Sokáig róttuk a kastély folyosóit. Loki olyan utakon vitt végig engem, ahol még életemben nem jártam, sőt, a létezésükről sem tudtam, bár mondjuk annyira nem is merészkedtem eddig az épület ismeretlen részeire, kivéve aznap, amikor megtaláltam Lokit az üvegcellájában. Ez viszont azzal teljesen ellentétes irányban volt, s amint elértünk egy lépcsőhöz, amely lefelé vezetett egy pinceszerű helyiségbe, kicsit kezdtem aggódni.

- Szóval te és Banner? - szólalt meg Loki, miközben lassan sétáltunk lefelé a sötétségbe. Gúnyos mosolyra húztam a számat, úgy döntöttem, hogy kicsit megtréfálom.

- Ugye? Nekem is hihetetlen volt először, de azt hiszem, erre a pillanatra vártam mióta az eszemet tudom. Végre megtaláltam őt, álmaim férfiját! - mondtam, bár tudtam, hogy nem fog beválni, de egy próbát megért.

Loki nevetni kezdett.

- Sok boldogságot! Alig várom, hogy lássam már azokat a pici, zöld utódokat, amiket létrehoztok majd! - jegyezte meg, mire kuncogva vállon löktem. Hiába, színésznőként nem állnék helyet, bár mondjuk megpróbálni túljárni a csalás és hazugság istenének az eszén sem egy könnyű feladat, ezért is buktam el. Hiába, ebben a szakmában ő az ász.

- Nagyon vicces vagy!

- De tényleg. Csak képzelj el pici bestiákat, aranyszőke fürtökkel. Ilyen félig démoni, félig angyali kölykök! - borzongott meg.

Megtorpantam az egyik lépcsőfokon.

- Oh, szóval angyalinak tartasz engem? - kérdeztem, mire Loki is megtorpant és visszafordult felém. Elvigyorodott.

- Azt egy szóval sem mondtam. Különben meg ebben a kapcsolatban Banner lenne az angyal és te a démon, nem értem, hogy miért képzelted máshogyan.

Amint kimondta ezeket a szavakat, először csak meglepetten néztem rá, de aztán annyira elkapott a nevetés, hogy a falnak kellett támaszkodnom kínomban. Természetesen Loki is velem együtt nevetett. Aztán amint befejeztük, Loki vissza is fordult, hogy tovább indulhassunk, de ismét meghiúsítottam a tervét.

- Mondd csak, Loki, te akarsz majd egyszer gyerekeket?

Olyan hirtelenséggel fordult vissza felém, hogy kis híján az egyensúlyát is elveszítette. Egy pillanatig láttam rajta, hogy a kérdésem igencsak váratlanul érte, de aztán összekapta magát, s természetesen a saját stílusában válaszolt.

- Hát nem tudom, ajánlkoznál kihordani a gyermekemet? Nem akarok viszályt közted és Banner közt persze, csak ha ő is beleegyezik!

A homlokomra csaptam kínomban. Már épp kioktattam volna, hogy komolyan gondoltam a kérdést, ám ekkor folytatta.

- Amúgy nem tudom. Sosem gondolkodtam még el ezen.

Halványan elmosolyodtam, s már javasoltam volna, hogy induljunk tovább, de ezúttal ő nem engedett.

- Tudod, szeretek veled beszélgetni, Lexie. Mert elgondolkodtatsz olyasmikről, amik nekem magamtól eszembe sem jutnának. Azt hiszem, túl sokáig voltam elfoglalva olyan dolgokkal, amikkel csak az időmet pazaroltam. Na de menjünk! - és máris visszafordult, végre tovább haladhattunk az eredeti célunk felé.

- És ez jó vagy rossz? - érdeklődtem.

- Még nem döntöttem el - válaszolta szinte azonnal, de ezúttal nem nézett hátra rám.

Elkomorodtam. Bár tetszett az, ahogyan fogalmazott és irtó jól esett az is, hogy azt mondta, szeret velem beszélgetni, mégsem tudtam elmenni amellett, hogy mennyire komoly volt a hangja, ameddig erről beszélt. Ritka pillanatok voltak ezek Loki részéről, s tudtam, illett komolyan venni őket.

