❤︎

- Szóval ezért ülünk most itt? - kérdezte Loki, akivel egy ablakpárkányon ültünk, egymással szemben. Neki fél lába lelógott a padlóra, nekem viszont mindkettő a párkányon pihent, s felhúztam őket, karjaimmal átölelve.

Elmondtam neki. Mindent. Mindent, amit Brooke-nak is elmondtam nemrég. Igaz, kellett egy éjszaka, hogy átgondoljam, de másnapra már megfogalmazódott bennem minden.

Bólintottam.

Loki figyelemmel fürkészett.

- Csak szerettem volna, hogy tudd. - tettem hozzá. - Tudom. Furcsa, érzelgős, midgardi dolog ez és nem tudod értékelni és valószínűleg soha nem is fogod, de szerettem volna, hogy tudd.

Loki csak elmosolyodott.

- Miből gondolod, hogy nem értékelem mindazt, amit elmondtál.

A szemeibe néztem.

- Mert te is tudod, hogy nem az a típus vagy Loki Laufeyson. És én is tisztában vagyok ezzel.

Csend telepedett közénk. Loki kinézett az ablakon, én pedig őt néztem.

Volt valami érdekes az arckifejezésében, abban, ahogyan a távolba meredt, gondolataiba merülve. Valami igazán felséges, igazán isteni, igazán... csodás. Loki Laufeyson, a csalás és bajkeverés istene ott ült előttem és először láttam őt valahogy... elveszettnek. Először láttam őt csendben más dologra figyelni. Talán épp a csendre maga körül.

Nemsokára visszatekintett rám. Zöldeskék szemei az enyémbe fúródtak és szólásra nyitotta volna a száját, de meggondolta magát és inkább visszacsukta azt. Helyette a térdemre helyezte a tenyerét és halványan elmosolyodott.

- Engem csak egy dolog bánt. - jelentette ki.

- Micsoda?

Elnevette magát.

- Az, hogy nem táncoltunk az este. Egyszer sem.

- Majd legközelebb. - mosolyodtam el.

Megrázta a fejét.

- Te is tudod, hogy nincs legközelebb.

Lesütöttem a szemeimet.

Igaza volt. Nem lesz legközelebb. Én nem jövök soha többé vissza Asgardba, ő pedig soha többé nem hagyhatja el ezt a helyet. Ez a mi átkunk. Nem lehetünk ott, ahol a másik. Ez az utolsó alkalom, hogy láthatom Lokit.

Beharaptam az alsó ajkamat és felnéztem rá.

Ő még mindig engem fürkészett.

És abban a pillanatban döntöttem el valamit.

Rátettem saját tenyeremet az övére, mely még mindig a térdemen pihent, majd elmosolyodtam.

- Mit szólnál hozzá, ha most bepótolnánk? - kérdeztem.

Loki nagy szemekkel pislogott rám.

- Tessék?

- Jól hallottad! - bólintottam. - Megtisztelnél azzal, hogy táncolsz velem, Loki Laufeyson? - húztam vigyorra az ajkamat, majd megfogtam a kezét és megszorítottam.

Loki tekintetében ekkor valami furcsa fény csillant meg. A tekintete teljesen megváltozott a pillanatokkal ezelőttihez képest. Mintha mosolygott volna a szeme.

- Itt? - nézett körül a folyosón.

- Itt hát! - bólintottam, majd lemásztam az ablakpárkányról és még mindig Loki kezét szorongatva indultam meg a folyosó közepére.

- Van valami asgardi szabály arra vonatkozóan, hogy hogyan kell állni? Mert én... - de nem fejeztem be a mondatot, mert Loki finoman a derekamra helyezte a kezét, majd közelebb húzott magához.

- Nem, nincs semmilyen szabály. - válaszolta.

Elmosolyodtam, picit talán zavarba is voltam, de nem számított.

Bal kezemet Loki vállára helyzetem, a jobbat pedig az ő bal kezébe.

Egy mély levegőt vettem, mielőtt az arcára emeltem a tekintetemet. A tekintetén még mindig nem tudtam kiigazolódni, mert annyira nem volt rá jellemző. Barátságos volt, nyugodt...

- És most? - törte meg a csendet.

- Most táncolunk. Te vagy a férfi és te szerettél volna táncolni, hát akkor vezess!

Loki felnevetett.

- Rendben van.

Lassan indultunk el, először csak egy helyben táncoltunk, a csend dallamára. Semmi zene, semmilyen hangfoszlány: csak mi ketten voltunk s a lépteink nyikorgó hangja a padlón. Mosolyogva néztem őt és ő is engem. Nevettünk, mert a helyzet egyszerre volt komikus és gyönyörű. Egyszerre tűnt a legostobább ötletnek, de a legérzelmesebbnek is.

Aztán Loki megpörgetett néhányszor.

Finoman a mellkasához húzott és átölelt.

Loki Laufeyson... átölelt.

Abban az ölelésben benne volt az az utóbbi egy hónap, amit együtt töltöttünk el: a csipkelődések, a viccek, a nevetések, az őszinte beszélgetések... Minden, ami minket jellemzett, minden ami mi voltunk együtt.

Nem akartam elszakadni ettől az érzéstől, legszívesebben egy palackba zártam volna a pillanatot, ám tudtam, hogy ez lehetetlen.

Elengedtem Lokit és nedves tekintetemet próbálva elrejteni előle, oldalra tekintettem, arcomat hosszú, szőke lokniimmal elfedve.

