Lokival ma az ülésrendet vitattuk meg. Én úgy gondoltam, hogy a Bosszúállókat egy asztalhoz kellene ültetnünk, ő viszont szentül amellett volt, hogy Bruce Banner-t, azaz Hulkot tegyük a sarokba, ahol senki nem látja, főleg ő, elmesélte nekem ugyanis a kis incidensüket, amiben Hulk szó szerint a földhöz vágta őt. Többszörösen.

Alig bírtam megállni a röhögésből, amint elképzeltem ezt az egész jelenetet. Még azért is a legláthatóbb helyre tettem őt, közvetlenül a házaspár asztala mellé, Natasha Romanoff, illetve Clint Barton és családja társaságában.

- Ilyenkor nem érzed magad még nálam is nagyobb gonosznak? - kérdezte Loki. - Tudod, hogy utálom Banner-t!

- Tudom, épp ezért csinálom. - mosolyogtam sejtelmesen. - Ez több szempontból is segítség, ugyanis egyrészt halálosan félsz tőle - egy gyenge pont kilőve -, másrészt pedig ha valamire készülnél esetleg, akkor megint... felmosná veled a padlót! - csapkodtam már az asztalt a nevetéstől.

- Tudod mit? Nem is segítek neked többet! - dőlt hátra a székében, s duzzogó kisgyerek módjára karba tette a kezeit.

- Mára már amúgy is végeztünk, szóval gyere csak: megyünk bezárni téged a szobádba! - csuktam össze a mappámat, majd a székéhez ugráltam, a kezemet nyújtva felé.

Végül feladta a gyerekes viselkedését és megengedte, hogy felhúzzam a székről.

- Még mindig nem érdekel? - kérdezte.

- Huh?

- Az ajánlatom. Még egy ilyen őrülten gonosz midgardi-t nem fogok találni, itt pedig pláne nem találnék senkit.

- Loki, ez már nem vicces! - jegyeztem meg. - Sajnálom, hogy ez mondom, de nem fogsz hatalomra kerülni.

- Ó, igen? És ugyan miért?

Vissza kellett folytatom a nevetésemet.

- Hát, először is úgy tudom, a testvéred a rangidős. Másodszor, van egy kicseszett kalapácsa, amivel jól fejbe verhet. Harmadszor, barát azzal a személlyel, aki...

- ...csak ne mondj megint valamit arról a bestiáról! - figyelmeztetett.

Most már kijött belőlem a nevetés teljesen.

- Istenem, te tényleg rettegsz tőle!

- Melyik isten? - kérdezte.

De csak szórakozottan megráztam a fejemet.

- Hallod? Tudod mit? Én majd megvédelek tőle! - húztam ki magam, mire felvonta a szemöldökét.

- A fenevadtól? Te akarod, amikor még az isteneknek sem sikerül?

Kuncogni kezdtem.

- Azt hiszed nem lennék képes rá? - haraptam be az alsó ajkamat.

- Nem tudom, ki lenne képes rá. - jegyezte meg. - De neked semmilyen természetfeletti erőd sincs, szóval nem jönne össze.

Erre vállon löktem, mire majdnem elesett.

- Ezt most minek kellett? - kérdezte.

- Poénból. - feleltem. - Egek, Loki! Néha olyan értetlen tudsz lenni. Ez aranyos!

Tudtam, hogy nem kellett volna kimondanom azt a szót, mert még a végén félre érti.

- Aranyos? - kérdezte vigyorogva. - Szerinted aranyos vagyok?

- Nem te vagy aranyos! - kiáltottam fel. - Mármint nem az, csak... - idegesen felsóhajtottam. - Hagyjuk! - jelentettem ki.

- A sármomnak még egy nő sem tudott ellenállni... kivéve a nővéred!

Elnevettem magam.

- Értem, szóval ezért vagy még szingli! - kacsintottam, majd kitártam a szobája ajtaját, ő pedig besétált. Az ajtót és önmagában az egész szobát is védővarázs veszi körül, így aki bemegy az csak külső segítséggel juthat már ki onnan. Szerintem ez megfelelő intézkedés Loki számára, s bár nem tett még semmit, amivel bebizonyíthatta volna számomra hogy valóban gonosz, azért kinéztem volna belőle, hogy éjszaka elmetszi valamennyi palotában tartózkodó személy torkát, aztán felül egy rózsaszín unikornisra és nevetve robbantja fel az egész univerzumot.

Igen, ezt az aurája gyönyörűen elárulta.

- Nyugodalmas jó éjszakát, Mr. Laufeyson! - hajoltam meg előtte.

- Önnek is, Mrs. Laufeyson! - biccentett mosolyogva.

- Azt várhatod! - vigyorodtam el, majd rá csuktam az ajtót és szórakozottan vonultam vissza a saját szobámba.

*

- Kuss legyen! - kopogtattam át a falon a másik szobában hancúrozó Jane-nek és Thornak. Igen, rendesen hallani lehetett, hogy azt csinálják, közben pedig nevetnek mint két nem normális. Esélytelen volt számomra, hogy elaludjak, így kiszálltam az ágyból és az ablakhoz léptem, hogy megszemlélhessem a kivilágított Asgardot.

Így éjjel sokkal gyönyörűbbnek találtam, mint nappal. Eleve is oda voltam az éjszakáért, de így a hely Queens-re emlékeztetett és rájöttem, hogy bármennyire is király az univerzum egy másik bolygóján ücsörögni egy aranybányában, mégis hiányzik az otthoni kis, második emeleti apartmanom, ahol reggelenként megfőztem a kávémat, átvettem a postát, néha veszekedtem a szomszéd Mrs. Reynolds-al és a kutyájának vágtam az újságot... Odinnak nem kell kitennie engem innen. Magamtól fogok elmenni. Csak egyetlen dolgot fogok sajnálni, amiben az őröknek múltkor igaza volt: itt hagyni Lokit. Mert bármennyire is hülyeség beismernem, megkedveltem az én kis főgonoszomat.

