Nem törődve a parton hagyott ruháinkkal, Loki azonnal a vízesés mögött meghúzódó barlang felé terelt engem. Átúsztunk a lagúna másik felére, majd kimásztunk a partra és onnan közelítettük meg a sötét nyílást, ami nem volt könnyű a csúszós kövek miatt, s kis híján vissza is zuhantam a mélybe, de szerencsémre Loki ott volt, hogy kisegítsen.

Ahogy beértünk a helyiségbe, egy pillanatra megszédültem és kis híján elestem, de szerencsére időben neki tudtam támaszkodni a hátammal az egyik sziklának, ami bár rendesen szúrta és horzsolta a bőrömet, még mindig jobb volt, minta a földre vágódtam volna és most lenne valahol a testemen egy jókora, vérző seb.

- Lexie, jól vagy? - kérdezte Loki, majd mellém sietett. Közben a robbanások megállíthatatlanul folytak tovább, én pedig éreztem, hogy a gyomrom lassan felkavarodik. Rosszul lettem pillanatok alatt. Nehezen vettem a levegőt és éreztem, ahogyan a szívem abnormálisan gyorsan pumpálja a vért a testembe. Nem fájt, de zavart. A látásom is elhomályosult valamiért, be kellett csuknom a szemeimet néhány pillanatra, hogy összekaphassam magam.

Furcsa dolog történt a következőkben. Olyan volt, mintha hirtelen transzba estem volna: lelki szemeim előtt a semmiből egy sötét alak jelent meg, hatalmas, agancsszerű sisakkal a fején. Egy nő volt az, ijesztő vigyorral az arcán, kinek sötét szemeiből bosszú, megvetés és hatalom áradt. Egy méregzöld palást takarta el a vállát, amin lazán végigsimított hosszú, fekete körmeivel, aztán felnevetett, de olyan csontig hatoló nevetéssel, hogy rendesen megijedtem tőle. Az egész testemet elfogta a remegés, mintha egy jégkockákkal teli kádban feküdtem volna.

A nő olyan idegen volt számomra, de valamiért mégis olyan ismerős. Pedig száz százalékosan biztos voltam abban, hogy nem láttam őt korábban. Ha láttam volna, biztosan emlékeztem volna erre a megjelenésre és főleg a tekintetére. Szinte éreztem a gonosz kisugárzását, a rémisztő auráját a saját bőrömön. A vicc az volt, hogy valami nem sokkal ezután tényleg a bőrömhöz ért.

Egy pofon csattant az arcomon, s ez hozott vissza a valóságba. Sikítva nyitottam ki a szemeimet, s az arcomra helyeztem a kezemet amin tisztán éreztem, hogy valószínűleg rajta lehet még a pofon lenyomata, akárcsak - legnagyobb meglepetésemre - könnyek is. Gyorsan letöröltem a sós könnyeket az arcomról, majd Lokira néztem, félig értetlenül, félig hálásan, ő pedig a tenyerére nézett, majd az arcomra.

- Ne haragudj, de megijedtem és ez látszott a legjobb megoldásnak! - mondta. - Bocsáss meg, eszem ágában sem volt bántani téged!

Bármennyire is fájt az a pofon, mégis fejemet ráztam lazán, arra utalva, hogy nincs semmi gond és hogy nagyon jól tette, amit tett. Mert így volt. Így is elég borzasztó volt látni a nőt, ki tudja mi történt volna, ha a látomás tovább tart, talán tesz velem valamit, lévén, hogy a bőrömön még mindig éreztem azt a hűvösséget, azt a gonoszságot ami körülvette őt. Szinte ismét beleborzongtam, de erős voltam és tartottam magam valamennyire még úgy is, hogy éreztem, hogy még mindig remegek.

Helyet foglaltam a földön, s átöleltem magam a karjaimmal. Biztos voltam benne, hogy jelentése van annak, amit láttam. Hogy megint a próféciához lehet köze vagy valami hasonlóhoz és abban is biztos voltam, hogy el kell ezt majd mesélnem Lokinak, akármennyire is nem szeretném. De ez félelmetesebb volt, mint a múltkori álomképek. Ez nem álom volt, tudom jól, hanem sokkal inkább valami reális, valami, ami mintha csak egy karnyújtásnyira lett volna tőlem. És rettegtem. Először rettegtem istenigazán az életben. Mintha magát a halált láttam volna, s nem is kételkedem benne, hogy talán tényleg ő lehetett az. Egyszerűen nem értettem, hogy miért pont velem, egy közönséges halandóval történnek ezek a furcsaságok. Tényleg meg lennék átkozva? Mégis mi a fene folyik itt?

Loki elém térdelt, mire felnéztem rá. Hosszú, sötét fürtjei nedvesen lógtak a szemébe, de még így is jól nézett ki, sőt, még jóképűbbnek tűnt, én pedig elnéztem róla, mert iszonyúan hülyén éreztem magam amiatt, hogy ilyesmi jutott eszembe abban a szituációban.

- Lexie, tiszta ideg vagy, látom - suttogta, mintha nekem ez nem lett volna eddig is egyértelmű. Próbáltam lenyugtatni magamat, tényleg, hogy úgy tűnjön, mintha csak a robbanások miatt lennék ilyen állapotban, de Loki nem hülye, látszott rajta, hogy egyből leesett neki mi is történt valójában.

