Körülbelül tíz percig ácsoroghattam Loki ajtaja előtt, még mielőtt vettem volna a bátorságot, hogy bekopogjak hozzá. Szükségem volt arra a tíz percre, hogy logikusan átgondoljam miről is szeretnék vele beszélni, meg természetesen azért is, hogy legyűrjem magamban az izgalmakat.

- Nem vagyok a szobában, menj el! - hallottam meg bentről a hangot, mire nem tudtam megállni és hangosan felkuncogtam.

- Szóval hiába kereslek, te pimasz fráter? - kérdeztem. - Kár, pedig beszélni akartam volna veled valami fontosról... - fordultam meg, mire hallottam, ahogyan az ágya nyikorog egyet, majd az ajtóhoz siet és kinyitja azt.

- Várj! - sóhajtotta, mire egy hatalmas mosoly keretein belül fordultam meg. Loki az ajtó keretnek volt dőlve és az ujjaival játszadozott, majd nemsokára felnézett rám és a szemeimbe nézett. - Tényleg beszélni akarsz? - kérdezte.

Bólintottam.

- Úgy érzem, lenne miről! - feleltem, majd felvontam a szemöldökömet. - Akkor bemehetek? - kérdeztem, mire Loki bólintott, majd félreállt, hogy utat engedjen nekem, majd miután beléptem a szobájába, becsukta maga mögött az ajtót.

Valahogy jó érzés volt ismét ebben a sötét helyiségben tartózkodni, kissé nyugodtabbá vállt a szívem tőle, mert egyébként rettenetesen furcsa érzés volt megint Asgard fényűzésében lenni, főleg azzal a tudattal, hogy ezúttal nem vendégként, hanem harcosként térek vissza. Nem tudom, hogyan fogom ezt megmagyarázni otthon a főnökömnek, Buddynak. Ki fog nyírni, mert így is rengeteg munkából maradtam ki Loki miatt, most meg az sem biztos, hogy egyáltalán valaha élve visszatérek majd valaha.

Helyet foglaltam a fekete ágyneműs baldachinos ágyán, ő pedig hamarosan leült mellém. Egy ideig csendben néztünk ki mindketten a fejünkből, aztán végül ő szólalt meg:

- Kezdheted a szidást, essünk túl rajta! - kérte, majd felém fordult.

Megráztam a fejemet.

- Nem áll szándékomban szidni téged - feleltem. - Csak beszélni szeretnék veled, ennyi az egész! - fordultam én is felé, mire aggodalmasan beharapta az alsó ajkát.

- Mit szeretnél tudni? - kérdezte, majd megdörzsölte az orrnyergét. Láthatóan nem fűlött a foga ehhez a beszélgetéshez, de tudta, hogy elkerülhetetlen, mert ha nem beszélnénk meg az utóbbi hetekben történt dolgokat, akkor lehet, hogy félreértések közt élnénk tovább.

- Mi is volt pontosan abban a sikátorban azon a bizonyos napon? - kérdeztem. - Mert hogy nem szöktél meg és nem is Heimdall szúrt le téged, az is biztos! - kulcsoltam össze a kezeimet magam előtt.

Loki mély levegőt vett, megnyalta az alsó ajkát, majd a falat kezdte el bámulni.

- Éppenséggel éjszaka volt, amikor leküldtek Midgardra - köszörülte meg a torkát. - Az elvett erőm miatt kicsit el voltam tántorodva meg minden, nem igazán tudtam, merre is kellene mennem, szóval betértem egy sikátorba, mert fogalmam sem volt, hogy Midgardon az ilyen helyek veszélyesek. Szóval ott volt ez a banda, megkérdeztem tőlük, hogy tudják-e hol laksz vagy ismernek-e véletlenül, mire ők váratlanul nekem támadtak. Abban reménykedtek, hogy kirabolnak, de ugye nálam nem volt semmi sem, így végül csak megvertek meg belém szúrták azt a kést és... valahogy elvonszoltam magam egy nyilvános telefonhoz, hívtam a rendőrséget, beadtam a rablómesét és kértem, küldjenek téged. Ez volt az utolsó reményem. Nem akartam először, hogy felismerj, ezért vettem fel az egyik támadóm alakját és a többit már te is tudod - fejezte be a mesét.

Én csak biccentettem egyet, arra utalva, hogy megértettem.

- Miért hazudtál? - kérdeztem. - Azt mondtad, megszöktél meg hogy száműztek... de egyik sem volt az igazság. Miért nem mondtad el mi a helyzet valójában?

Loki felnevetett, majd gúnyosan rám nézett.

