Egy sikátor felé igyekeztem, övemben csupán egy fegyver lapult. Hívást kaptam, hogy valami pitiáner bűnöző kaját lopott az egyik közeli boltban és elrejtőzött egy sikátorban. Állítólag kés van nála.

Hogy rohadna meg, épp hazamehettem volna ha utolsó pillanatban be nem ugrik ez az ügy...

Lassan haladtam a cél felé. Reménykedtem benne, hogy nincs már ott senki és minél hamarabb haza érhetek, megenni a hűtőben lapuló lasagne-ámat, miközben megnézem a sorozatom legújabb részét.

Az életem nem is lehetne unalmasabb, amióta eljöttem Asgardból. Folyamatosan ugyanazt csinálom, amit azelőtt is: dolgozom, stresszelek, egészségtelenül táplálkozom és filmeket nézek. Néha még megesik, hogy kimozdulok Dylan-el, de semmi több. Olyan vagyok mint egy robot, amit arra programoztak be, hogy folyton ezt csinálja.

Legalább Jane meglátogat. Már lassan a negyedik hónapban jár a picivel. Úgy tűnik, Odinnak fiú unokája lesz, szóval örülhet a vén fószer. A nevét még nem határozták el, azt mondták, hogy majd csak a születését követően fogják eldönteni mi legyen. És találjátok ki ki lesz a keresztanyja? Naná, hogy én!

Ahányszor Janey nálam volt, nem bírtam ki, hogy ne érdeklődjek Lokiról. Amúgy sem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszembe az én kis főgonoszom, de ha információkat tudhattam meg róla, annak nagyon örültem. Jane szerint jól van, bár nem nagyon beszél és ritkán mozdul ki a szobájából. Nem tesz egyebet, csak folyamatosan alszik vagy olvas. Először aggasztott mindenkit a viselkedése, de most már megszokták.

Loki unatkozott tehát, akárcsak én.

Sokszor gondoltam arra, hogy bepofátlankodom Asgardba, hogy megjelenek hívatlanul, de elvetettem az ötletet.

De minek? Semmi dolgom ott. Nem vagyok köteles Lokit pátyolgatni ismét. Nagyon jól elvan így is ott.

Megérkeztem a sikátor elé. A fal mentén lassan bekukucskáltam, de semmi jelét nem láttam annak, hogy valaki ott tartózkodna.

Remek, hátha lelépett már...

De a munkát el kellett végezni, le kellett ellenőriznem, hogy valóban elment-e már az illető. Lassan kifújtam a levegőt és elindultam befelé. Nem féltem, egyáltalán nem. Csak szerettem volna túl lenni ezen az egészen. Nagyon.

- Itt a Queens-i Rendőrség! Van idebent valaki? - kérdeztem unottan, ám válasz nem érkezett. Még beljebb mentem és megismételtem a mondatot:

- Queens-i Rendőrség! Van itt valaki?

Ismét semmi.

Füleltem és szemeimmel figyelmesen pásztáztam végig az utamat.

Már majdnem megfordultam volna és ezzel befejezettnek tekintem a mai napot, ha meg nem látok egy cipőt az egyik kuka oldalánál.

Azonnal elővettem a fegyveremet, nehogy az illető rám támadhasson onnan a késével.

- Látom, hogy hol van! Lépjen elő azonnal és fel a kezekkel! - kiáltottam.

Az alak viszont meg sem moccant, csupán egy fájdalmas nyöszörgés hagyta el a torkát.

Megsérült? Vagy csak megjátssza magát?

Ez a baj a bűnözőkkel. Néhány annyira kiszámíthatatlan...

Na de ha nem jön elő, majd én előhozom!

Lábujjhegyen lépkedtem még néhányat, de aztán gyorsan egy nagyot ugrottam, bekerülve az alak látómezejébe.

- Kezeket fel! - kiáltottam, miközben rá szegeztem a fegyveremet. Egy harmincas éveiben járó férfi feküdt a földön, kékeszöld szemeivel engem fürkészve. Arcán néhány sebhely tántorgott, valószínűleg nem volt könnyű a kajalopás és a tulajtól kapott pár ütést. Felemelte a kezeit és ekkor láttam, hogy egy jókora sebet szorított le bal kezével eddig az oldalán, amelyből ömlött a vér.

- Kellett egy kis idő ameddig ide értél - jelentette ki, pimasz mosolyra húzva az ajkát. - Pedig azt hittem, profi vagy, őrült midgardi.

Amint kimondta az utolsó szavakat, leejtettem a kezemből a pisztolyt.

Őrült midgardi.

Ez a férfi... mégis honnan tud erről?

Mégis hol hallotta...?

Csak nem...?

- Mi a...?

De nem fejeztem be a mondatot, mert a férfi alakot váltott hirtelen, s előttem már más feküdt.

Sejtettem ki az, de az alakváltása be is bizonyította. Ott volt előttem:

A vigyorgó főgonoszom.

Azt hittem, menten össze esek.

Nem tudtam hogy álmodok-e vagy sem. A fejemben hirtelen káosz keletkezett

- Loki? - kerekedtek el a szemeim.

- Emlékszel rám, mily' megnyugtató! - nevette el magát fájdalmasan.

Azonnal letérdeltem elé és megvizsgáltam a sebét.

A szívem erősen dobogott abban a pillanatban, két okból is:

Az első az, hogy Loki Laufeyson ténylegesen ott feküdt előttem és úgy vigyorgott rám, mintha semmi baja nem lenne.

Na igen, ebből adódóan dobogott másodsorban a szívem - Loki megsérült.