Csendesen követtem tovább őt. Végre leértünk a lépcső aljáig, ahol egy hosszú, sötét, kőfolyósó kezdődött. Az utat csak néhány kék lángú fáklyás világította meg, amitől egyből olyan érzésem támadt, mintha a Lara Croft vagy az Indiana Jones valamelyik részében keresném én is a kincseket. Tudtam, ahová Loki visz az nem akármilyen hely lehet, hanem csakis valami különleges. Egyszerre rettegtem tőle, de voltam is izgatott miatta.

A folyosó egyébként rövid volt, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, ameddig elértünk a végéig, ahol egy hatalmas, acélajtó állt, melyeken szintén acélból készült kígyók díszelegtek. Loki megérintette, s az szinte egyből kinyílt, mintha be lett volna programozva, hogy csak ő tudja ezt megtenni. Mint kiderült, nem is álltam olyan messze a valóságtól.

- Ez az én személyes kacattáram - magyarázta. - Thornak is van egy sajátja. Ezekben tárolunk minden olyat, amire egyszer talán szükség lehet. Papírok, haditervek, kincsek, fegyverek - sorolta, én pedig csak ámulva néztem azt a rengeteg dolgot, ami odabent volt, szinte a plafonig értek a kacatok. Kissé olyan érzésem támadt, mintha Harry Potter világában lennék, azon belül is a Szükség Szobájában. Idebent is kék lángú fáklyák világítottak, így egészen rejtélyesnek hatott a hely, szépen tükrözte Loki személyiségét. Meg persze újabb pluszpont amiatt, hogy nem aranyból készült. Jót tett a szemeimnek.

Éppen egy könyvekkel teli polcon olvasgattam néhány címet - vagy legalábbis próbáltam, mert nem angolul voltak -, amikor Loki mellém lépett, kezében egy egyszerű, fekete színű fadarabbal - vagy legalábbis, ami nekem annak tűnt.

- Ez micsoda? - kiváncsikodtam, mire elmosolyodott, hátrébb lépett néhány lépést, s megrázta a kezében lévő tárgyat, amiből egy hatalmas, ezüstszínű penge bukkant elő. Végignézett a fegyveren, majd egyszerűen felém nyújtotta.

Értetlenül néztem rá, de azért átvettem azt tőle, mire a fegyver egyszeriben kék színben izzott fel néhány másodperc erejéig, aztán visszatért eredeti állapotába. Mint kiderült, a markolata nem is fa volt, hanem valamiféle más, szilárdabb anyag. A pengén látszott, hogy egészen éles és hogy nem sokat használhatták korábban, mivel néhány karcolást leszámítva egészen tiszta volt. Meg baromi nehéz is.

- Ez az Aljas Penge - magyarázta, s még mielőtt tovább mondhatta volna a magáét, én egyből felkuncogtam.

- Mi az? - kérdezte értetlenül.

- Bocsi, de irtó hülye neve van! - mondtam ki őszintén, amit gondolok. - Mégis miért aljas? Kit bántott meg?

Loki olyan arcot vágott, mint aki nem értené, hogy hogyan találhatom ezt viccesnek.

- Ez a penge és markolata azon asgardi istenek vérét tartalmazza, akik nemes csatában veszítették életüket - mondta ki lazán, mire egy csapásra elhallgattam. Így már érthető volt, hogy miért nem nevetett velem együtt. - Ezáltal a penge olyan erős, hogy bárkivel egyből végezni tud, akinek nem isteni vér csörgedezik az ereiben. Azért mondom, hogy az ereiben, mert ha a pengével úgy találod el a személyt, hogy bármelyik ért megvágod vele a testében, menten szörnyethal, úgy, hogy az egész teste szertefoszlik és semmi nem marad belőle.

Tátott szájjal néztem a kezemben lévő fegyverre. Bár lenyűgözött, azért valami mégsem volt egészen tiszta nekem ebben az egészben.

