Megszeppenve álltam a két srác között.

Dylan Lokit méregette, Loki pedig Dylant és úgy tűnt, egyikük sem ért semmit. Hogyan is érthettek volna? Még sosem látták egymást. Mármint Loki tuti nem látta Dylant, fordítva viszont már nem voltam benne biztos, hogy ugyanez elmondható.

Ha kettő pillanattal hamarabb érek az ajtóhoz, mint Loki, akkor biztosan megúszom ezt a zavarba ejtő kis incidenst. De tudjuk mekkora Alexis Foster szerencséje...

- Lexie... ki is ez a fickó? - kérdezte Dylan, pár pillanatnyi néma csönd után. Szavakkal kifejezni nem tudom, hogy mekkora kő esett le a szívemről abban a pillanatban. Nem ismerte fel.

- Csak egy haver! - vágtam rá azonnal. - Nem idevalósi! - mentegetőztem.

Csak hogy képben legyen mindenki azzal, mi is történik: Volt olyan rohadt nagy pechem, hogy Dylan - annak ellenére, hogy direkt megkértem, ne jöjjön a lakásomhoz a napokban - úgy gondolta meglep azzal, hogy meglátogat és hoz magával pezsgőt meg egy nagy doboz Oreos fagyit, hogy tartsunk együtt egy horrorfilmnéző maratont és ünnepeljük meg azt, hogy végre felvették ahhoz az IT-s céghez, amihez mindig is csatlakozni szeretett volna.

Hát ezt benézte. Nagyon.

- Ismered ezt a midgardi egyedet? - kérdezte Loki, felém fordulva. Fekete tincsei a szemébe lógtak és látni lehetett rajta, hogy magyarázatot vár.

Majd' a föld alá süllyedtem szégyenemben.

- Igen, Loki. Ő itt Dylan... - vakartam meg a tarkómat szégyenlősen. - Dylan Mitchell. A legjobb barátom...

Loki egy ideig méregette még, majd egyszer csak elkiáltotta magát.

- A beszélő dobozból! - mondta, majd tapsolt egyet, mire Dylan olyan fejet vágott, amilyet az ijedt emberek szoktak, én pedig még sápadtabb lettem.

- Loki...

- Az aktuális nem pasi pasid - folytatta - mintha nem lett volna így is ciki az egész -, majd összeszűkítette a szemeit. - A bátyámra emlékeztet. Szőke haj, izmos testalkat... egy midgardihoz képest nem is rossz, Lexie!

Dylan most már minden türelmét elveszíteni látszott, mivel karba tett kézzel nézett rám. Lefagytam. Olyan arcot vágtam, mint amilyet ilyen helyzetekben a rajzfilmekben szoktak.

- Ne nézz így, kérlek - néztem könyörgően Dylan szemeibe.

Ő csak felsóhajtott, majd megvakarta a tarkóját.

- Oké, de akkor magyarázd már el légyszíves, hogy mi van ezzel a különccel? - mutatott Lokira. - Értem én, hogy a skandináv mitológia egyik szereplőjének képzeli magát, de szerintem túljátssza a dolgot...

Loki felvonta a szemöldökét.

- Elnézést? - köszörülte meg a torkát, majd kérdő arckifejezésre váltott. Már akkor éreztem, hogy ennek a beszélgetésnek mihamarabb véget kell vetnem.

Dylan rá nézett. Szőke haját hátra söpörte, majd csak annyit mondott:

- Jól hallottad. Túljátszod.

Lokira néztem ijedten, akinek hirtelen olyan tekintete lett, hogy féltem, mindjárt nekiugrik Dylannek. Tudjátok, az a "mindjárt felnyársalom ezt a hülye midgardit" - fajta tekintet. Gyorsan kellett cselekednem.

- Öhm... izé, Dyl... bepótoljuk mindenképp, okés? - erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd fejemmel diszkréten Loki irányába böktem. - Most mint látod... nem alkalmas.

Dylan felvonta a szemöldökét. Tetőtől talpig végigmérte Lokit ismét, majd rám nézett, aztán vissza Lokira, aztán ismét rám. Épp akart volna mondani még valamit, de én gyorsabb voltam.

