csak egyet jelent.

Thor arca egyből felderült a hír hallatán, s azt hiszem nekem is szinte egyből leesett mire is gondoltak.

- Csak nem...?

Urd helyett Verdandi válszolt ezúttal.

- Mindannyiótoknak jár egy-egy személyre szabott prófécia, úgy bizony. Ez kivételes alkalom, de ugye mi mindenre fel vagyunk készülve.

- Oh, jut eszembe! - kaptam a fejemhez, majd Loki fele fordultam, de ő már tudta mire gondolok, s nem is kellett kérnem, máris nyújtotta a beszerzett ajándékokat a nornák felé.

- Nem jöttünk üres kézzel, s előre is köszönjük szépen ezt a páratlan lehetőséget! - hálálkodott, én pedig szórakozottan néztem rá. Loki szájából annyira furcsának hatott ez a kijelentés, viszont tudtam, hogy őszintén gondolta a szavakat.

A nornák átvették az ajándékot, majd nevetve kezdték el mutogatni egymásnak azt, hogy mennyire ötletes, bár lehet, hogy ezt a tényt is előre látták és csak kedvesek akartak lenni. Ez mindenesetre nem annyira fontos.

- Én imádom, köszönjük! - nevetett Skuld, majd megigazította a haját. - Én fogom nektek elmondani a próféciákat, de meg kell kérnelek titeket arra, hogy egyenként érkezzetek és Alexis, neked kell legutoljára bejönnöd! - emelte rám a tekintetét, én pedig megértően bólintottam. A három norna nemsokára visszatért a kuckóba, őket pedig máris követte Thor.

Hosszú várakozóidőnek néztem elébe.

*

Amint Loki is kilépett a helyiségből, egyből elkapott a gyomorideg. Az arca nem tükrözött valami hatalmas vidámságot, bár ami azt illeti, eddig egyikük sem úgy jött ki onnan, hogy ragyogott a boldogságtól, viszont Lokit kijönni látni már csak azért is rémisztett meg, mert csak egyszerűen úgy sétált el mellettem, hogy nem emelte fel a tekintetét. Tudtam, hogy ez jót nem jelenthetett.

Remegő léptekkel indultam meg a szó szerinti sorsom felé.

- Gyere! - hangzott a válasz amint bekopogtattam a picinyke ajtón, majd lenyomtam a kilincset és beléptem a meglepően tágas helyiségbe. Kívülről aprócskának tűnt a ház, de belül akkora volt, akár egy hatalmas bálterem. Egy hatalmas, de kietlen bálterem, mert amennyire tágas volt, olyannyira üres is. Alig volt benne néhány bútor, éppen csak az alapszükségletek, ráadásul elég sötét is volt, csupán egy picinyke fényforrás származott az asztalon pihenő három fehér gyertyának hála.

Hatalmasat nyeltem még mielőtt leültem volna az üres székre, a kerek tölgyfaasztal másik végébe, szemben a nornákkal. Olyan volt, mintha egy rituáléra készültünk volna. Mondjuk ez annyira nem volt hazugság.

- Nyugalom, nincs mitől félned, a te jövőd annyira baromi izgalmas! - sipítozta Skuld nagy lelkendezéssel, mire Urd egy rosszalló pillantást vetett rá. - Bocsánat!

Verdandi majdnem elnevette magát közben, ezzel nekem is mosolyt csalva az arcomra.

- Szóval, Alexis Foster, készen állsz? - kérdezte a legfiatalabb norna, mire egy biccentést adtam neki válaszként. Skuld három-három kört tett meg a kezeivel mindhárom gyertyaláng fölött, majd széles mosoly terült szét az ajkain. - Nincs már messze az igazság pillanata. Azé az igazságé, amit már régen tudni szeretnél, de egy bizonyos valaki mindig kikerülte a válaszadást. Én szívesen elmondanám neked, de nem tehetem meg helyette, azzal beleszólnék a jövő alakulásába és tényleg nem szeretném azt neked elrontani, mert tartogat az élet még meglepetéseket!

- Már így is túl sokat mondasz neki, Skuld! - figyelmeztette Urd.

- Bocsánat, csak nagy rajongója vagyok! - szabadkozott nevetve, majd megrázta a fejét. - De nem ez a lényeg! A prófécia, amit most elmondok neked... meg fogja változtatni az egész életedet. Nem azt mondom, hogy az eddigi életed egy hazugság volt, de nem is volt teljes mértékben igaz.

- Ezt meg hogy érted? - hajoltam előre a székben, majd teljes figyelmemet neki szenteltem.

- Bármennyire is furcsa, te nem egy átlagos halandó vagy! - hajolt előrébb Skuld is, csillogó szemekkel. - Vagyis ne érts félre, halandó vagy, nincsenek természetfeletti képességeid de...

- Oh Odin szerelmére, mondd már el neki! - türelmetlenkedett Verdandi is. Urd csak morcosan ingatta a szemét közöttük, de nem szólt egy szót sem.

Skuld egy mély levegőt vett, mielőtt kimondta volna azt, amire az égvilágon soha nem gondoltam volna.

- Te egy régen elhunyt istennő reinkarnációja vagy, ráadásul nem is egy akármilyen istennőjé. Annyit árulhatok el, hogy a neve azt jelenti: Ő aki elhozza a győzelmet! - adagolta nekem lassanként a tényeket, majd visszafolytott lélegzettel várta a reakciómat.

Azt hiszem, a várt hatást megkapta, hiszen az állam azonnal leesett a kijelentése hallatán, természetesen, s alig mertem hinni a fülemnek. Hogy én, mint egy skandináv istennő reinkarnációja? Ez lehetetlen volt!

A fejemet kezdtem el rázni.

- Az nem lehet!

A három norna összenézett, majd Urd válaszolt nekem.

- Pedig így van. Mi nornák soha nem hazudunk. Így teremtettek minket. Egy istennő lelke van ebben az emberi testben. Te maga vagy ez az istennő. Véletlenek nincsenek, szerinted miért vagy most itt? És miért pont azokkal az emberekkel, akik minden tekintetben különböznek tőled?

A legidősebb norna szavai ha lehet csak még jobban letaglóztak, pedig amióta jártam Asgardban, azt hittem már semmi nem tud meglepni. Ennél hatalmasabbat nem is tévedhettem volna.