Lokival addig rohantunk keresztül-kasul Undraveld utcáin, ameddig kellő távolságra nem kerültünk az üldözőinktől. Egy sikátor falánál álltunk meg, hogy egy pillanatra kifújhassuk magunkat, mert úgy éreztük, hogy még a lelkünk is belefáradt ebbe a hajszába.

- Kik ezek az emberek? - kérdeztem, s már előre láttam magam előtt, hogy itt egy felettébb ostoba történet fültanúja leszek. Ismertem már annyira Lokit, hogy tudjam, őrültebbnél őrültebb kalamajkákba szokott keveredni.

Ő először nem válaszolt, csak homlokát a sikátor falának szegezve motyogott valamit maga elé.

- Hahó, jól vagy? - szorítottam meg a vállát, mire gyorsan bólintott, majd végre rám kapta a tekintetét.

- Csak néhány régi ismerős - felelte azonnal. - A vezérüknek elloptam az egyik szemét és hát úgy hiszem, hogy azóta is pipa rám.

Először azt hittem, hogy rosszul értettem mit mondott.

- Hogy mit csináltál? - kérdeztem elképedve.

- Ellopta a szememet, amelyben a nagy erejű tudásomat tároltam! - sikította valaki a fülembe, én pedig szó szerint arrébb ugrottam egyet ijedtemben. Még fel sem tudtam fogni rendesen, hogy mi történt, Loki máris karon ragadott, de a kimerültségtől egyikünk sem volt képes ismét futásnak eredni, így csak gyors léptekkel haladtunk egyre beljebb és beljebb. A baj csak az volt, hogy egy zsákutcába jutottunk.

- A francba! - motyogta Loki, s valójában ekkor tűnt fel, hogy ez a vicsorgó banda szempillantások alatt megtalált minket és lassú léptekkel kezdett el közeledni felénk.

- Hiányoztam, hercegem? - vigyorodott el a nimfa-nő, majd összecsapta a kezeit, mintha nagyon örülne ennek a találkozásnak. Én már nyúltam is volna az Aljas Pengéért, de Loki megfogta a kezemet és megállított.

- Nem! - mondta. - Még ne!

Aztán elém állt, mintha meg akart volna védeni, én viszont nem értettem, hogy miért nem engedi meg nekem, hogy megtámadjuk ezt a nőt, akiről tudtuk, hogy bántani akart bennünket.

- Asmea! - válaszolta a nőnek mézes-mázos hangon. - Elragadó vagy, mint mindig! - bókolt, én viszont nem tudtam elrejteni az arcomról az undort. Ez a nő minden volt, csak elragadó nem a kigyúrt testével és főleg azzal a vörös szemkendővel. Úgy nézett ki, mint valami női testépítő, aki vagy kalózként tevékenykedik, vagy pedig bérgyilkosként. Egyedül a hosszú, narancs színű haja volt szép benne, de semmi más.

- Lokikám, te mindig tudtad, hogyan kell udvarolni egy hölgynek. A baj csak az, hogy kiismertelek már és egy percig sem dőlök be neked. Ide a szememmel! - sipítozta, én pedig a biztonság kedvéért mégis a kabátom zsebembe csúsztattam a kezemet és kitapogattam az Aljas Penge markolatát. Mert Loki engem védett, de valaki őt is meg kellett védje és én kész lettem volna vállalni a kockázatot.

Loki felkuncogott.

- Ugyan, pedig ugyanolyan gyönyörű vagy, mint egy évszázaddal ezelőtt. Megnövesztetted a hajad? Nagyon jó, szuperül áll! - folytatta a dícsérést, nekem pedig egy percre sem lankadt a figyelmem, mohón lestem a pillanatot, amikor végre támadásba lendülhettem.

Ám a nő és a bandája megálltak, körülbelül öt méterre tőlünk és fenyegető tekintetekkel méregettek minket.

- Kit rejtegetsz ott hátul? - kérdezte Asmea. - Csak nem az új trófeád?

Vissza akartam vágni, de Loki ezt tudta, s megelőzve engem, hátra súgta, hogy egy mukkot se szóljak.

- Neki nincs köze a mi ügyünkhöz. Hagyjátok elmenni!

A nő olyan ördögi kacajt hallatott, amit aztán a csatlósai is követtek, hogy kezdtem azt hinni, maga a Sátán állt előttünk.

- Azt már nem, hogy aztán segítséget hívjon, ennyire ostobának nézel? Tudom, hogy a drágalátos bátyád is idelent tartózkodik, hiába, az istenszagot kilóméterekről meg lehet érezni. Undorítóan kellemes illatotok van!

