- Említettem már, hogy ez a hely mesés? - kérdezte Loki, amint a Central Parkon keresztül próbáltuk meg megközelíteni az Upper West Side-ot, azaz Manhatten nyugati városrészét, ahol Dylan élt.

- Igen, legalább hatszor - tájékoztattam unottan, bár az az igazság, hogy valahol örültem is annak, hogy még emlékezett a Central Parkra, hiszen nemrég volt, hogy itt jártunk.

- Margie néni ma nincs kint? - érdeklődött, mire szórakozottan pillantottam rá. Bizarr volt az, hogy megjegyezte az idős, galambokat etető hölgy nevét.

- Itt van, de ebben az órában park másik felében eteti a galambokat - magyaráztam, mire bólintott.

Megengedtem neki, hogy ezúttal saját magaként sétáljon az utcákon, azzal a kikötéssel, hogy kapucnit húz a fejére és napszemüveget az arcára. Hülye álcának tűnt, de valójában bevállt: senki sem figyelt fel rá különösebben, aminek talán az is lehetett az oka, hogy megint Dylan cuccaival volt felöltözve. Egy időben Dyl nálam lakott, ugyanis az egyetem befejeztével nem talált egyből munkát, így pénze sem volt, hogy lakást bérelhessen magának. Úgy öt hónapja viszont, legnagyobb szerencséjére, egy nagyon menő és jól fizető állást kapott, amit pár hete lecserélhetett arra az állásra, amiről mindig is álmodozott, s így nyugodt szívvel élhetett New York elit részén, Manhattenben, igaz, nem egészen az Upper East Side-on, de azt nyilatkozta, hogy az az oldal amúgy sem az ő világa. Lényeg a lényeg, azóta is nálam maradt pár ruhája, amit igazából azért hagyott ott, ha vészhelyzet esetén megint visszakényszerülne ott lakni nálam, akkor legalább legyen mit felvennie.

Az igazság az volt, hogy hiányzott. Hiányzott Dylan meg a nevetése, az, hogy minden második hétvégén a Taco Bellben vacsorázzunk és kiakadhassak neki az idiótábbnál idiótább tolvajok miatt, hogy együtt nézzük a horrorfilmeket, amiktől ő jobban rettegett, mint én, hogy felhívja az őrsöt valami hamis betöréssel kapcsolatosan csak azért, hogy egy fél órára találkozhassunk és beszélgethessünk... de talán az hiányzott a legjobban, hogy tudtam, rá bármikor számíthatok. Én viszont cserbenhagytam és nem kerestem őt már nagyon hosszú ideje. Mióta Asgard és annak bonyolult világa belépett az életembe, minden megváltozott. Teljesen.

- Legalább hot-dogot vehetünk? - szólalt meg ismét.

- Nem - feleltem -, majd esetleg a visszaúton.

Lehajtottam a fejemet és ismét gondolkodóba estem. Igazság szerint féltem bármit is enni a beszélgetés előtt, mert olyan izgatott voltam, hogy tuti kidobtam volna a taccsot. Loki csak elfintorodott, majd zsebre dugta a kezeit és úgy haladt mellettem tovább. Azzal, hogy ő is velem tartott, felkészültem a lehető legrosszabb forgatókönyvre, ami Dylan és a közöttem lévő párbeszéd során kialakulhatott. A két fiú egyáltalán nem szívlelte egymást, s megvolt rá mindkettőnek a maga kicsinyes oka, hogy miért, a Dylané még talán jogos is volt. Ezért is féltem annyira ettől a beszélgetéstől, mert tudtam, hogy ő nem egy olyan személy, akivel játszadozni lehet. Én viszont akaratom ellenére is ezt tettem vele és félek, hogy nála itt el is szakadt a cérna.