Biztosan nem értette mi lehet, mert megszólított:

- Lexie...

De én csak felemeltem a kezemet, arra kérve, hogy álljon meg. Adjon nekem pár percet, hogy összekaparhassam magam és ne azt a lányt kelljen látnia, aki gyenge és aki érez. Érez valami kötődést egy olyan férfi iránt, akit soha többé nem fog látni, akivel soha többé nem fog találkozni. Sem ebben az életben, sem ezután.

Nem akartam kötődni Lokihoz, nem ez volt a célom amikor Asgardba jöttem, de megtörtént és most rettenetesen szorít a mellkasom és fáj a szívem és legszívesebben zokogásban törnék ki, arra gondolva, hogy... miért? Miért ő? Miért most? És miért én? Miért mi? Miért ez az érzés?

Egy mély levegőt vettem, majd a kezeimbe temettem az arcomat és a szemközti ablakhoz sétáltam, a vörös függöny mögé. A függönyünk mögé.

Éreztem magamon Loki tekintetét, aztán az érintését is, ahogyan a vállamra helyezi a kezét.

- Nem akarok elmenni. - suttogtam. - Nem akarlak... itt hagyni. Megláncolva és bezárva...

Elcsuklott a hangom.

Nem sírhatsz, Lexie! A fenébe is, nem sírhatod el magad!

- Nem akarom hogy elmenj. - suttogta, s ennek hallatára a szívem erősen elkezdett dobogni, arcom kipirult, a pulzusom növekedni kezdett.

- Nem akarom, hogy elmenj, Alexis Foster.

Hatalmasat nyeltem, ahogyan szavai elérték a szívemet, majd a tudatomat.

Nem tudtam, hogy higgyek-e neki vagy sem. A szavai őszintének tűntek, de tudjuk mennyire lehet ennek hinni. Főleg akkor, ha egy olyan közönséges halandónak mondja ezt, amilyen én vagyok. Nem érek annyit, hogy miattam másképp kezdjen el viselkedni. Hogy miattam olyan dolgokat mondjon, amiket másoknak nem mondana. Nem leszek én a lány a romantikus filmekből, aki majd olyan érzéseket vált ki egy rosszfiúból, amiket más nem lenne képes. Nem, ez nem így működik.

Becsuktam a szemeimet, majd újra kinyitottam őket. Végre képes voltam összeszedni magam és felé fordulni. Épp időben, ugyanis Jane és Thor közeledtek felénk.

- Csak hogy végre megvagytok! - mondta Jane, ám nem idegesen, hanem szomorúan. Szomorú mosolya pedig pontosan tudtam, mit jelent.

- Máris megyek. - biccentettem. - Csak elveszem a csomagjaimat.

- Nem szükséges, a csomagokat már hazaküldettük, a kocsid is ott áll a garázsban... minden megvan. Mindent elrendeztünk. - közölte Thor.

- Köszönöm. - bólintottam hálásan. - Akkor... induljunk.

Elindultunk.

Kavargó érzésekkel indultam el a főbejárathoz, nyomomban Jane, Thor és Loki.

Az biztos, hogy furcsa lesz otthon, Queens-ben, ahol minden a normális kerékvágásban fog menni tovább. Megint visszatérhetek a bűnüldözéshez és a monoton, szürke hétköznapokhoz. Meg Dylanhez, aki iránt semmit sem érzek, de legalább ott lesz.

A csarnokhoz érve a többiekhez fordultam.

Elsőként Thort öleltem át.

- Vigyázz rájuk! - suttogtam, Jane-re és a kisbabára gondolva, amit természetesen Thor nem sejtett, s azt gondolhatta, Lokiról beszélek.

- Meglesz. - biztosított. - Hiányozni fogsz innen!

- Te is nekem! - mosolyodtam el. - Add át üdvözletemet az apádnak.

Thor biccentett, én pedig tovább csoszogtam a nővéremhez.

- Csak nyugisan, Janey! - öleltem át nevetve. - Majd azért látogass meg néha, oké? Tudni szeretném mi hogy áll...

- Még szép! Nélküled nem fogom bírni! - nevetett fel ő is, majd egy puszit nyomott az arcomra. - Sok sikert otthon.

Elengedtem, majd a főgonoszomra néztem. Nem tudtam mit tehetnék.

Átöleljem? Vagy csak fogjak vele kezet?

Nem. Lokitól már elbúcsúztam. Lokinak már csak a szavaim maradtak. És ezzel ő is tisztában volt.

- Viszlát, Loki! - mosolyodtam el szélesen.

- Viszlát, Alexis! - kacsintott, majd pimasz mosolyra húzta a száját.

Megfordultam, aztán vissza.

Egy utolsó pillantást vetettem Loki felé, aki próbált közömbös arcot vágni, de aggodalmasan jártatta ide-oda a tekintetét.

- Jó utat! - mondta Thor.

- Köszönöm. - biccentettem, majd elindultam, ki a palotából, át a hídon, Heimdall felé.

Azt hiszem, elveszítettem volna a fogadást, ha többet maradok. Azt hiszem, Loki nyert volna. Azt hiszem, túlságosan sokat engedtem volna az érzéseimnek és talán még mélyebben gyökereket vertek volna belém az érzelmek iránta.

Az utolsó pillanatban szöktem meg. Az utolsó pillanatban cselekedtem jól.

Viszlát nővérkém, viszlát Asgard... viszlát, Loki!