- És mégis mi a fenének tároljátok a kacatok között? Meg úgy egyébként is, miért épp a te kacataid között? - méregettem gyanusan, mire gúnyos mosoly jelent meg az ajkain. Bingó, tudtam, hogy van itt valami.

- Túl jól ismersz! Természetesen nem azért van nálam, mert készségesen átadták nekem, hanem mert elloptam apám fegyvertárából. Csináltattam róla egy pitiáner másolatot és azt tettem a helyére, ezt pedig elvettem magamnak, szükség esetére. Neki úgysem kellene soha, csak dísznek tartja! Az az igazság, hogy lett volna alkalmam használni, de mégsem tettem, mert én magam is féltem az erejétől. Ha ugyanis olyan használja, aki nem méltó rá, a penge hatalma visszaszáll az illetőre és azonnal végez vele vagy durván megsebesíti, hiszen ha mondjuk egy magamfajta isten használná, őt ugye nem lenne képes önmagában megölni, viszont ejthet rajta merészebbnél merészebb sebeket. Ezért Aljas Penge a neve. Mert ha méltatlanul használod, akkor mindenféle kertelés nélkül visszavág. Ezért akartam átadni neked.

- Mi van? Meg vagy húzatva, nem kell! - próbáltam meg visszatuszkolni a kezébe egyből, amint meghallottam, hogy nekem adná, de nem vette el. - Nincs rá szükségem, Loki! Nem vagyok méltó rá és abban is biztos vagyok, hogy nem akarok még meghalni! - tiltakoztam, mire elmosolyodott.

- De méltó vagy és én ezt már előre sejtettem. Te is láttad, hogy amint a kezedbe került, kék színben izzott fel. Ez azt jelenti, hogy kiválasztott téged és nyugodtan használhatod, nem fogsz meghalni. Szerinted odaadnám neked, ha nem lennék ebben száz százalékig biztos?

Mondtam volna neki, hogy igen, simán kinézném belőle, de azért ezt én sem gondoltam teljesen komolyan. Megforgattam az eszközt a kezemben, miközben gondolkodóba estem. Mégis hogy a fenébe választhatott ez a tárgy engem? Most már tisztára Harry Potternek éreztem magam, semmi kétség. "A penge választja az embert, nem az ember a pengét" - már hallottam is magamban, Ollivander jellegzetes hangjával.

- De miért lennék pont én méltó rá? És egyáltalán minek szeretnéd nekem adni?

Loki felsóhajtott.

- Ha engem kérdezel, szerintem azért talált méltónak téged, mert nem azért akarod használni, hogy a bosszúszomjas, gyilkos tervedet véghezvidd általa vagy tömegmészárlásba kezdj vele, hanem mert ezzel akarod majd megvédeni magad és a társaidat. Nos, igen, ezért akarom neked adni. Akárhogyan is nézem, veszélyes helyre megyünk és veszélyes lényekkel is találkozhatunk közben, így jobb, ha van nálad egy olyan fegyver, amivel garantáltan megvédheted magad, mert kétlem, hogy a midgardi fegyverek bármelyike lenne elég erős ahhoz, hogy a mélyben lakó szörnyetegek bármelyikét elintézhesse!

Volt abban valami, amit mondott. Lehet, hogy hiába indítanék egy golyózáport valami ronda lénybe majd ott, ha az immunis lenne rá és nem tudnám vele megsebesíteni. Láttam már elég olyan filmet, ahol a hagyományos eszközök semmit sem értek ilyen esetekben, hanem csak a természetfeletti segíthetett.

Megráztam a fegyvert, mire a penge visszakerült a markolatba, amely akkora volt, mint egy nagyobb méretű gyufásskatulya. Zsebre vágtam, majd felnéztem Lokira és elmosolyodtam, aztán közelebb léptem hozzá és szorosan átöleltem őt.

- Köszönöm! - suttogtam. - Ígérem, hogy nagyon fogok vigyáznirá!

Loki is átkarolta a vállamat és szorosabban húzott magához.

- Az őrült midgardim biztonsága érdekében bármit! - felelte.