Majdnem elnevettem magam azon, hogy "undorítóan kellemes"-nek nevezte Loki és Thor illatát. De amúgy igaza volt, tényleg más illatuk volt, mint az átlagembereknek, amit eddig a pillanatig nem is tudatosítottam magamban.

- Loki, én nem bírom tovább hallgatni ezt a nőt, megtámadom! - suttogtam, de ő csak hevesen inteni kezdett a kezével, hogy ne.

- Nézd, Asmea...

- Elég! - szólt higgadtan, mégis idegesítően magas hangon a nimfa-szerű lény. - Elég a bájcsevejből, a szememet akarom!

Loki megrázta a fejét.

- Sajnálom, de az már régen nincs nálam. Elveszítettem valahol Alfheim és Midgard közöt! - vont vállat, de a hangjából nagyon tisztán érezni lehetett, hogy hazudik, s úgy tűnt, hogy Asmea is ismerte annyira a csalás és hazugság istenét, hogy erre rájöjjön.

- Te nehéz eset vagy! - horkant fel. - Akkor elmagyarázom a következőképpen: ha nem adod ide a szememet, elfogom a kis cafkádat, megölöm, nyiszlikbe aprítom és a maradványait szétszórom az univerzum különböző pontjain - olyan nyugodt hangon jelentette ki ezt, mintha csak éppen azt mesélte volna el, hogy mi a kedvenc színe.

Nem bírtam ki, hangosan felnevettem Loki mögött, majd a figyelmeztetése ellenére odaálltam a férfi mellé.

- Szivi, túl sokat képzelsz magadról! - jelentettem ki. - Szerintem én hamarabb foglak nyiszlikbe aprítani téged, mint ahogyan te megpróbálnál egyáltalán egy ujjal is hozzám érni.

- Lexie, hagyd abba! - figyelmeztetett Loki. - Nem tudja, mit beszél, nem idevalósi! - mentegetőzött kínos hangon, mire azt kellett észrevennem, hogy a nő szimatolni kezd. Mármint valahogy úgy szimatolni, mint egy kutya.

- Egy midgardi! - sikított fel. - De nem egy egyszerű midgardi! Ez hihetetlen! Híveim, ez a szerencsenapunk! - csapta össze a kezeit, mire a csatlósai ujjongani kezdtek és győzelemittasan öklöztek fel egyet a levegőbe. Lokira néztem, aki el sem tudta rejteni az arcáról, hogy mennyire megrémült, s amint összetalálkozott a tekintetünk, megragadta a csuklómat és visszautasított maga mögé.

- Mi a fene folyik itt? - kérdeztem, de ő csak idegesen beletúrt a hajába és kihasználta az alkalmat, hogy az ellenségeink a pillanatnyi vidámságukkal voltak elfoglalva.

- Lexie, ígérd meg nekem, hogy ha ezek most támadásba lendülnek, akkor elmenekülsz. Időt tudok nyerni neked és el fogsz tudni majd rohanni mellettük, de meg kell ígérned, hogy itt hagysz és rohansz vissza Thorékhoz, amilyen gyorsan csak tudsz. Szedd a lábad és ne állj meg, ha pedig nincsenek a kikötőben, akkor beszállsz a gépezetünkbe és elindulsz, vissza Midgardra, a kapu még nyitva lesz éjfélig, így vissza tudsz jutni nyugodtan. Nagy vörös gomb, apró, sárga gomb, fémkar, aztán pedig már úgy tudod vezetni, mint egy midgardi autót! - diktálta de én azonnal tiltakozni kezdtem.

- Nem! Nálam van a penge, majd azzal...

A nő egy lépést tett felénk, mire Loki azonnal visszafordult hozzá.

- Ha bántani merészeled, soha többé nem kapod vissza a szemed! - figyelmeztette, mire az elvigyorodott.

- Ugyan, kinek kell az a szem? Az a lány ott sokkal értékesebb nála és ezt te is nagyon jól tudod. Idehozni Undraveldbe viszont a legnagyobb ostobaság volt, amit tehettél. Add át nekünk és ígérem, hogy a halála gyors és kíméletes lesz! - taglalta és ettől kissé elkapta a remegés a lábaimat. Kezdett minden a feje tetejére állni és én szokás szerint semmit sem értettem.

Loki támadóállásba helyezte magát, kezei már ott feszültek az övébe rejtett késeken, s másodperceken múlt csak, hogy előrántsa őket, amikor egy erős, vöröses árnyék lepte el a sikátort.

