- Összeházasodunk! - jelentette ki Thor, a vacsora végeztével.

Nem tudom, milyen reakció volt ez, de én és Odin egyből egymásra néztünk, lecsekkolva, hogy ki hogyan érez az imént bejelentett, "sokkos" kinyílvánítás miatt. Ő valószínüleg nem tartotta helyénvalónak hogy a fia egy midgardi-t (meg kell szoknom ezt a szót) akar elvenni, engem pedig egyszerűen letaglózott a hír, mert szinte biztos voltam benne, hogy Jane soha nem házasodik majd össze. Gyermekkorunkban mindig azt hajtogatta, hogy márpedig ő független nő lesz és sziklaszilárd volt az elhatározása.

Erre most hozzá akar menni egy istenhez.

Jane az arcomat fürkészte. Tudtam, mit jelent ez. Reagálnom kellene, üdvrivalganom vagy hasonló. De egyszerűen ez valahogy nem jött.

- Wow. - nyögtem ki végül. - Öhm ... mikor is volt az eljegyzés? - vontam fel a szemöldökömet.

- A múlt héten. - válaszolta Jane. - Furcsa is, hogy eddig nem vetted észre a gyűrűt. - mutatta fel a kezét.

És valóban. Ott volt rajta az ékszer.

- Gratulálok! - mondta helyettem is Odin. - A házasság valóban egy csodálatos dolog. De arra gondoltatok, hogyan fogtok megöregedni egymás mellett? Hiszen Thor ... akár 5000 évet is elélhet.

- Ezt majd mi megoldjuk, apám. - szögezte le Thor. - Lexie? - fordult felém.

- Én ... - haboztam. - Örülök nektek, de ...

- De? - nézett rám Jane, egyre feszültebben.

Mélyen a szemeibe néztem.

- Majd később nyilatkozom. Fáradt vagyok! - jelentettem ki, szemrebbenés nélkül, majd eltoltam a székemet az asztaltól, felálltam és kisétáltam a helyiségből.

Nem fognak engem idegileg kikészíteni.

Találnom kell egy helyet.

Egy helyet, ahol lenyugszom.

Ezt át kell gondolnom.

Bármennyire is fura volt bevallanom, a lábam automatikusan az egyetlen helyre vitt, amelyet érdekesnek találtam: Loki rejtélyes cellájába.

Kopogás nélkül rontottam be az ajtón.

A hosszú, fekete hajú meglepődni látszott először, ám arckifejezése teljesen megváltozott.

- Oh, nocsak! Visszatértél? - kérdezte Loki, hatalmas vigyorral az arcán. - Hiányoztam?

Eleresztettem a fülem mellett a megjegyzését.

- Miért vagy ilyen feszült?

Úgy döntöttem, nem mondom el az igazat.

- Bakker ... ez az Asgard kiborít. Minden aranyból van. Itt senkinek nincs szépérzéke? - fakadtam ki Lokinak.

Erre nevetni kezdett.

- Hidd el, évek óta kérdezem én is ezt. De tudod, ki kell mutatni hogy mekkora hatalmunk van és...hogy is szoktátok ti mondani? Ja, igen! Hogy mennyire menők vagyunk!

Erre elkapott a röhögögörcs. Lokinak tíz másodperc alatt sikerült elfeledtetnie velem a történteket.

- Miért van ennek a bolygónak pont a legizgalmasabb embere bezárva?

- Csak nem szimpatizálsz egy gyilkossal, rendőr halandó? - vigyorodott el szélesen.

- Lehet. - kuncogtam. - És lehet hogy gyilkos vagy, de legalább jófej.

Loki biccentett és eleresztett egy félmosolyt.

- Egy midgardi-hoz képest te is eléggé rendben vagy.

- Kösz. - nevettem el magam. - Azt hiszem ez a legkedvesebb amit valaha hallani fogok tőled, ugye?

- Azt nem tudhatod. - vont vállat. - Talán belém szeretsz. Én ezt meg majd kihasználom, és akkor a szép szavaimtól elájulsz.

- Én? Szerelmes? Ne haragudj, de nem hogy beléd, de még másba sem lennék az!

- Miért?

Hallgattam és a földet kezdtem el pásztázni.

- Oh. Szóval érzékeny téma?