Visszanéztem rá, egyenesen bele zöldeskék szemeibe. A lagúna jutott eszembe róla valamiért, talán az átlátszó víz alatti és körül lévő növényzet miatt. Elkápráztatott ez az egész hely, hiába. Éppen úgy, ahogyan Loki szemei is tették, akarva vagy akaratlanul. Úgy döntöttem, nem fogok hazudni neki. Szemei túl őszinték voltak ahhoz, hogy képes legyek ilyet tenni és azt is tudtam, ha elhallgatom, azzal csak magamnak okoznék rosszat.

- Láttam egy nőt - feleltem végül, s mélyet sóhajtottam. - Sötét volt és félelmetes. Vagyis inkább rémisztő. A félelmetes túl enyhe szó lenne rá. Szinte a bőrömön éreztem a negatív energiáit, Loki. Nem tudom ki lehet ő, de nem akarom soha többé látni! - ráztam a fejemet, próbálva elhessegetni a korábbi rémképet. Ismét felzaklattam magam.

Loki nem szólt semmit, csak helyet foglalt mellettem, majd átölelte a vállamat. Ekkor fejemet ösztönszerűen a mellkasára döntöttem, s becsuktam a szemeimet. Loki a hajamat kezdte el simogatni, én pedig lassan, de biztosan kezdtem ismét normálisan lélegezni. Még mindig nem szóltunk egymáshoz, de Loki érintése, közelsége megnyugtatott. Tudtam, hogy szokatlan neki ez, bár már ebben sem voltam biztos, hisz az utóbbi időben elég sokszor kerültünk egymáshoz közel fizikailag.

Kinyitottam a szemeimet, s a barlang bejárata felé néztem. Egy apró, fekete dolgot láttam meg ott, először azt hittem, hogy egy kő az, de aztán mozogni és csipogni kezdett, s nem telt bele sok időbe, hogy ráeszméljek mi is az. Azonnal felkaptam a fejemet és nagy szemekkel néztem az apró lényt, mire Loki is a barlang szájához fordult.

- Nahát! - mondta. - Sose láttam még ilyen lényt Asgardban!

Aprót nyeltem, mielőtt válaszoltam neki:

- Ez egy feketerigó.

Loki elkapta a tekintetét a madárról és rám nézett, majd akaratlanul is mindketten megérintettük a tarkónkat, ahol ott virított a feketerigós tetoválás. Olyan bizarr volt. Bizarr, mert a kis lény jelenléte egyszerre nyugtatott meg, de öntött is el egyben félelemmel. Biztos voltam benne, hogy ez nem lehet véletlen.

Addig néztem a madárkát, amíg az úgy nem döntött, hogy eleget ült már a barlangban, s ki nem röppent végül belőle.

- Ez egy jel volt - suttogtam, inkább magamnak, mint Lokinak.

- Parancsolsz? - fordult felém a férfi, de én csak a fejemet ráztam. Túl hülyén hangzott ahhoz, hogy ismét kimondjam, bár még mindig hittem abban, hogy ez egy jel, csak épp azt nem tudtam eldönteni, hogy mégis minek a jele.

Loki fülelni kezdett, majd halványan elmosolyodott.

- Elmúlt a veszély úgy hiszem - mondta, s igazából nekem is csak ekkor tűnt fel az, hogy már nincsenek robbanások. - De így is inkább úgy gondolom, jobb lenne a barlangon keresztül visszamennünk a palotához. Soha nem lehet tudni, hogy valóban vége vagy csak valami csapda.

A barlang sötétebb felére néztem, s hirtelen megborzongtam.

- Jártál te már arra korábban? - kérdeztem.

Loki a fejét rázta.

- Nem. Soha. De azt tudom, hogy van egy kijárata nem messze a palotától, szóval ha elég bátor vagy és nem félted a lábaidat egy hosszabb gyaloglástól, akkor azt javaslom, itt keljünk át.

Bizonytalan voltam ezzel kapcsolatban. Nem volt valami hívogató ez a barlang, s még mindig a korábbi rémkép hatása alatt voltam, ami egyáltalán nem segített rá a dologra. Nem voltam soha az a típus, aki félt a sötétben, de valahogy ott nem voltam önmagam.

- És mi a helyzet a sötét nővel? - kérdeztem rá.

Ám legnagyobb meglepetésemre, Loki leintett.

- Ne törődj vele! Azt a nőt sokan látják errefelé, s senkinek nincs fogalma róla, ki az. Talán valami lidérc lehet, tudod, aki rossz álmokat okoz. Tényleg gyakori, nincs miért aggódnod!

Nem nyugtatott meg nagyon amit mondott, főleg azért, mert még mindig valóságosnak tűnt az egész, de mivel Loki nem látszott egyáltalán ijedtnek miatta, ezért arra tippeltem, hogy valószínűleg igaza lehet.

- Akkor menjünk - bólintottam rá.

Loki el is indult, tett pár lépést, majd hirtelen visszafordult, s a kezét nyújtotta felém.

- Sötét van odabent, el ne veszítsük egymást! - mosolyodott el, mire éreztem, ahogyan egy halvány pír jelenik meg az arcomon, de nem utasítottam vissza. Megfogtam a kezét, s együtt indultunk el a végtelennek tűnő, sötét semmibe.