- Hogy kik? - kérdezte Heimdall elképedve, amikor ott álltam előtte a szivárványhídnál.

- Hát azok az izék... a sorsfonók! - próbáltam neki elmagyarázni, hogy mit is szeretnék, de csak folyamatos hadonászás és hülye szavak lett az egésznek a vége. Bárhogyan is néztem, Heimdall volt az egyetlen, akitől segítséget kérhettem. Persze, nem mondtam el neki az eredeti célomat, csak úgy tettem, mintha nagyon érdekelne a téma.

- A nornákra gondolsz? - érdeklődött. - Urd, Verdandi és Skuld. Ők hárman a legfontosabbak, mert ők szövik a múltat, a jelent és a jövőt! - magyarázta Heimdall, én pedig igyekeztem megjegyezni a neveket, több-kevesebb sikerrel. - Miért érdekelnek téged?

Hát persze, zsigerből rákérdezett. Bántam, hogy Heimdall nem hülye. Úgy értem, imádtam őt, de néha igazán lehetett volna kevésbé gyanakvóbb. Mondjuk valahol meg tudtam érteni. Elég sok galibát okoztam Asgardban, természetesen ez az ő figyelmét sem kerülhette el.

- Csak úgy, izgi ez az egész! - kezdtem el csavargatni az egyik hajtincsemet. - Loki mesélt erről nekem és hát tudod milyenek ezek a kíváncsi, tudatlan midgardiak... - próbáltam meg csűrni-csavarni a dolgokat, hátha megsajnál és mesél nekem továbbra is. Bevált.

- Hát igen, sok olyan dolog van a mi világunkban, amit ti, halandók nem érthettek. Ilyenek ezek a fránya nornák is. Többen is vannak. Olyanok is, akik a szerencsét fordítgatják jobbra-balra... na őket igazán megverhetné valaki egyszer, nekem annyi szerencsétlenséget okoznak, hogy azt meg sem érdemelném! - panaszkodott, s először láttam Heimdallt kitörni a hivatalos, komoly szerepéből, de ez igencsak tetszetős volt nekem.

- De ők hol vannak? Élnek egyáltalán? Vagy láthatatlanok? Mesélj Heimdall, ez annyira izgalmas! - könyörögtem neki kiskutya szemekkel, s azt hiszem, ezzel sikerült is meglágyítani picit a szívét. Tudtam ám, hogy Heimdall kedvel engem, s én is kedveltem őt, szerintem ő volt az egyetlen Asgardban, aki soha, egyetlen percig sem irritált engem ittlétem során.

Megköszörülte a torkát, s közben szigorúan rám nézett. Én csak azért is kihúztam magam, hogy láthassa: nem tud megfélemlíteni és igenis minden részletét megfogom tudni ezeknek a sorsfonóknak és a történetüknek, ha addig élek is.

- Élnek hát! Három gyönyörű hölgy, az Ygdrassil aljánál, pont a gyökereknél. Tudod, mi az az Ygdrassil?

Egy pillanatra elgondolkodtam, mert ismerős volt a megnevezés, s szerencsére gyorsan eszembe is jutott, így heves bólintásba kezdtem.

- Igen, a világfa, ami összeköt mindent! - bólogattam.

- Nem teljesen mindent, csak a fontosabb világokat, mert sajnos a teljes univerzumot képtelenség lenne kordában tartani, de egyébként igen, jól mondtad! - bólogatott. - A Sors Forrásainak vízéből öntözik a fát, hogy az el ne száradjon, s egyúttal így is juttatják el minden emberhez azt, amit érdemel, ami nekik van szánva.

Hirtelen elhallgatott, s láthatóan gondolkodóba merült, már-már azt hittem, hogy lebénult vagy valami, de aztán végre megszólalt ismét.

- Ezt most csak így érdekességképp mondom el neked, de nem adhatod tovább! - kezdett bele figyelmeztető hangon.

Bólintottam, miszerint a titka biztonságban van nálam, s hegyeztem is a füleimet, hiogy megtudjam, mit is szeretne mondani.

- Verdandira szemet vetettem még régen. Gyönyörű nő volt, földig érő világosszőke hajjal, igéző ibolyaszín szemekkel és habfehér bőrrel. De sajnos hallani sem akart rólam, tehettem bármit. Úgy fogalmazott, hogy én túlságosan 'hivatalos' vagyok az ő ízléséhez. Azóta sem jöttem rá, hogy ez mit jelent!

Kuncogni kezdtem, mert láttam, hogy Heimdall belepirult, amint kiejtette a nő nevét, viszont nagyon aranyosnak tartottam ezt is, meg azt, ahogyan leírta őt, ennyire szép szavakkal. Azt is kisilabizáltam, hogy nem beszélhetett gyakran és bárkinek erről a titkáról, hiszen akkor sokkal kényelmesebb lenne neki a téma.

- Szerintem arra célzott, hogy túlzottan komoly és kötelességtudó vagy. Ő milyen személyiség?