Felsóhajtottam, majd előre néztem, s a szemem szinte egyből megakadt két nagyon vidám emberen, akik velünk sétáltak éppen szembe. A felismerés olyan hirtelen ütött meg, mint ahogyan a gejzírek szoktak feltörni a földből: a hosszú, szőke hajú, kék szemű, pozitív kisugárzással teli Brooklyn Barnes-Rogers közelített felénk éppen, egy nála fél fejjel magasabb, barna hajú srác társaságában, akinek egy fényképező lógott a nyakában és olyan figyelemmel leste a lány minden szavát, hogy teljesen nyilvánvaó volt, hogy odáig van érte. Meglepetésemre még Loki is felkapta a fejét a lány látványára.

- Hé, az ott nem... - kezdett volna bele, de épp akkor kiáltottam én is el magam.

- Hahó, Brooklyn! - szólítottam meg a lányt, majd vadul integetni kezdtem neki, mire a neve hallatára azonnal abbahagyta a beszédet és csodálkozva nézett a hangom irányába, akárcsak a mellette haladó fiú is. Amint meglátott, hatalmas mosoly terült el az arcán és rögtön megszaporázta a lépteit.

- Lexie! - kiáltotta, majd amint összetelálkoztunk a másik felé sietve, gyorsan megöleltük egymást. - Nahát, szia! Te itt? - kérdezte, meglepetten pislogva.

Kacarászni kezdtem, mert eszembe jutott, hogy nem is említettem neki, hogy itt lakom.

- Igazság szerint Queensben élek, egy barátomhoz tartok éppen - vázoltam fel a helyztetet, mire bólintva adta tudomásomra, hogy megértette. Ekkor a tekintete Lokira tévedt, egy pillanatra összeszűkültek a szemei, de aztán a felismerés jeleit véltem felfedezni az arcán, mire visszanézett rám, elmosolyodott, aztán nevetve szólította meg a kapucnis-napszemüveges alakot.

- Helló, Loki!

A Brooke mellett álló fiú megdöbbenni látszott, akárcsak a csalás és hazugság istene. Összeráncolta a homlokát, rám nézett, levette a napszemüvegét, majd bizonytalanul a lányt kezdte el méregetni.

- Helló... - nyögte ki végül, bár még mindig kábult és meghökkent volt attól, hogy a lány ilyen barátságosan szólította meg. A fényképezős srác tátott szájjal meredt rá, majd Brooklyn karjába kapaszkodott és elég ügyetlenül kezdett el suttogni a fülébe.

- Ő tényleg Loki lenne? - kérdezte.

Brooklyn elmosolyodott, majd bólintott, Loki pedig felvont szemöldökkel kezdte el méregetni kettejüket.

- Oh, bocsi, bemutatnálak titeket! Peter, ő itt Alexis Foster, Thor sógornője, ő pedig Loki Laufeyson, Thor tesója! - mondta büszkén. - Lexie és Loki, ő pedig Peter Parker, a legjobb barátom! - mutatta be a fiút, s ezzel máris világossá vált az, hogy még nem járnak egymással. Még.

- Örülök a találkozásnak! - nyújtottam a fiú felé a kezemet, mire viszonozta azt. Szimpatikus volt meg valahogy olyan kis ártatlannak is tűnt, s bár Brooklynnal is csupán egyszer beszéltem életemben, mégis tudtam azt, hogy kifogta a tökéletes srácot maga mellé.

Megböktem a könyökömmel Loki oldalát, mire ő is elmorgott egy hellót.

- Mr. Loki... ne haragudjon, hogy csak így lerohanom, de óriási rajongója vagyok! - jelentette ki Peter, csillogó szemekkel, mire mindannyian döbbenten néztünk rá. Személy szerint én alig mertem elhinni, hogy létezik még egy ember ezen a bolygón rajtam kívül, aki menőnek tartja Lokit. - Úgy értem tudom, hogy nem helyes, hiszen maga egy szuperfőgonosz, de nagyon jól végzi a munkáját és hát fú, nem is tudom mit mondjak, most teljes rajongói üzemmódba kapcsoltam! - kacarászott, én pedig legszívesebben agyonpusziltam volna a gyereket és egy hatalmas díjat is adtam volna neki azért, hogy ennyire közvetlen és jófej a főgonoszommal.