Hirtelen egyikünk sem tudta honnan jöhet vagy miért, csak ide-oda kapkodtuk a fejünket, Loki még el is esett, miközben megpróbálta kihasználni azt, hogy Asmea nem figyel. Szerencsére a nőnek ez nem tűnt fel, mert még mindig a vöröses árnyék forrását kereste, s lassan meg is találta, talán éppen ugyanabban a pillanatban, amelyikben én is: az egyik épület tetején egy alak állt, vörös, kapucnis, talárszerű ruhában, s az ő árnyéka terjedt szét a szűk sikátorban.

A nő cinkosai egytől egyig megdermedve nézték az alakot, s szinte egyszerre jelent meg az arcukon a rémület.

- Ez a Vörös Lidérc! - kiáltotta torka szakadtából az egyik agancsos, majd minden előzmény nélkül, hanyat-homlok menekülni kezdett, s a társai is szépen szállingóztak utána. Egyedül a nimfa-nő maradt még ott, aki sikításba fogott és átkozni kezdte a csatlósait, de látva, hogy ez nem működött és egyikük sem fordult vissza, ő is jobbnak látta, ha kereket old.

Mindeközben a vörös kapucnis egy könnyed mozdulattal leugrott hozzánk és megfigyelte azt, hogyan rohannak el az ellenségeink. Ami engem illetett, gyorsan felsegítettem a még mindig földön lévő Lokit, majd mindketten a nekünk háttal álló, kapucnis alakra irányítottuk a tekintetünket. Fogalmunk sem volt, hogy honnan és legfőképp hogyan bukkant fel másodpercek alatt, no meg hogy miért kezdett el mindenki ennyire hirtelen elrohanni előle.

- Ki ez? - kérdeztem az istenségtől, de fél szemmel azt kellett látnom, hogy vállat vont. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt most jó jelnek vegyem vagy pedig rossznak.

Az alak viszont nem teketóriázott sokat, felénk fordult, majd levette a kapucnit a fejéről, s csupán ekkor tárult a szemünk elé, hogy egy nő az. Egy rendkívül szép nő.

Haja lángvörös volt, s ajkai is csak úgy pezsegtek a pirosságtól. Az arca egy rókáéhoz hasonlított, valahogy látszott rajta, hogy ravasz egy némber lehet, s a szemei is ugyanezt tükrözték, hiába nézett ránk ártatlanul és csodálkozva, jégkék íriszeivel. Alkata akárcsak egy modellé, már-már tökéletes volt.

Lokira néztem, aki el sem tudta rejteni a meghökkenését, nekem pedig egyszerűen csak görcsbe rándult a gyomrom. Miért féltek azok az alakok ettől a lánytól? Most talán még idegölőbb volt ez a kérdés, mint korábban.

- Mit kerestek itt? Ez a környék veszélyes, nem holmi turistáknak való! - a hangja meglepően kellemesen csengett, s rókaszemeivel többszörösen végigmustrált minket. Azt viszont még mindig nem tudtam eldönteni, hogy ellenségként vagy segítő jóakaróként tekintsek rá.

Loki nem válaszolt, így nekem kellett átvennem a stafétát.

- A kikötőben voltunk és ezek az alakok üldözőbe vettek minket. Állítólag ő vakította meg a vezérnőt annakidején, mert az egyik szeme nagyértékű tudást birtokolt, vagy mi - mutattam diszkréten Lokira, mire az végre elnézett a lányról és felvonta a szemöldökét.

- Ne áruld már ezt el idegeneknek! - fújtatott. Én csak egy ingerült arckifejezésre váltottam, majd zsebre dugtam a kezeimet.

- De komolyan, mi volt a fejedben? Ellopni valaki szemét...

- De hát veszélyes a nő, te is láthattad! - tájékoztatott, majd mondani akart még valamit, de leállította magát, s inkább másként folytatta. - Az a szem sem volt az övé, egy látnokot gyilkolt meg miatta, én csak jót cselekedtem, amikor megfosztottam tőle. Te nem tudod, hogy miket tett, ő egy valóságos szörnyeteg!

Összeráncoltam a szemöldökömet, bár kissé aggasztott Lokinak ez a kis kiakadása.

- Ha ennyire veszélyes, akkor hogyan tudtál a közelébe kerülni? - érdeklődtem, mire szégyenteljes pillantással azonnal elnézett rólam. Így már mindent értettem.

- Megpróbáltad elcsábítani.

- Nem csak próbáltam, össze is jött - felelte. - Bár akkoriban még szép is volt, mégis, életem legundorítobb élményeként maradt meg bennem! - borzongott meg, mire enyhe meglepettséggel szűkítettem össze a szememet.

