- Vigyázz, itt csúszós, csak óvatosan! - mondta Loki, majd megfogta a kezemet és átsegített egy újabb kövön.

- Ha ennyire veszélyes ez a hely, minek kellett bekötni a szememet? - kérdeztem.

Loki erre felmordult. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tudtam arról, hogy pontosan ez lesz a reakciója az akadékoskodásomra.

- Egyáltalán nem veszélyes ez a hely, sőt! Asgardban az egyik legbiztonságosabb. Csak odajutni nehéz picit. De a látvány kifizetődik majd, ígérem!

Ahogy kimondta ezeket a szavakat, máris zúgást hallottam meg a távolban, amiről nem tudtam eldönteni, hogy éppen valami támadás van készülőben, vagy csak egy nagyobb patak csobog valamerre. Azt bizonyosan tudtam, hogy kint vagyunk a természetben, mert egy ideje minden épületet elhagytunk. Ezt abból állapítottam meg, hogy a népek zaja elhalkult valahol tíz perccel ezelőtt, s helyét átvette a madárcsicsergés és a növények kellemes illata. Nem tudom megmondani mikor jártam kint utoljára a természetben, mert szerintem ha megpróbálnék visszaemlékezni, akkor szomorú lenne a tény, hogy évek óta nem mozdultam ki semmilyen zöld övezetre. A munka egyszerűen annyira lekötötte a figyelmemet és az időmet az egyetem elvégzése után, hogy egyszer sem jutott eszembe egy kicsit kimozdulni mondjuk az erdőbe vagy csak egy rétre, sőt, parkba is alig. Valójában abban a percben jöttem rá, hogy mire lett volna igazán szükségem ezekben az években: egy kis lelki békére, hogy újra harmóniában legyek önmagammal azok után, hogy Rob testileg és lelkileg tönkretett.

- Ha te mondod, Loki! - sóhajtottam, majd hagytam, hadd vezessen tovább. Tudtam, hogy nagyon élvezi ezt a helyzetet, hogy végre irányíthat engem, még ha ilyen formában is. Nem tartott sokáig a kis utunk, a zúgás viszont egyre erősödött, s mire odaértünk hozzá még a kendőt sem kellett levennem a szememről, máris eltaláltam a helyszínt: egy hatalmas vízesést, amelyet kisebb lagúna vett körül. Ameddig Loki le nem vette a szememről a kötést, addig úgy képzeltem el az egészet, mint amilyen Midgardon is, de amint rendesen a szemem elé tárult a helyszín, még a lélegzetem is elakadt.

A víz kristálytiszta volt, de annyira, hogy a lefolyástól keletkezett habzáson kívül az egész áttetsző volt, így át lehetett látni, mi van a víz alatt: színesebbnél színesebb halak, növények, kövek... Na igen, a szikla. A szikla, amin a víz folyt lefelé az koromfekete volt és nagyon jól passzolt az átlátszó vízhez. A vízesés mögött egyébként egy barlangot is fel véltem fedezni, de egyelőre nem akartam megkérdezni Lokit, hogy bemegyünk-e oda. Különben is, ki tudja mi rejtőzik ott. A lagúnát amúgy végig zöld növények vették körül, minden mennyiségben: friss fű, tekerődző indák, hűsítő árnyékot biztosító pálmalevelek, puha páfrány, babérfák...

- Nos, mit szólsz? - kérdezte Loki enyhe lelkesedéssel a hangjában. Próbálta elrejteni azt, hogy majd' meghal a kíváncsiságtól, hogy megtudja mit szólók ehhez az egész helyhez.

Elemeltem a tekintetemet a tájról és Loki zöldeskék árnyalatú szemeibe néztem, elveszve bennük néhány pillanatra. Maga a táj is nyugalommal töltött el, de akkor, ott, Loki szemeibe nézve annyira átjárt a biztonságérzet, hogy szavakkal képtelenség azt kifejezni. Azt hiszem az volt az a pont az életemben, amikor tudtam, hogy történjék bármi, én és Loki már örökké egymáshoz vagyunk láncolva, mert azok a fránya sorsfonók így akarják. És nem csak ők, mert az érzéseimet nem tudják irányítani, márpedig a szívem is egy és ugyanazon véleményen volt, mint a sors. És valahol mélyen tudtam, hogy Lokiban is hasonló gondolatok és érzések játszhattak le.

- Káprázatos - bukott ki belőlem végre egy szó, de a szemkontaktust nem szüntettem meg, ahogyan ő sem. - Letaglózó, tényleg... csodálatos! - folytattam. - Sőt, annyira mesébe illő, hogy legszívesebben megcsípném a karomat, hogy ellenőrizzem, ez tényleg a valóság és nem csak egy álom!

- Segítsek? - kérdezte, mire megforgattam a szemeimet.

- Nagyon vicces! - próbáltam dühösnek látszani, de sikeresen elnevettem magam a mondat végére.

Visszafordultam a vízesés felé.

- Na és tényleg ide szoktál jönni? - érdeklődtem.

- Igen - felelte Loki. - Mindig ide jövök, ha valami rossz történik vagy csak egyedül akarok lenni a gondolataimmal. Megnyugtat ez a környezet.

- Thor tud róla?

A szemem sarkából láttam, ahogyan Loki a fejét rázza.

- Nem. Te vagy az első, akinek egyáltalán elmondtam és megmutattam a helyet - válaszolta.