Loki teljesen zavarban volt. Tátott szájjal meredt a fiúra és moccanni sem bírt. Megértettem, ilyesmi még soha nem fordult elő vele.

Brooklyn kuncogni kezdett.

- Magatokra hagyunk egy pillanatra akkor, amúgy is szeretnék valamit megbeszélni négyszemközt Lexievel - jegyezte meg, majd sokat sejtetően rám nézett, mire vettem az adást és körülbelül húsz méternyi távolságra a két fiútól, helyet foglaltunk egy padon.

- Nos, mi a helyzet veled? - érdeklődtem. - Bruce azt mondta, hogy nehéz időszakot élsz meg jelenleg, de a mosolyodból ítélve megoldódott a dolog, nem igaz?

Brooklyn egy pillanatra megilletődött, de aztán vidáman bólintott.

- Minden rendben jelenleg. Valóban jó pár zűrös napon vagyok túl, de szerencsére rendeződtek a dolgaim. Nem is tudtam egyébként, hogy ismered Brucet.

Elmosolyodtam.

- Igen, nekem is zűrösek a napjaim és hát Bruce megismerése is egyik ilyen napom eredménye, azzal a különbséggel, hogy ő a pozitívum bennük - jegyeztem meg, mire Brooklyn megértően bólintott.

- És mi a helyzet Lokival? - kérdezte. - Bevallom, nagyon meglepett, hogy ilyen teljes undercover szerkóban láttam őt a Central Parkban, olyan bizarr.

- Ugye? - nevettem el magam. - Hű, na várj csak, te melyik résznél maradtál le? - érdeklődtem.

- Amikor az esküvőn találkoztunk, arról beszélgettünk, hogy mit gondolsz Lokiról, aztán meg teljes extázisba kerültél és rohantál hozzá, mert rájöttél, hogy félreértelmezted a viselkesését - ecsetelte nekem a dolgokat, mire egy csapásra eszembe jutott az egész beszélgetés.

- Oh, tényleg! - kaptam a fejemhez. - Hát azóta történt egy s más, az viszont igaz volt, hogy félreértelmeztem. Tényleg fontos vagyok neki, s ezt egyre többször bebizonyította már nekem azóta - mosolyodtam el, majd Lokira néztem, s azt kellett észrevennem, hogy valamit nagyon komoly arccal mesélt a még mindig ámuló-bámuló Peternek.

- Szuper, jó tudni, hogy megvagytok. Bár amúgy látszik rajtatok! - kuncogott, mire karba tettem a kezeimet.

- Igen, no de beszéljünk arról, hogy mi a helyzet veled és ezzel a Peter gyerekkel - böktem az állammal a fiú irányába. - Szerelmet érzek a levegőben?

Brooklyn úgy fülig vörösödött, akár egy paradicsom. Lopva a fiúra nézett, majd nagy nehezen vissza rám.

- Nem is kell mondanod semmit! - kacagtam fel. - Már akkor kiszúrtam, amikor még le sem szólítottalak. Odinra mondom, hogy a srác teljesen beléd van habarodva! - bátorítottam, s csak útólag esett le az, hogy Isten helyett Odinra hivatkoztam. Hiába, már a skandináv mitológiában hittem csak ezek után.

- Peter nagyon figyelmes srác - kezdett bele a mesélésbe. - Mióta ismerem, egyszer sem hagyott cserben, jöhetett bármi, ő mellettem állt. És nagyrészt azt is neki köszönhetem, hogy az utóbbi hetet érzelmi szempontból túléltem. Már rengetegen utaltak rá, hogy amúgy teljesen bele vagyunk zúgva egymásba, de nem merek lépni. Mert mi lesz akkor, ha nem működik és rámegy a barátságunk? - kérdezte kétségbeesetten, mire az anyai ösztöneim rögtön életre keltek bennem.

