A kortyok már úgy mentek le a torkomon a második üvegnél, hogy nem is éreztem, hogy nyelek. Sőt, azt sem éreztem, hogy szokatlanul hűvös van a tömbház tetején és hogy Loki mellettem ült, aggodalmas szemekkel, próbálva vigyázni arra, hogy nehogy valami bajom essen. Már annyira nem voltam tudatában annak, hogy mi történik körülöttem, hogy összefüggéstelenül hadartam el minden bánatomat Lokinak.

- Nem gondolod, hogy eleget ittál? - kérdezte, majd megpróbálta elvenni az üveget a kezemből, de nem engedtem meg neki. Magamhoz képest szokatlanul viselkedtem, kicsit agresszívebben és magacsabbul, mint általában. A pia is azért ütött meg annyira, mert már régen nem ittam ennyi alkoholt, ráadásul ilyen gyorsan. Lokinak is jutott belőle egy pohárral, de ő szinte hozzá se nyúlt, két korty után abbahagyta. Én viszont már poharat sem használtam, egyenesen az üvegből döntöttem le az italt. Mint Valkyrie.

- Soha többé látni sem akarom! - dünnyögtem, miközben letöröltem a szám sarkából az alkoholt. - Pedig... tudott... ő... rólam... nem... vagyis... ööö... - azt sem tudtam már mit beszélek, de tényleg. Már mindent elmondtam, amit lehetett, mégsem volt elég az ital arra, hogy mindent elfelejtsek. Egyszerűen fájt. Nagyon fájt, hogy a legjobb barátom így hátba szúrt. És az is, hogy észre sem vettem eddig, hogy csak saját maga miatt vállalta be a barátságunkat, abban bízva, hogy mindenképp szerelem lesz belőle. Igen, mondtam neki, hogy megpróbálom többnek nézni, mint barát, ez is igaz. De nem sikerült, s ő emiatt rögtön vádaskodni kezdett. Miért csak akkor vettem észre, amikor Loki a képébe vágta az egészet? Nem meséltem neki sokat Dylanről, mégis egyből kiszúrta a dolgot.

- Hé, nyugodj meg, Lexie! - simogatta meg Loki a hátamat. - Dylan egy barom, a legrosszabb midgardiak közé tartozik, akikkel eddig valaha találkoztam. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy nem jó ember.

- Mert te az vagy? - kuncogtam fel, mint egy tinilány, s megszédültem a procedúra közben. Loki sok ideig nem válaszolt, de ez nem tűnt fel nekem a bódultság miatt. Pedig ha észreveszem, tuti szarul éreztem volna magam.

- Attól függ, kit kérdezel - mondta végül.

Erre megpróbáltam kinyújtózkodni, de nem igazán jött össze.

- És kit kérdezzek?

Loki vállat vont.

- Mondjuk magadat? - nézett rám végre, mire játékosan felvontam a szemöldökömet, de igencsak részeg lévén belementem a dologba.

- Nos, Lexie, kíváncsi lennék a véleményedre valamivel kapcsolatosan! - kezdtem el beszélni magamhoz. - Mit gondolsz, Loki jó ember?

- Hát milyen zagyvaságot beszélsz te itt, Lexie? - válaszoltam magamnak felháborodva. - Loki nem is ember, hanem jégóriás! - kuncogtam, mire Loki is eleresztett egy halvány mosolyt.

- Jaj, Lexie, tudod, hogy értettem! - fokoztam a beszélgetést. - Csak válaszolj már!

- Oké, oké! - nyugtattam le magam. - Hát őszinte leszek veled, Lexie: Loki a legjobb ember akit ismerek! - jelentettem ki magabiztosan, s láttam a férfin, hogy igencsak felkeltettem az érdeklődését. - Tudod, miért gondolom így? Mert Loki kibaszottul az egyetlen, aki melletted állt, amióta ismer téged! Ééés azt hiszem, bízik is benned, vagy nem? - kacsintottam Lokira, mire szórakozottan bólintott. - És ez nagyon fontos. De talán az a legfontosabb, hogy benne még sosem csalódtál. Hiába mondják, hogy gonosz, de ő az egyetlen, aki melletted volt, amikor szükséged volt valakire!

Azt hiszem, valóban van alapja annak, amikor azt mondják, hogy a részegek mindig igazat mondanak. Olyan bölcseletet adtam elő Lokinak magáról, amit nem biztos, hogy józanon is képes lettem volna ilyen jól megfogalmazni. De az egészben az volt a legjobb, hogy még a bódúltság fátyla mögül is nagyon jól láttam rajta, hogy a szavaimtól elérzékenyült. Nem sírt ugyan, de nem tudta elrejteni azt, hogy mennyire boldoggá tettem azzal, amit mondtam.

- Istenem, olyan édi vagy! - csipkedtem meg az arcát, mint egy kisbabának, majd még mielőtt reagálhatott volna, egyszerűen az ölébe feküdtem, és felnéztem az égre, amin természetesen a szmog miatt a csillagokat nem lehetett annyira szépen látni.