- Persze! Miért ne mondtam volna el azt, hogy: Szia, Lexie! Mint láthatod, azért vagyok itt, mert egy rakás, életképtelen szerencsétlenség vagyok, aki még meg sem tudja védeni magát az isteni ereje nélkül, mert egy gyenge, gyáva nyúl. Nem mellesleg amióta elmentél, ki sem dugtam az orromat a szobából, mert nem láttam semmi értelmet abban, hogy kihasználjam végre a szabadságomat, mert rájöttem, hogy azzal, hogy te megjelentél itt, az életem és a gondolkodásom teljesen más fordulatot vett, már nem az vagyok, aki voltam, viszont a makacsságom és a büszkeségem miatt nem akarom ezt mások előtt kimutatni, szóval inkább játszom tovább a nemtörődömet, mert az sokkal mulatságosabb és senki sem veszi észre, hogy változtam, mert az gyengeségre vallana. Oh, nem mellesleg ott van az az idegölő prófécia is, amit nem akarok neked elmondani, mert aggódom miattad és félek, ha megtudnád, akkor csak rosszabb lenne minden, de így, hogy nem mondok neked semmit, van esélyem elhárítani. Szóval tudom, hogy amúgy utálsz engem, de valójában mindent azért tettem, hogy neked jó legyen. Azért, hogy... - itt egy kis hatásszünetet tartott -, hogy megvédjelek - fejezte be a mondatot, majd a kezeibe temette az arcát.

Szótlanul ültem mellette, próbálva megemészteni mindazt, amit mondott. Valóban látni lehetett Lokin, hogy teljesen másként viselkedik, mint ahogyan szokott és olyan szinten kitárta a lelkét az imént nekem, mint ahogyan talán soha senkinek élete során. Azon a ponton értettem meg igazából, hogy olyan vak voltam eddig, hogy nem láttam a fától az erdőt. Mert a hitem, miszerint Loki csak játszadozik velem, mindvégig egy illúzió volt, mert e mögött mindig is fontos voltam Lokinak, csak ezt a viccelődés, a gúnyosság és a megvetés álcája mögé rejtette, hogy senki, még ő maga se jöjjön rá, hogy neki bárki is valaha fontosabb lehet önmagánál. Főleg nem egy hozzám hasonló midgardi.

A vállára helyeztem a kezemet, majd megsimogattam azt.

- Nem vagy egy rakás szerencsétlenség, Loki! - jelentettem ki. - Te úgy vagy jó, ahogy vagy. Értékes vagy és a hibáiddal együtt is, te... te más vagy, mint a többiek és ez jó. Nem tudom, hogyan magyarázhatnám ezt meg neked, hiszen nem lehet szavakba önteni, de amióta ismerlek téged, úgy érzem, előtte soha nem éltem igazán. Bármennyit is idegeskedtem miattad és bármennyire is azt mutattam, hogy irritálsz néha én... valójában minden percet marhára értékeltem, amit veled tölthettem. Úgy tűnik, a Föld számomra nem volt elég nagy kihívás. Ki kellett jönnöm a galaxisba, hogy megismerjelek téged. Különben meg bármit is rejtsen az a prófécia... köszönöm, hogy próbálsz előle megmenteni, de remélem, annak nem az az ára, hogy meghalj vagy ilyesmi, mert azt nem szeretném és nem is élném túl - jelentettem ki. - Szóval ha erről van szó, hagyd a fenébe! Aminek el kell jönnie, úgyis eljön, nem tudjuk megakadályozni. Ahogyan azt sem tudtuk, hogy összetalálkozzunk. Mondjon bárki bármit, szerintem az nem véletlen, hogy megismerkedtünk.

Erre Loki felkapta a fejét és már készült válaszolni, de hirtelen hangos, éles sikoly rázta meg a fülünket, amely egyenesen az ajtó elől jött. Rettenetesen megriadtunk mindketten, így azonnal felpattantunk az ágyról és rohanni kezdtünk, majd amikor kinyitottuk az ajtót és megláttuk, ki van ott, azt hittem, menten összeesek:

Jane feküdt az ajtó előtt, a mellkasából és a felkarjaiból pedig rohamosan ömlött a vér, ő maga pedig már nem volt eszméleténél.

Felsikítottam, majd letérdeltem mellé, próbálva tenni valamit, leszorítani a sebeit vagy ilyesmi, de egyszerűen elborult az agyam és nem tudtam mást csinálni, csak bőgni. Nemsokára megjelent egy csapat ember, köztük Thor is, akiknek Loki szólhatott és akik minden teketóriázás nélkül megfogták és azonnal elhurcolták Janet, én pedig a sokktól, véres kezekkel térdeltem a földön tovább, magam elé meredve. Valahogy nem tudta az agyam még mindig befogadni azt, ami az előbb alig néhány perc alatt lezajlott előttem.

Loki is mellém térdelt, majd fejemet a mellkasára fektette és szorosan magához ölelt.

- Mit keres itt? Ő nem lehet itt, ő Midgardon volt, ő nem lehet itt, ő nem... - ismételgettem magam után a szavakat, Loki pedig még erősebben szorított magához.

Hirtelen úgy éreztem, a levegő is kiszorult a tüdőmből, de nem Loki ölelése miatt, hanem mert egy olyan gondolat fogalmazódott meg a fejemben, amibe a szívem is bele sajgott:

- El fogja veszíteni a babát - suttogtam kétségbeesetten. - Jane el fogja veszíteni a babát!