- Na ide figyelj, most átveszem a terapeuta széket tőled! - jelentettem ki, majd megigazítottam a blúzom ujját. - Leges legelső szabály ha érzelmekről van szó: soha ne tagadd őket! Egyrészt értelmetlen, mert az érzéseinket nem mi irányítjuk, a szerelem már csak ilyen bonyolult, másrészt meg csak magadnak okozol vele felesleges fejfájást. A második szabály: ha minden jel arra utal, hogy az érzéseidet viszonozzák, akkor csapj le az illetőre! Még mindig jobb belevágni és elbukni, mint arra gondolni, hogy mi lett volna, ha... Érted mire gondolok, nem?

Heves bólintásba kezdett.

- Amúgy ez a srác nagyon illik hozzád - mosolyodtam el - és kétlem, hogy ne működne. Nem ismerlek annyira, de tudom, hogy nagyon jószívű lány vagy, akiben rengeteg a szeretet, így olyan társra van szükséged, akitől azt a szeretet, amit másoknak adsz, te is visszakapod. És hát miután láttam, ahogyan rád néz és maga az a gesztus is, ahogyan Loki felé közeledett, le a kalappal előtte. Színötös csillaggal a gyerek! - jelentettem ki, mire felcsengett mellettem Brooklyn jóízű nevetése. Közben rájöttem arra is, hogy pont Bruce egyik mondatával példáztam én is a lánynak és hogy amit mondtam neki, az ugyanúgy rám is érvényes lenne.

- Rendben, megpróbálom megfogadni a tanácsaidat! - bólintott, majd felállt a padról. - Gyere, mielőtt csapatot alapítanak és eldöntik, hogy együtt igázzák le a földet legközelebb - poénkodott, mire szórakozottan megráztam a fejemet és visszasétáltunk a fiúkhoz.

- Oké, de ez tuti működik? - kaptunk el egy beszélgetésfoszlányt Loki és Peter között.

- Egészen biztosan - felelete Loki határozottan Peternek, majd amint melléjük értünk, elhallgattak.

- Hát itt meg mi folyik? - kérdeztem, felvont szemöldökökkel, mire Peter nevetve válaszolt.

- Csak annyi, hogy Mr. Loki tök jófej!

- Csak Loki, a Mr.-t elhagyhatjuk! - szólt közbe a kapucnis, mire Peter megértően bólintott.

Elköszöntünk a két fiataltól, aztán tovább folytattuk az utunkat. Loki feltűnően hallgatagnak és elgondolkodottnak tűnt, de ugyanakkor egy halvány mosoly is ott bújkált a szája szélén.

- Mi az? - kérdeztem, körülbelül öt perc csendes gyaloglást követően.

- Semmi - rázta meg a fejét. - Milyen messze vagyunk még? - váltott témát nagyon feltűnően, de inkább nem kérdeztem rá, hogy miért. Talán megkedvelte Petert és szégyellte bevallani ezt. Biztos voltam abban, hogy valamivel hathatott rá a srác, ha képes volt Lokit elgondolkodtatni. Aj, tényleg ki kellene találni egy díjat jófejségből!

- Még úgy fél óra - válaszoltam, s az út további részét hallgatagan tettük meg.

*

Pár percnyi habozás után végre erőt vettem magamon és becsengettem Dylan házába. Igen, ő nem egy háztömbben vagy egy hotelszobában élt, hanem azon házak egyikében, amelyhez kert nem tarozott, hanem egymáshoz simulva sorakozott több lakás, mintha egyik beszorítaná a másikat. Valami hasonlóban, mint amilyenben Sherlock Holmes is élt a Sherlock sorozatban.