- Mit keresel itt és ezt honnan szerezted? - kérdeztem, a sebére mutatva.

Mélyen a szemeimbe nézett.

- Hosszú történet - rázta meg szórakozottan a fejét.

- Nekem van időm, neked viszont nem hinném - érintettem meg az egyik sebét az arcán, mire felszisszent. Visszahúztam a kezemet és aggodalmasan pillantottam rá ismét.

- Segítened kell rajtam - suttogta.

Heves bólintásba kezdtem, majd kérdés nélkül áthajítottam a vállamon a bal kezét.

- Állj fel! - utasítottam, ő pedig megpróbált lábra állni. Egyszer elbicsaklott és majdnem mindketten elestünk, de sikerült megtartanom az egyensúlyt.

A földre esett pisztolyt visszacsúsztattam az övembe, majd egyik kezemmel Loki bal kezét fogtam, a másikkal igyekeztem leszorítani vérző sebét.

- Kórházba kell mennünk! - jelentettem ki. - Elviszlek a kocsimmal.

- Egy midgardinak sem engedem meg, hogy a mocskos kezét rám tegye, rajtad kívül.

- Kösz, kedves vagy - morogtam. Már komolyan "hiányoztak" az ilyen beszólásai.

Mint minden más, ami Lokit Lokivá tette.

- Márpedig most az én világomban vagy Loki Laufeyson. Itt az én szabályaim lépnek érvénybe amiket neked be kell tartanod. Ha pedig azt mondom, hogy kórházba mész, akkor oda fogsz menni - jelentettem ki határozottan.

- Chh - horkant fel. - Akkor hagyj inkább elvérezni! Nem megyek kórházba és ezzel lezártnak tekintem a vitát.

- Hülye - sóhajtottam fel, majd miután sikeresen eljutottunk a kocsimhoz, betuszkoltam őt a hátsó ülésre, én pedig a kormány mögé ültem. - Akkor mégis hogy segítsek rajtad, ha nem engeded hogy kórházba vigyelek? - emeltem fel a szemöldökömet.

- Majd te elintézed - jelentette ki.

Harsány nevetésben törtem ki.

- Te most viccelsz velem, ugye? - fordultam hátra.

- Én ugyan nem - rázta meg a fejét.

- Loki... nem vagyok orvos. Nem tudom megcsinálni.

- Dehogynem. Olvastam a rendőrökről. Állítólag kaptok egy minimális egészségügyi képzést is. Márpedig ha ez igaz, össze tudsz varrni egy sebet.

Gondterhelten megcsóváltam a fejemet.

- Olvastál... a rendőrökről?

Bólintott.

- Miért?

- Unatkoztam. Na de induljunk végre a lakásodra!

Nagyot sóhajtottam, majd megforgattam a szemeimet, megfordultam és beindítottam a motrot. Nemsokára elindult az autó és Queens forgalmas főútján kötöttünk ki. Néha a tükörben lecsekkoltam Lokit, amit ő nem vett észre, mivel túlságosan lefoglalta a táj bámulása.

- Asgardi - szólítottam meg, mire rám nézett. - Ezt szorítsd a sebedhez! - adtam át neki egy rongyot, amit mindig kéznél tartok ha nincs nálam esetleg bilincs.

Bólintott, majd átvette a fekete anyagot és a sebére szorította.

Gondterhelten felsóhajtottam.

- Mit keresel itt, Loki? - motyogtam.

Beharapta az alsó ajkát.

- Ugyanezen gondolkodtam én is - válaszolta, s a továbbiakban nem szólalt meg.

*

- Nagyon fáj? - kérdeztem.

A díványon feküdt, összeszorított fogakkal és csak tűrte, ahogyan próbálkoztam összeölteni az amúgy egészen mély sebet.

Egy újabb adag fertőtlenítőszeres vattával bekentem, mire felszisszent. Jobban mondva, felordított.

- Hogy az Isten verne meg, Loki! - kiáltottam. - Mondtam hogy kórházba kellett volna mennünk!

Gondterhelt arccal gondolkoztam azon, hogy mit kellene tennem?

Üssem le?

Hívjam ki a mentőket?

Hívjam fel Jane-t?

De mivel nem tudtam mi áll Loki sztorijának és ittlétének a hátterében, nem tehettem egyiket sem. Így egyetlen megoldásként muszáj volt befejeznem, amit elkezdtem.

Fél óra alatt sikerült is a procedúra.

Loki ezek után elaludt a díványon, de nem zavart, így legalább nem érezte a fájdalmat. Nem lehet sűrűn megszokva az ilyesmivel, az már biztos.

Egy tapodtat sem mozdultam el mellőle. Ott ültem a földön, hátamat a díványnak támasztva három órán keresztül, s nem hogy nem mentem el a lasagna-mért, még a WC-ig sem mozdultam. Csak ültem és bámultam a TV-t, de abban a pillanatban még a sorozatom sem volt képes lekötni. Csak azon kattogott az agyam folyamatosan, hogy miért, miért most és hogyan lehet itt Loki? Hogy került ide?

Aztán három óra után felébredt. Nyöszörögve ült fel a díványon, s megpróbálta kócos haját lesimítani.

- Jól aludtál? - kérdeztem, azonnal felpattanva a földről.

Lassan bólintott.

Kicsit félrehúzta a lábait, hogy én is elférhessek mellette. Leültem, majd egy komoly arckifejezéssel rá néztem.

- Miért vagy itt, Loki? - kérdeztem.

Megköszörülte a torkát.

- Nyugodj meg, elmesélem - mondta, majd egy mély levegőt vett.