- Majd ütközünk! - mondtam, majd zártam volna be az ajtót, de ő megtartotta azt a lábával.

- Várj már Lex... mikor? - kérdezte és láttam a szemeiben az aggodalmat. Szinte biztos voltam benne, hogy féltékeny Lokira, hiszen Dylan belém van esve, ezt többször is hangoztatta, s a Rob-al való incidensem elmesélése után tudta, hogy lassan kell velem haladnia, ha meg akar szerezni. Most pedig hirtelen belépett egy ismeretlen, fura fickó az életembe és... feszélyezve érzi magát, ez érthető.

- Egy hét múlva! - válaszoltam. - Pontosan egy hét múlva, okés? - kérdeztem, majd egy puszit nyomtam az arcára, hogy megnyugtassam. Ez hathatott, ugyanis elmosolyodott, majd egy utolsó kérdés után boldogan hagyta el a lakásomat.

- Ígéred? - kérdezte.

Heves bólintásba kezdtem.

- Ígérem - feleltem. - Jó éjt és ne haragudj!

- Jó éjt! És vigyázz ezzel az... alakkal.

Biccentettem, majd becsuktam az ajtót. Pár pillanatig neki is dőltem a homlokommal és ki-be kezdtem el lélegezni lassan, ezzel próbálva féken tartani magam, hogy el ne kezdjek kiabálni Lokival. Nem elég, hogy egész nap cseszegetett a hülyeségeivel, de most még ez is... Lehet, hogy egy ideig laza vagyok, megértő és engedékeny, de az én türelmem is véges. Úgy éreztem, itt fog lassan elszakadni a húr, hogy gyakorlatilag már pengeélen táncolok...

- Lexie - szólított Loki.

Sóhajtva, egy utolsó mély lélegzetet véve fordultam hátra.

Arra számítottam, hogy most biztosan kapok egy csípős megjegyzést, egy poént vagy bármit, amivel Loki ismét vicc tárgyává tesz és leéget, nevet majd rajtam... De nem így lett. Amikor összetalálkozott a tekintetünk, meglepetten vettem észre, hogy Loki halál komoly arccal néz vissza rám.

- Tessék? - kérdeztem, majd egyik tincsemet a fülem mögé sepertem és hátra tett kézzel dőltem ismét neki az ajtónak, most minden figyelmemet Lokinak szentelve.

Egy pillanatra a földre nézett, mintha vacillált volna, hogy feltegye-e a kérdést amit annyira szeretett volna, de aztán erőt vett magán és rám nézett:

- Szerinted én egy különc vagyok?

Meglepődtem ezen a kérdésen. Az ösztönszerű válasz az lett volna, hogy: "Nem, dehogy is!", de belegondolva a dologba tudtam, hogy nem ezt a választ várja tőlem.

Elmosolyodtam.

- Itt, most... talán. Ahogyan én sem találtam bele Asgardban az idillikus képbe, úgy talán te sem találsz bele Queens-be.

Loki felnevetett.

- Nem volt veled semmi gond Asgardban - rázta meg a fejét. - Sokkal inkább találtál bele, mint én.

Kuncogni kezdtem.

- Hülyeségeket beszélsz! - jelentettem ki. - Kitűntem a tömegből, ez tény. Annyira midgardias voltam, hogy meg sem kellett szólalnom, már a viselkedésem elárult.

Loki ismét csak nevetett.

- Nem tagadom, az első pillanatban kiszúrtam, hogy midgardi vagy!

Erre csak felmutattam a középső ujjamat, majd elrugaszkodtam az ajtótól és közelebb sétáltam a konyhapulton ücsörgő Lokihoz.

- De ettől függetlenül te legalább tudtad, hogy kitűnsz. Nekem ez soha nem tűnt fel, ameddig nem közölték velem, hogy örökbe fogadtak. Legbelül talán mindig is éreztem, de... azt hittem, csak hülye vagyok. Nem találok én be sehová. Sem Asgardba, sem Jötunheimba, de még Midgardba sem...

Felvontam a szemöldökömet.

- Jötünheim? - kérdeztem.