Loki egy közelben lévő bokor mögött várakozott. Megegyeztem vele, hogy akkor, de csakis akkor léphet színre, ha eldurvulnak a dolgok. Szerencsére megértette, olyan volt, mintha teljesen kicserélték volna a tegnap este óta.

Dylan néhány pillanaton belül ajtót nyitott, s amint meglátta, hogy én vagyok az, megdöbbenve lépett ki az ajtón.

- Szia - köszöntem elmosolyodva, mire tetőtől talpig végigmért, ám a szokásos mosoly helyett komor arckifejezéssel köszönt vissza.

- Helló!

Elbizonytalanodtam. Az a hűvös tekintet, amellyel rám nézett, egyszerre félelemmel töltött el, olyannyira, hogy bele is borzongtam. Úgy éreztem, mintha most rázott volna meg az áram, a lehető megrosszabb értelemben.

- Be-beszélhetnénk? - dadogtam, s tudtam, hogy ez az a pont, ahol mindjárt a kétségbeesés határára sodródom. Utoljára akkor láttam Dylant ilyennek, amikor a volt barátnője megpróbálta visszakuncsorogni magát hozzá, miután megcsalta. Hidegvérrel alázta meg és egy csepp megbánást sem tanusított közben. Félelmetes volt.

- Ha arról a gyilkosról akarsz beszélgetni, az egyáltalán nem érdekel - jelentette ki, mire megfagyott a vér az ereimben.

- Mi-milyen gyilkosról? - kérdeztem, majd karba tettem a kezeimet.

Dylan felmordult.

- Ugyan, pontosan tudod kiről beszélek. Lokiról, arról a gyilkológépről, akit a kebleiden simogatsz, pont mint egy kiskutyát!

Abban a pillanatban, amint kimondta ezt a mondatot, az első dolgom volt fél szemmel a bokor mögött lapuló Lokira sandítani. Láttam, hogy kikerekedett szemekkel mered maga elé és szépen, lassan ökölbe szorítja a kezét. Ám még mielőtt szembeszállhattam volna Dylannel, ő folytatta a kis meséjét.

- Oh, igen, utánanéztem a fickónak. Közvetlenül azután, hogy láttam saját magamat az ajtód előtt, aztán pedig elsőtétült a világ és később felébredtem az ájulásomból a lépcsődön fekve, egy vérző sebbel a homlokomon. Otthagytál megrohadni, Lexie. Miatta. Egy gyilkos miatt, egy valódi, elborult elméjű sorozatgyilkosért. Azóta te sem vagy több a szememben egy puszta gyilkosnál! - köpött egyet a lábaim elé, mire éreztem, hogy remegni kezdek egész testemben. Nem, nem ő félemlített meg, hanem a szavai: minden egyes kimondott szava olyan volt, mintha egy éles konyhakést egyre mélyebbre és mélyebbre szúrtak volna a szívemben. Észrevettem, hogy Loki megmozdul, de egy alig látható intéssel jeleztem felé, hogy stop. Ebbe nem szólhatott bele, tudtam. Ezzel nekem kellett megküzdenem.

- Hibáztam - suttogtam - akkor, amikor ott hagytalak a lépcsőn. És az sem volt szándékos, hanem elrángattak tőled és nem, nem Loki tette. De az, amit mondtál, hogy ő egy elborult elméjű...

- ... chh, kímélj meg a felesleges magyarázattól. Egy gyilkos az gyilkos marad, függetlenül attól, hogy te mit érzel iránta. De talán ezek a te zsánereid, Lexie - jegyezte meg lazán, mire elkerekedtek a szemeim. Ugye nem arra készült, hogy azt mondja ki, amire gondolok?

- Oh, ne nézz már ilyen ijedten! - nevetett fel kárörvendően. - Vagy talán azért nézel így, mert pontosan tudod, hogy mire gondolok! A szíved mélyén tudod, hogy te és én kellene együtt legyünk - jegyezte meg.

