Már egy fél perce bekopogtattam, de semmi válasz.

- Jane! - csaptam egyet az ajtóra. - Jane, nyisd ki, kérlek!

- Hagyj békén, Lexie. Menj innen! - hallottam meg az elfojtott hangját.

Sírt. Sikerült ismét megsiratnom őt. Bravó, Lexie! Bravó!

- Janey... engedj be, légyszives! Meg akarom beszélni veled!

- Hát én meg nem akarok beszélni. - jelentette ki. - Menj el.

Felsóhajtottam, majd ráncolni kezdtem a homlokomat.

Ez így biztosan nem fog működni, tehát más módszerekhez kell folyamodnom.

Leültem a földre és az ajtónak vetettem a hátamat.

- Sajnálom, Janey. - kezdtem bele a hosszan tartó bocsánatkérésembe, amellyel tudtam, hogy meg fogom enyhíteni az én nővérkém szívét. - Egy idióta vagyok. Mindig az voltam, mindig sikerül tönkrevágnom mindent és ezt te is nagyon jól tudod. Gyermekkorunkban is folyton csak a bajt csináltam, semmi mást... talán ezért is lettem rendőr, mert nem bírtam egy helyben ülni és befogni. Nem vagyok sem okos, sem pedig annyira határozott, mint amilyen te. Felnéztem rád, Jane. És még mindig felnézek. Amikor kijelentetted, hogy férjhez akarsz menni Thorhoz, én... én csak... engem csak nagyon meglepett, mert évek óta azt szajkózod nekem, hogy a munkád az életed és a házastársad és hogy sosem fogsz megházasodni meg ilyenek. Tényleg csupán erről van szó. Meglepettségről. De Jane... ez nem azt jelenti, hogy nem örülök neked. Sőt! Thor egy nagyon rendes pasas és örülnék, ha feleségül mennél hozzá. Őszintén mondom. Egy ilyen embert... nem szabad csak úgy elengedni! - kuncogtam. - Mellesleg... látom mennyire szeretitek egymást. Ha valóban hozzá szeretnél menni, hát menj. Én támogatni foglak. Csak szeretném, ha ezt tudod.

Hirtelen kinyílt az ajtó, én pedig beestem a szobába, egyenesen Jane lábai elé.

Már bőgött.

Feltápázkodtam és átöleltem.

A karjaimban zokogott és nem értettem, miért.

Ennyire meghatották volna a szavaim?

- Nem veled van a baj... - csuklott el a hangja.

- Tessék?

- Én n-nem haragszom rád. De köszönöm, hogy elmondtad.

- Szivesen, de akkor mi a baj? - engedtem el, hogy a szemeibe nézhessek.

- Odin. - bökte ki.

Már mindent értettem.

- Beszélek a vén fószerral és nem érdekel, hogy egy isten! - rohantam volna ki idegesen a szobából, ám Jane időben elkapta a karomat.

- Ne, Lexie! Ne csinálj felhajtást, kérlek!

- De ezt nem hagyhatjuk annyiban! Nem teheti ezt... Nem tilthatja meg! Felnőtt emberek vagytok, Jane! Nincs joga bele szólni ebbe. Mit akar? Hogy a fia valami helyi ribancot vegyen feleségül aki szül neki pár kölyköt és ennyi? Vagy akar magának egy normális menyet, aki nem csak kölyköket szül, hanem akinek esze is van? Nem, Jane. Nem fogja ezt nektek elbaszni a vénember. Nem hagyom!

- Khm... - köszörülte meg valaki a torkát nem messze tőlünk.

Kinéztem a folyósóra, ahol ott állt Thor.

- Odinson úr. - biccentettem neki. - Hallottad?

- Minden egyes szavadat, onnantól kezdve, hogy vén fószernak nevezted az apámat.

Elnevettem magam, mire ő is.

- Megengeded, hogy bemenjek Janehez? - kérdezte.

Bólintottam.

Thor besétált mellettem a szobába.

- Hé, jól vagy? - fogta meg Jane kezét.

- Szerinted?

Thor csüggedten nézett a földre.

- Ramatyul érzem magam. Mint akibe beletapostak háromszor. - jegyezte meg Jane.

Kis híján elnevettem magam. Ezek a hasonlatok...

- Akkor ne tedd. Mert mindjárt hallani fogsz valami olyat, amitől garantáltan jobb kedved lesz. - jelentette ki Thor.

- Kevés dolog az, amitől most jobban érezném magam. - mondta Jane.

- Kapunk végre gumicukorautomatát a kastélyba? - kérdeztem csillogó szemekkel.

- Nem, de ezt feljegyzem! - jegyezte meg Thor vigyorogva, majd visszafordult Janehez és megfogta az arcát. - Áldását adta.

- Tessék? - kérdeztük Jane-el egyszerre.

- Az apám. Megengedi, hogy feleségül vegyelek.

Jane szemei elkerekedtek.

- Ez most komoly?

- Halálosan komoly.

Jane könnyei közül hamarosan előkerült hatalmas vigyora és majdnem elájult ott nekem.

- Ezt nem hiszem el! - sikította. - Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - ugrott Thor nyakába, majd megcsókolta. Most az egyszer nem borzasztott el a látvány. Sőt, romantikusnak találtam.

- Akkor már Lexiet sem kell győzködni, ugye? - kérdezte Thor, majd rám nézett.

- Lexiet sosem kellett győzködni. Lexie benne van! - pacsiztam le vele.

- Köszönöm.

- Nincs mit megköszönni ezen. Na de! - csaptam össze a tenyeremet. - Rengeteg dolgunk van, Jane! Úristen! Dekorációk, torta, ruha... és a vendégek! Te jó ég! - fogtam a fejemet. - Darcy és Erik... nekik muszáj eljönniük...

- Lexie, állj le! Egyelőre csak hadd élvezzem ki a pillanatot! - nevetett Jane. - Holnap meg majd mindent átbeszélünk részletesen, ígérem!

Elnevettem magam.

- Bocs, de tudod mennyire bepörgök, ha esküvökről van szó...

- Tudom. Tavalyelőtt is teljesen bediliztél amikor Elizabeth néni újraházasodott...

- Na jó, arról inkább ne beszéljünk! - tiltakoztam, a kezemmel hadonászva. - Akkor hagylak. Pihenj és holnap gyere át reggel a szobámba, okés?

- Rendben! - sóhajtott fel. - Köszi, Lexie.

- Egek, ne köszönjetek annyit! - jelentettem ki. - Jó éjt! - mondtam, majd szórakozottan kivonultam a szobájából.

Lefekvéshez készülődtem, de aztán eszembe jutott valami.

Irányt változtattam és a már jól ismert útvonalon eljutottam a jól ismert fekete ajtóhoz és kopogás nélkül benyitottam.

Ő most is ott sétált az üvegfal mögött, amikor pedig meglátott, szélesen elvigyorodott:

- Ennyire hiányoztam? - kérdezte.

Felnevettem.

- Képzeld... esküvő lesz! - kiáltottam el magamat és szerintem elsőre fel sem fogta, amit mondtam.