Heimdall elgondolkodott egy pillanatra, majd mélyet sóhajtott, amiből kikövetkeztettem, hogy valószínűleg rájöhetett hogy mi az oka annak, hogy ez a románc meghiúsult, vagy jobban mondva soha nem következett be.

- Hát igen, akkor itt lehetett a kutya elásva! - nevetett fel keserűen. - Mivel ő a jelenben él és azt is alakítja, ezért nagyon spontán és szeleburdi személyiség, szeret egy napból a legtöbbet kihozni. Kalandos utazások, tartalmas beszélgetések, folytonos izgágaság... szóval igen, minden, ami én nem vagyok!

Elmosolyodtam.

- Azt ugye tudod, hogy az ellentétek vonzzák egymást? - kérdeztem. - Szóval igazán nem te tehetsz erről az egészről, szerintem a csaj hordja fent túlságosan az orrát.

- Szó szerint! - szakított félbe Heimdall, s bele is nevetett a mondatába, mire kérdőn néztem rá.

- Ezt meg hogy érted? - érdeklődtem.

- Verdandi és a többi norna mindannyian óriáshölgyek - magyarázta. Ebből megértettem mi a helyzet, s máris értékelni tudtam Heimdall poénját, ami így visszatekintve elég gonosz és meglepő volt tőle, de elnéztem neki.

Kuncogni kezdtem.

- Látod, tudsz te vicces is lenni ha akarsz és biztos vagyok abban is, hogy te is kalandoznál jó messze innen, ha nem kellene ezt az unalmas és nehéz munkát végezned - filozofáltam, mire csak megrázta a fejét.

- Szeretem ezt a munkát és talán egy beképzelt nőért tényleg nem érte volna meg lemondani róla! - vont vállat, ezzel ismét nevetésre késztetve engem. Most már biztos voltam abban, hogy tényleg ő az egyetlen, aki sosem idegesített és valószínűleg soha nem is fog. És most már azt is tudtam, hogy poénos és hogy bízik bennem, ahogyan én is bíztam benne. Mondhatni már barátok voltunk vagy legalábbis olyasfélék.

- Amúgy ezek a hölgyek barátságosak? - kérdezősködtem tovább. - Vagy nem lehet csak úgy odajutni hozzájuk?

- De lehet - válaszolta Heimdall - csak nehéz. Első sorban át kell kelni a szivárványhídon, le Midgardra, onnan pedig még mélyebbre, a midgardi óceán legaljára, ahol ott él az egyik legerősebb és legfélelmetesebb szörnyeteg, Jormungand, más néven a Midgard-kígyó, aki olyan hatalmas, hogy körbe éri egész Midgardot. Ha az embernek szerencséje van, akkor nem találkozik össze vele és egész nyugodtan le tud jutni az Urdarbrunnig - ez az egyik forrás a három közül amiből vizet merítenek a fa öntözéséhez - ahonnan már szabad út vezet a nornákhoz. Hát én mondom, ember legyen a talpán, aki ezt az utat végigcsinálja! Bár én megtettem ifjabb koromban, de hatalmas szerencsével és rengeteg útitárssal. Aki egyedül merészkedik le oda, az száz százalékosan halál fia! - mondta el szinte egy szuszra, bele sem gondolva abba, hogy mit tesz, abba, hogy gyakorlatilag tálcán nyújtott felém minden információt, amire kíváncsi voltam.

Az ajkamat kezdtem el rágcsálni, mert ez az egész igencsak bonyolult és macerás volt számomra. Amennyire felcsigázta az érdeklődésemet, olyannyira lankadt is a lelkesedésem, hiszen kizártnak tartottam, hogy pont én végigcsináljam ezt a veszélyes utazást, közönséges halandóként. Ha nem lenne ott az a fránya kígyó akkor még talán, de így biztosan nem indulhattam útnak, pedig fontos lett volna beszélnem ezekkel a sorsfonókkal.

- Hát, köszönöm a beszámolót. Valóban egy világi nagy kalandnak hangzik, de egy életre meg is borzongtam ettől az egésztől! - mondtam, s valóban végigfutott a borzongás rajtam egyből.

- Igazán nincs mit, ha bármikor kérdésed van még hozzám, tudod, hol találsz! - mosolyodott el, s ugyanakkor tudtam, hogy ez itt a végszó is, ideje lelépnem és hagynom őt, hogy dolgozzon. Elköszöntem, majd igyekeztem is visszafelé a palotába. Félúton járhattam, amikor lépteket hallottam magam mögül. Megfordultam, s legnagyobb meglepetésemre Loki állt mögöttem, értetlen tekintettel.

- Mennyit hallottál? - kérdeztem, hiszen tudtam, hogy tud róla. Biztosan megbújt valahol és kihallgatta a beszélgetést. Ez tipikusan őrá vallott.

- Mindent - felelte. - Mégis mi a fenére készülsz, Lexie?