Igaza volt. Valóban az lett volna a helyes, ha mellette kötök ki. Az eszem szerint.

De a szívem teljesen mást akart. És ebbe az eszem nem szólhatott bele.

- Ott voltam neked a legrosszabb időszakodban, Lex! Éjt nappallá téve dolgoztam azon, hogy helyrehozzam a lelkivilágodat azután a szerencsétlen incidens után. Ígéretet tettél nekem nem egyszer, nem kétszer, hogy esélyt adsz nekem, amint sikerül felülkerekedned az érzéseiden. És én reménykedtem! Egész végig reménykedtem abban, hogy sikerrel járok, nem is néztem rá más nőre, mert számomra te voltál A NŐ. Mindent megtettem, Lexie. Mindent. És minden hasztalan volt.

- Ne mondd ezt, kérlek! - léptem közelebb hozzá és meg akartam érinteni a karját, de elhúzódott. Nagyon kellett igyekeznem azért, hogy ne legyen sírás ennek a vége. De megviseltek a szavai, jobban, mint eddig bármi az életben.

- Mondd csak, hogy jött ez össze, huh? Hogy sikerült összetalálkoznod egy világi nagy bűnözővel? Na és mivel vett rá, hogy szeresd? Talán átkot szórt rád? Vagy kényszerített? Mert nekem nem úgy tűnik. Én úgy látom, hogy magadtól estél bűnbe. És hogy ezt egy percig sem bánod. De talán ez lehet a fétised. Szereted, ha bántalmaznak, nem igaz?

Olyan gyorsan történt.

Kimondta. Kimondta és másodpercek alatt történt meg az, hogy Loki kiugrott a bokor mögül, a ház elé szaladt és olyan nagyot húzott be Dylan arcába a könyökével, hogy az a csukott ajtónak esett és vérezni kezdett az orra. Ami engem illetett, én csak sokkos állapotban szorítottam a ház melletti vékonyka kerítést és próbáltam nem elesni, mert a lábaim olyan szinten remegtek, hogy féltem attól, hogy menten összecsuklok.

Loki megfogta Dylant a pólójától, majd az ajtónak szorította úgy, hogy annak a lába nem érte a talajt. Dylan kétszer annyira izmos volt, mint Loki, mégis, minden próbálkozása ellene kudarcba fulladt, semmivel sem tudta rávenni az istent, hogy elengedje.

- Azt megértem, hogy engem gyűlölsz, de Lexievel nem beszélhetsz így! - sziszegte a fiú képébe, mire az elkerekedett szemekkel nézett rá. - Azzal, amit utoljára mondtál, csak azt bizonyítottad be, hogy semmivel sem vagy különb annál a gerinctelen Robert fickónál.

- Loki, állj! - próbáltam meg beszélni, de a torkom teljesen kiszáradt és alig jött ki a hang rajta.

- Ne őt büntesd miattam. Elvileg a legjobb barátod, nemde? Mégis úgy viselkedsz, mintha a tulajdonod lenne, amit éppen most vettek volna el tőled - erősebben kezdte el az ajtóhoz szorítani, mire Dylan nyöszörögni kezdett.

- Loki, kérlek! - most végre meghallotta a hangomat, ami félelemmel volt teli. Egy-két könnycsepp is kifutott a szememből, de sikerült a többit visszatartanom. Nem tudtam eldönteni, hogy ki miatt aggódom jobban: magamért, Dylan testi épségéért vagy Loki feldúlt lelkiállapotáért.

- Ne aggódj, nem bántom - jelentette ki nyugisan. - Vagyis nem olyan nagyon!

A szám elé kaptam a kezemet, de még mindig nem bírtam megmozdulni. Olyan érzelmi sokkban voltam, hogy semmi sem lett volna képes megnyugtatni abban a pillanatban.