A gyönyörű tájat hamarosan eső zavarta meg és ezzel nem is lett volna gond, ha az egész nem torkolt volna át egy őrült viharba. Visszahúztam a függönyt az ablakra, s mivel Jane és Thor is lecsendesedtek, megpróbáltam elaludni.

*

Egy hang szólított a nevemen.

- Lexie! Ébredj! - suttogta, majd kinyitottam a szemeimet. Loki vigyorgott rám.

- Loki? - kérdeztem elkerekedett szemekkel. - Ki engedett ki?

- Senki. Megszöktem. - felelte.

Felültem az ágyamban és jobban szemügyre vettem.

- Lehetetlen. Mégis... hogyan?

Elnevette magát.

- Megvannak a magam kis módszerei. - jegyezte meg.

- Látott bárki is? - kérdeztem.

- Ó, dehogy! - rázta meg a fejét.

- Szerencse. - bólintottam.

- Hogyan is láthattak volna, ha már nincs szemük? - tette hozzá.

Elnevettem magam.

- Tudod, néha majdnem elhiszem az ilyen beteg mondataidat!

De komoly arckifejezése nem változott meg, így elhallgattam.

- Kérlek ne szívass!

- Ez nem vicc. Mindannyiuk szemét kikapartam. Kivéve a tiédet.

Kis híján ismét elnevettem magam.

- Loki... nagyon poénos kedvedben vagy?

Ám ekkor megragadta a torkomat és az ágy támlájához nyomta.

- Szerinted szórakozom? - kiáltott a képembe. - Ha azt hiszed én mindenből viccet csinálok, hát tévedsz! Csak közel akartam kerülni hozzád! Közel annyira, hogy a kis agyadba férkőzhessek és rávegyelek olyan dolgokra, amiket magadtól nem tettél volna meg. De nem sikerült, túlságosan makacs vagy, pedig te is csak egy midgardi vagy a többi közül. - vetette oda nekem, majd elengedte a torkomat.

Intenzív módon kezdtem el levegő után kapkodni. Loki viselkedése megrémisztett. Megrémisztett, de még így sem féltem tőle.

- Ha azt hiszed, én ezek után - beszéltem rekedtes hangon -, csatlakozom hozzád, hát tévedsz! Nem fogok!

Elnevette magát.

- Érdekes. Pedig mindent érted tettem! - jelentette ki.

- Mégis miről beszélsz? - kérdeztem értetlenül.

- Meg akartak ölni téged. - felelte. - Mindenki. Még a tulajdon nővéred is.

Értetlenül néztem rá. Már teljesen összezavarodtam.

- Csatlakozz hozzám! - nyújtotta felém a kezét. - Együtt uralni fogjuk a... - ám nem tudta befejezni a mondatot, mert a szájából vér kezdett el csorogni és arccal előre terült el a padlón, hátából egy lándzsa állt ki. Amikor felnéztem, hogy lássam ki ölte meg, szinte sokkot kaptam mert... Loki szúrta le önmagát. Vagyis mindkettejük Loki volt.

- Mi a fene folyik itt? - kiáltottam el magam.

- Én vagyok Loki! - jelentette ki. - Ő csak egy óriás volt, aki az én alakomat vette fel. Arra készült, hogy megöljön téged, Lexie! A többiekkel már végzett, s most egy egész hadsereg van a kastélyban. Mi maradtunk ketten! - bökte ki.

A szám elé kaptam a kezemet. Tényleg mindenki... halott?

Loki felém nyújtotta a tenyerét.

- El kell mennünk! - jelentette ki. - El, mielőtt... - ám ő sem fejezte be a mondatát. Neki brutálisabb halál jutott: puszta kézzel tépték le a fejét.

- Loki! - sikítottam a nevét. A szívem rohamosan felgyorsult, s azt hittem a következő pillanatban kiugrik a helyéről, mivel ezúttal nem Loki végzett saját magával, hanem egy furcsa, zöldessárga színű ronda, magas lény.

Remegni kezdtem és éreztem a vesztemet.

Még egy utolsót felsikítottam, majd becsuktam a szemeimet.

*

Felébredtem.

Odakint még éjszaka volt, én pedig zihálva, túlbuzgó szívverések és izzadtság közepette ültem fel az ágyon.

Éreztem, hogy legyengültem és azt is, hogy valami nincs rendben velem, pedig ez csak egy kicseszett álom volt. Az egész testemben remegtem, nem voltam képes visszafeküdni sem, így kiugrottam az ágyból, ki a szobából, végigrohantam a folyosón és az egyetlen ember ajtaján kopogtam be aki tudtam, hogy segíteni tud rajtam. Addig dörömböltem, ameddig az ajtaja ki nem tárult, s zöldeskék árnyalatú szemei vissza nem néztek rám.

Öröm volt látni, hogy az egész tényleg egy álom volt és ő nem halott, de sajnos ezt nem tudtam kimutatni felé, ugyanis éreztem, hogy menten elájulok, darabokra hullok vagy pedig kidobom a taccsot. Rémesen rosszul voltam, s az ajtaja küszöbét is csak nehéz erővel bírtam átlépni. Egyre inkább gyengültem.

- Loki... - suttogtam a nevét.

- Lexie? - kérdezte értetlenül és aggodalommal teli hangon, és ez volt az utolsó dolog amire emlékeztem, mielőtt elsötétült volna a világ előttem.