- Te lefeküdtél vele? - kérdeztem, de utána meg is bántam, mert Loki teljesen elsápadt.

- Apámra esküszöm, hogy nem! - tiltakozott azonnal. - De meg kellett csókolnom néhányszor és... könyörgöm, ne beszéljünk róla, mert még mindig érzem azt az intenzív szemétízt a számban és blöah!

- Fúj! - fintorodtam el. Most még jobban bántam, hogy ennyi jelentőséget szenteltem ennek az egész témának.

- Öhm, bocsi, hogy beleszólok a kapcsolati vitátokba, de jobb lesz, ha nagyon gyorsan menedéket keresünk. Ismerem Asmeat és tudom, hogy most egy még nagyobb bandát szerez azzal a céllal, hogy visszavágjon nekünk. Vagyis most gyanítom, legfőképp nekem, ugyanis van vele egy-két el nem simított vitám. Tudok egy jó helyet, kövessetek, ha élni akartok! - a kezével intett és már el is indult, én és Loki viszont egy tapodtat sem mozdultunk, csak néztük egymást kételkedő arckifejezéssel.

- Ácsi, miért kellene bíznunk benned? - kérdezte az istenség. - Különben ez nem egy kapcsolati vita volt, mi ugyanis nem is vagyunk együtt.

- Még - felelte a lány kertelés nélkül, majd visszafordult felénk, mire az én arcomat elöntötte a forróság, Loki viszont felkuncogott mellettem.

- Nekem tetszik, tartsuk meg! - jelentette ki, mire megforgattam a szemeimet és a lány is igencsak frusztráltan nézett rá.

- Nem vagyok senki házikedvence, hogy így beszélj rólam! - vetette oda neki.

- Pedig nem is így értettem - felelte Loki.

- Akkor máskor hamarabb kéne gondolkodnod, mielőtt szólásra nyitnád a szád. Talán nem is kellene segítenem...

- De, de! Elfogadjuk! - intettem a kezemmel, mert még mindig jobb volt erre a lányra támaszkodni, mint elveszve bóklászni a városban és attól rettegni, hogy ez az Asmea és bandája bármelyik sarkon felbukkanhat és elvághatja a torkunkat. A penge ugyan nálam volt, de féltem, hogy ennél a kétdimenziós nimfánál nem lennék gyorsabb, főleg azok után, hogy valamiért minden vágya az volt, hogy elkapjon és megöljön engem. Azt az egészet még mindig nem tudtam hová tenni.

- Előbb kérjen bocsánatot! - tette karba a kezeit a lány, majd szúrósan nézett az istenre.

- Elnézést? - kérdezte Loki meglepetten.

- Jól hallottad, te önelégült ficsúr. Egy bocsánatkérésért cserébe később még a kikötőbe is biztonságosan visszajuttatlak titeket!

- De hát nem is csináltam semmit!

Lokinak egyáltalán nem tetszett, amit a lány mondott, nekem viszont annál inkább. Bár egy kicsit valóban túltolta a dolgot, talán csak felvágásból vagy hogy szándékosan idegesítse az istent, de valahol tiszteltem az összes olyan nőt, aki ellentmondott Lokinak. És elég sok ilyen volt.

Azért végül az beadta a derekát, gyanítom, hogy pont az én szigorú pillantásom miatt. Szerettem volna minél előbb eltűnni erről a helyről.

- Rendben, bocsánat! Megfelel? - nyújtotta ki a karjait, mire a lány elmosolyodott.

- Elfogadva, induljunk! - húzta vissza a kapucnit a fejére, majd gyors léptekkel máris kifordult a sikátorból. Azonnal a nyomába eredtünk.

- Loki, mi volt ez a legutolsó vita Asmeával? - kérdeztem, mire láttam, hogy összeszorítja az ajkait.

- Ezt majd később megbeszéljük - mondta, de én megköszörültem a torkomat.

- Mint a próféciát is? - kérdeztem gúnyosan, de ő csak összehúzta a szemöldökét.

- Ígérem, hogy beszélni fogunk erről, de nem most. Nem ismerjük és ha meghallaná, talán ő is ellenünk fordulna - bökött az állával az előttünk haladó lány felé, mire egy bólintással nyugtáztam, hogy megértettem. Tudtam, hogy őszintén beszél.

Millió kérdés kavargott bennem. És éreztem, hogy ennél már csak jóval több lesz, ahogyan fokozatosan haladunk tovább az utunkkal.