Melegség járta át a szívemet, hogy ennyire kiérdemelhettem a bizalmát.

Emlékszem még arra az alkalomra, amikor először találkoztunk és azzal dobálózott, hogy ő a galaxis egyik legnagyobb bűnözője, meg hogy félnem kellene tőle és hogy micsoda őrült midgardi vagyok, amiért olyan fesztelenül beszélgetek vele. Ha visszatekintek odáig és megnézem, hogy meddig jutottunk néhány hónap alatt... az egész annyira hihetetlen.

- Szóóóval - vakarta meg Loki a tarkóját. - Akarsz egyet fürdeni?

Erre már felkaptam a fejemet.

- Szabad? - kérdeztem, mire elfintorodott.

- Szerinted miért hoztalak ide?

Elnevettem magam.

- Jól van! - bólintottam. - De csak utánad!

Láttam a szemében a csalódást. Tudtam, hogy szívesen nézte volna meg, ahogyan megszabadulok a ruháimtól.

- Rendben! - biccentett, majd seperc alatt alsógatyára vetkőzött, amely meglepetten vettem észre, hogy Darth Vaderes.

- Mi a szösz? - kérdeztem meglepetten, mire Loki megfordult és elnevette magát.

- Az összes részt megnéztem azokon a napokon, amikor dolgoztál - kezdte el magyarázni. - Természetesen ez a fekete légzésproblémákkal küzdő alak volt a legszimpatikusabb, szóval amikor elsétáltam a Primarkba és megláttam, megvettem.

Elkerekedtek a szemeim.

- Te kimentél a házból?

Loki bólintott.

- Mit gondoltál, hogy egész nap unatkozni fogok a lakásodban?

Megforgattam a szemeimet.

- Hazudtál nekem.

- Ugyan már! - sóhajtott Loki. - Semmi rosszat nem tettem, bár volt néhány midgardi aki iszonyúan idegesített és legszívesebben...

- Oké, elég lesz mára Loki "gyilkos gondolataim vannak" Laufeyson! Túlteszem magam rajta, de most menj!

Egy utolsó hatalmas vigyor után Loki nem sokat teketóriázott: azonnal belecsobbant a vízbe, úszott néhány métert, majd megfordult.

- Te következel, őrült midgardi! - kiáltotta.

Felsóhajtottam.

Nem volt könnyű levennem a ruháimat, annyi szent. Bár nem vetkőztem meztelenre, azért így is feszélyezve éreztem magam. A Robbal történt incidensünket már soha többé nem fogom tudni kitörölni az emlékezetemből és hála neki most ide jutottam.

Már kezdtem volna levenni a pólómat, amikor váratlan dolog történt: Loki elfordult. Alig mertem hinni a szememnek, hogy ahelyett, hogy kihasználja az alkalmat, hogy bámulni tudjon, inkább tiszteletben tartja azt, hogy nekem ez nem megy ilyen könnyen. Talán eszébe juthatott az, amit elmeséltem neki vagy talán csak tényleg úriember és azért nem szeretett volna leskelődni, de mindenesetre hihetetlenül jól esett a gesztus.

A ruháimat levéve egy kisebb sziklára helyeztem őket, majd beletettem a lábamat a vízbe. Bevallom, azt hittem, hogy baromi hideg lesz, de meglepetten kellett tudomásul vennem azt, hogy megfelelő hőmérsékletű: se túl hideg, se túl meleg. Így persze kaptam az alkalmon és hamar bebújtam a vízbe, engedélyt adva Lokinak arra, hogy végre megfordulhasson.

- Na, milyen? - kérdezte mosolyogva.

Odaúsztam hozzá.

- Csak ámulni tudok még mindig! - kuncogtam.

Természetesen kihasználtuk az alkalmat, hogy végre kettesben lehetünk, távol a palotától és főleg Odintól, így előhozhattuk ismét a kisgyermek énünket és kedvünkre hülyülhettünk. Loki mesélt nekem a minket körülvevő növényekről, a halakról, versenyeztünk úszásban...

Remekül éreztem magam, de tényleg. Hosszú idő után végre azt éreztem, hogy megint önmagam lehetek és ezt csak Lokinak köszönhettem.

- Köszönöm! - mondtam ki végül, amit gondolok.

- Micsodát? - kérdezte Loki. - Hogy másodjára is leköröztelek úszásban? - kérdezte nevetve.

Megforgattam a szemeimet.

- Nem! És csak szerencséd volt! - nyújtottam felé a nyelvemet. - Magát ezt a napot köszönöm, sokkal jobban érzem magam!

Loki elmosolyodott.

- Bármikor. Ha tudtam volna, jóval hamarabb hozlak el.

Én is elmosolyodtam. Egy ideig néztük egymást és látszott Lokin, hogy valamit nagyon szeretne mondani még, de már sosem tudom meg, hogy mit akart, ugyanis a következő pillanatban akkora robbanás rázta meg a helyszínt, hogy kis híján szívrohamot kaptam tőle. Bár a robbanás jóval arrébb történt, még követte pár és ijedten néztünk össze Lokival, majd előre, a fénycsóvák és az időközben besötétült ég felé.

- Mi a fene történik? - kérdeztem.

Loki egy ideig csak maga elé meredt, majd végül azt suttogta:

- Azt hiszem megtámadták Asgardot!