És tíz másodperc alatt sikerül feltépnie egy régi sebet.

- Őszintén...nem. Csak utálok róla beszélni. De ... azt hiszem, neked elmondom. Hátha egyszer kiszabadulsz és kinyírod őt.

- Na halljam. - csillantak fel a szemei. - Ha gyilkosságról van szó, én vagyok a legalkalmasabb rá!

Egy mély levegőt vettem.

- A neve Robert volt. Robert Brown. Együtt jártunk egyetemre és két évig voltunk együtt.

- Ez nem hangzik rémesnek. - jegyezte meg Loki.

- Még nem fejeztem be. - mondtam. - Szóval az a helyzet, hogy én és Rob az alatt az idő alatt egyszer sem... érted... egyszer sem feküdtünk le. Én nem éreztem magam késznek rá. Addig nyaggatott ezzel, hogy szakítottunk. De nem tudta elfogadni ezt az egészet. Egy nap amikor épp mentem haza egy buliból...öhm éjszaka volt és...elkapott, bevitt egy sikátorba és... megerőszakolt. Természetesen bíroság elé került az ügy, de bizonyítékok híján végül semmit sem tettek ellene.

Loki egy ideig csak csendben tartotta velem a szemkontaktust.

- Milyen pocsékok a halandók. Ki kellett volna tépni a beleit és szétszórni az univerzumban.

Erre nevetni kezdtem.

- Lökött vagy.

- Komolyan mondtam. És? Terhes lettél?

- Szerencsére nem. Attól a féregtől nekem nem kell gyerek.

- És ezért félsz újra beleszeretni valakibe? Szeretted őt?

Bólintottam.

- De hagyjuk a témát és...

- Lexie! Hát itt vagy! - lépett be a következő percben Jane és Thor. - Mit keresel vele?

- Csak beszélgettünk.

- Mit próbált bemesélni neked? - kérdezte Thor.

- Semmit.

- Lexie, nem ülhetsz itt vele, ő egy bűnöző! Egy gyilkos! Neked kéne a legjobban tudnod.

- Gyakorlatilag én is az vagyok. Sok embert lőttem le már.

- Az teljesen más. Az önvédelem volt, ő pedig a hatalom miatt tette.

- Hát ha egész életemben nálunk is csak téged dicsőítettek volna, engem meg számba sem vesznek, most én sem lennék rendőr, hanem egy körözött bűnöző! - vágtam vissza. - Bocs Thor, bírlak, ne vedd a szívedre. - tettem hozzá.

- Lexie... miért vagy ilyen makacs? Előbb eltűnsz a vacsoráról, most meg ez...

-Én nem értem min vagy úgy kiakadva ... csak dumáltunk.

- Igen, de Loki...

- Elég! Igen, hibázott. Igen, ő itt a főgonosz, értem. De ugyanakkor egy érző lény akit bezártatok ebbe az üvegketrecbe ahol úgy viselkedtek vele, mint egy kutyával. Nincs kivel beszélgetnie bakker! Ebbe bele lehet őrülni. A rabokkal jobban bánnak otthon a börtönben mint vele! Különben is, csak normális mindennapi dolgokról dumáltunk. És Jane, csak hogy tudd, 25 éves felnőtt nő vagyok, akinek nem vagy te az anyja és nem mondhatod meg mit tehet és mit nem! -azzal a lendülettel pedig elviharoztam mellette.

Visszamentem volna a szobámba, de mivel nem találtam meg arra az utat, ezért inkább kimentem a Bifröst-ös pasashoz.

- Hello Heimdal! - köszöntem neki.

- Hello. - válszolta.

- Maradhatok itt veled egy picit?

- Csak nyugodtan. - Valami baj van?

- Áh, hagyjuk. Te amőgy hogy lehetsz ennyire komoly? - kérdeztem szórakozottan.

- Az évszázadok hatása. - jelentette ki.

Bólintottam.

- Mesélsz nekem Lokiról?

- Lokiról?

- Aha. - bólitottam.

- Miért szeretnél bármit megtudni róla?

- Mert izgalmasnak találom.

- Valóban?

Bólintottam.

- Hát nem bánom. - vont vállat. - Mit szeretnél tudni?

- Mindent! Amit csak lehet! - vágtam rá azonnal.

Heimdall pedig belefogott a mesélésbe.