- Soha többé nem engedem meg, hogy ennyit igyál! - nevette el magát Loki, majd az egyik szőke tincsemmel kezdett el babrálni. - Szórakoztató ugyan, de őrültebb vagy, mint általában és ez rémisztő! - vallotta be. - Túl sok zagyvaságot mondasz és túl sokat káromkodsz!

Felnevettem erre a kijelentésére.

- Csak annyit mondtam, hogy kibaszottul!

- Elég az! - mosolyodott el Loki, majd megsimogatta a fejemet, majd a karomat. - Fázol? - kérdezte.

- Én soha! - makacskodtam, de valójában reszkettem és ezt biztosan Loki is megérezhette. Felsegített, majd egyszerűen az ölébe kapott és elindult velem, le a tetőről. Én erre persze sikítani kezdtem, de csak szórakozottan.

- Mit művelsz? - kérdeztem.

- Aggódom miattad, aludnod kellene!

- Hánynom kell! - jelentettem ki, mire Loki megtorpant. - Mégsem, csak téves riasztás! - kuncogtam, mire megforgatta a szemeit és tovább indultunk. Nagy nehezen beértünk a lakásomba, ahol már csak Bruce volt ébren - éppen Nutellás kenyeret evett -, Thor pedig már horkolt a kanapén.

- Minden rendeben vele? - kérdezte Bruce, rám mutatva. Tudott a arról, ami történt, mint ahogyan mindenki más is, mert nem tudtam elrejteni előlük azt, hogy mennyire összetörtem, amikor hazajöttem. Szerencsére egyikük sem kérdezett túl sokat és az ivászatomba sem zavartak bele.

Loki bólintott.

- Túl sokat ivott, de semmi komolyabb baja - válaszolta. - Már nem.

- Hát, reggel jól megbánja majd. Főleg, hogy indulunk Undraveldbe! - mondta, majd megvakarta a fejét. Szomorú mosollyal nézett rám, de én csak a nyelvemet nyújtottam felé. Felnevetett.

Loki meglepetten pislogott rá.

- Már holnap? - kérdezte. - Miért?

- Lady Sif szerint holnap a legalkalmasabb és kevésbé veszélyes - felelte Bruce. - Ha engem kérdeztek, minél hamarabb túl vagyunk rajta, annál jobb!

- Ez az, holnap kalandozunk! - kiáltottam boldogan, mire Bruce felkuncogott.

- Jobb lesz, ha pihen egy kicsit, nem zavarok tovább. Jó éjt nektek! - mondta, mire Loki biccentett.

- Öhm... neked is! - válaszolta bizonytalanul, majd amilyen csak hamar lehetett, besietett a szobámba és ránk zárta az ajtót.

- Mióta vagy ilyen jóban Bruceszal? -kérdeztem nevetve. - Mintha hirtelen világi cimbik lennétek!

Megpróbált a lábamra állítani, de dőlöngélni kezdtem, így ismét az ölébe kapott, majd gyengéden az ágyra helyezett.

- Nem tudom, engem is meglepett! - válaszolta. - Vagy csak az emberi alakja teszi. Így annyira szánalmasnak és gyengének tűnik! - jegyezte meg. - Csak egy tipikus midgardinak.

Megint nevetnem kellett.

- Miért, milyen a nem tipikus midgardi? - érdeklődtem, majd megpróbáltam felkönyökölni az ágyon, persze sikertelenül.

Loki felsóhajtott, majd a lábam mellé ült az ágyra.

- Olyan, mint te, Lexie - nézett rám komoly arccal, majd halványan elmosolyodott. - Te vagy az élő példa arra, milyen egy nem átlagos midgardi.

- És nem normális is! - tettem hozzá, majd a fejemhez kaptam, mivel forogni kezdett velem a szoba. Kezdtem ténylegesen rosszul lenni az alkoholtól, mert a fejfájás első tünetei is úgy tűnt, hogy kezdenek felbukkanni, nem csak a szédülés és a hányinger. Ez bizony azon részegségeim egyike lesz, amiből semmire, vagy alig fogok emlékezni másnap, ebben biztos voltam. Túl sokat ittam és nagy szerencsém volt azzal, hogy Loki velem volt és segített rajtam.

- Loki... én szeretlek amúgy, mondtam már? - kérdeztem, s én magam sem tudtam eldönteni, hogy ez vicc volt vagy pedig vallomás. Mert a hangom nem hangzott szórakozottnak, de tipikusan komolynak sem. Szóval talán keveréke lehetett a két dolognak.

Hallottam, hogy Loki válaszolt valamit, de már nem tudtam kivenni a szavait, mert a szemeim kezdtek leragadni és pillanatokon belül elnyomott az álom.

Valahogy bántam. Mert biztosan emlékeztem volna másnap is azokra a szavakra, ha meghallottam volna őket. Mégis, az is igaz, hogy részegen nem lett volna az igazi hallani őket.