Loki néhány pillanatig pislogott, majd lesütötte a szemeit. Tudtam, hogy érzékeny pontjára tapinthattam, gratulálhattam is a kíváncsiságomnak és a tapintatosságomnak. Tíz pont Lexienek!

Már épp megszólaltam volna, hogy nem kell mondania semmit, de megelőzött.

- Ha megmutatnám a valódi formámat... félnél tőlem - suttogta, még mindig a padlót kémlelve. Bevallom, a szívem felgyorsult kicsit, megijesztett az a "valódi formám" kifejezés, hiszen azt hittem, nagyjából ismerem már Lokit. De akkor, ott jöttem rá, hogy tévedek.

Egy óvatos mozdulattal az arcához emeltem a kezemet, mire megrezzent picit, de végre felnézett. Biztatóan rá mosolyogtam, majd finoman megsimogattam az arcomat.

- Ha félnék tőled, most nem lennél a lakásomban. Akkor már rég... sírva rohanok el. Mutasd meg. Nem lehet annyira rossz...

Loki értetlenül nézett rám.

- Kérlek - suttogtam, majd levettem a kezemet az arcáról.

Sokáig néztük egymást, de ezúttal valahogy nem jött az a késztetés, hogy elnézzek róla. Pedig nem bírok sokáig szemkontaktust tartani senkivel sem...

Végül, egy jó hosszúra nyúló hallgatás után beleegyezett.

- Rendben. De figyelmeztettelek! - mondta, majd becsukta a szemeit és mélyet sóhajtott.

Feszültem figyeltem, hogy mi következik. Először semmi sem történt, de aztán hirtelen mintha valami hűvös fuvallat járta volna át a szobát. Lokiról ekkor sem vettem le a tekintetemet, de nem is tudtam volna: bőre minden egyes másodperccel egyre jobban kékült, addig, ameddig el nem ért egy jeges színű árnyalatot. Pici, fura sebhelyszerűségek jelentek meg az arcán, de az igazi meglepetés akkor ért, amikor kinyitotta a szemeit: vérvörösen izzott mindkét szempárja.

Ha nem a szemem előtt történik mindez, azt mondom: átverés. De nem volt átverés, ó dehogy! A színtiszta valóság volt.

Meg akartam érinteni, de Loki elhúzódott.

- Ne! - figyelmeztetett. - Nem tudom, milyen hatással lehet egy midgardira. Lehet, hogy örökké megfagyasztalak!

Visszahúztam a kezemet és csak tovább meredtem rá.

- Mi vagy? - kérdeztem és igyekeztem ezt olyan hangon megtenni, hogy érezze: nem félek. Mert nem féltem. Annak ellenére, hogy furcsa volt így látni Lokit, nem tartottam őt sem csúfnak, sem pedig félelmetesnek. Sőt! Érdekes volt számomra Lokinak egy másik - az igazi - oldalát is megismerni.

- Jégóriás - felelte. - Jötunheim pedig a bolygó neve, ahonnan származom. Laufeyson... azaz, Laufey fia. Innen a... nevem - magyarázta.

Egyetlen szó tudta megfogalmazni mindazt, amit abban a pillanatban éreztem.

- Káprázatos!

Csak akkor realizáltam, hogy mit mondtam, amikor Loki elmosolyodott. Picit bele is pirultam.

Hamarosan eltüntette ezt a formát és ismét az "emberibb" Loki nézett vissza rám.

- Te vagy az első, aki így reagál - bökte ki. - Ti midgardiak... mind olyan furák vagytok - jegyezte meg.

Erre nevetni kezdtem.

- Nem mindannyian.

Vállat vont.

- Nem beszéltem én sok midgardival. Nincs honnan tudnom - mondta.

Nekem pedig abban a pillanatban valami szöget ütött a fejembe. Egy őrült, de egyszerre izgalmas ötlet.

- Loki... öltözz! - szóltam neki, mivel Dylan Star Warsos pizsije volt rajta.

Felvonta a szemöldökét.

- Miért? - kérdezte.

Elmosolyodtam.

- Elviszlek valahová! - válaszoltam. - De többet ne kérdezz!

Loki csak egy furcsa arcot vágott, de beleegyezett.

Tényleg egy őrült midgardi lehetek...