Beléptem a helyiségbe.

Először nem tudtam eldönteni, hogy ami a szemeim elé tárult az valóság volt vagy csak valami hallucináció, annyira abszurdnak tűnt az egész. Nem volt odabent az égvilágon semmi, csupán egy hatalmas üvegfal, ami mögött ott lapult néhány bútor, az egész közepén pedig ott ült egy alak, háttal nekem.

- Öhm, helló! - köszöntem, bár fogalmam sem volt, hogy meghallja-e. Tudtam, hogy talán egyáltalán nem volt jó ötlet belépnem ide, de a kíváncsiságom győzedelmet aratott felettem. Mint általában.

Az alak - aki mint kiderült, egy könyvet bújt ezidáig -, hátra fordította a fejét és meglepetten nézett rám. Egy férfi volt az, sötét, vállig érő hajjal és kérdő tekintettel az arcán. A szemszínét ilyen távolságból sajnos nem tudtam megállapítani, de azt látni lehetett, hogy világos.

Sietve összecsukta a könyvét, a sarokba hajította lazán, majd felállt a földről és közelebb sétált az üveghez. Sőt, annyira közel, hogy szinte a mellkasával érintette azt. Úgy bámult rám, mintha még életében nem látott volna emnert, én pedig a meglepettségtől nem bírtam megmukkanni.

Végül ő törte meg a csendet.

- Csak nem egy midgardi? - vigyorodott el, én pedig azt sem tudtam először, hogy milyen nyelven beszél hozzám. Bár nem vagyok egy félős típus, mégis a hideg futkosott a hátamon az alaktól.

- Midgardi? - kérdeztem értetlenül, bár úgy rémlett, hogy már ezt a szót is hallottam korábban valakitől.

Elnevette magát. A nevetése meglepően kellemes volt, bár igaz, ami igaz, volt benne egy kis mániákus beütés, aminek hatására egyből leesett, hogy na ő nem egy olyan ember, aki csupa kedvtelésből tartózkodik ezen a helyen.

- Egyértelműen az vagy. Csak egy midgardi nem tudja magárol, hogy midgardi - folytatta, s látszólag nagyon élvezte azt, hogy fogalmam sincs, mivel bombáz éppen. Ha lehetett, még értetlenebb fejet vágtam.

Épp válaszolni akartam, hogy ne szórakozzon velem, de lépéseket hallottam, majd egy hang szakított félbe nem sokkal később.

- Lexie, mit keresel itt?

Megfordultam. Thor állt mögöttem, felvont szemöldökkel. Nem volt ideges, de azért látszott az arcán az, hogy a lehető legrosszabb helyre tettem be a lábamat. Később mint kiderült, annyira nem is álltam messze a valóságtól.

- Nyitva volt az ajtó - hazudtam. - Látni akartam, mi van itt!

Thor felsóhajtott.

- Most hogy láttad, akár ki is mehetsz. Hidd el, ő nem a neked megfelelő személy.

Na ez kellett csak az én háboríthatatlan kíváncsiságomnak. Visszanéztem az alakra, akin látszott, hogy feszült, de még mindig nem vette le rólam a szemét.

- Miért? - kérdeztem. - Kicsoda ő?

A szőke istenség habozott a válaszadás előtt, mintha nem tudta volna, hogy milyen magyarázattal szolgálhatna nekem. Ameddig ő kereste a megfelelő szavakat, addig én intenzíven szemeztem az üvegketrecben raboskodó egyeddel. Hosszú, hollófekete haja szépen egyensúlyozta a hófehér bőrét, az arcán tagadhatatlanul a ravaszság jelei voltak felkedezhetők és bár nem szoktam megfigyelni általában, de a stílusa sem volt az utolsó: fekete-zöld kombinációban pompázott, megnyugtatva arról, hogy vannak errefelé még jó ízléssel megáldott emberek.

- Ő itt Loki Laufeyson - válaszolta Thor végül. - A testvérem!

- Nem vagyunk testvérek! - vágta rá Loki egyből, enyhén cinikusan. - Soha nem is voltunk.

Thor elfintorodott. Egy ideig bámulták egymást, s a hangulat ismét feszültté vált ezáltal.

- Szóval ő az a Loki, aki miatt olyan vérbefagyott arcot vágtatok mindannyian az ebédnél? - törtem meg a csendet.

- Igen, ő az - sóhajtott fel Thor.

Végre! Az ember, akit vártam!

Így már sokkal érdekesebb volt az egész helyzet. Úgy tűnt, mégsem a rossz helyre tévedtem be, hanem a lehető legjobba, mert most talán hallhatom ennek a szerencsétlennek a történetét.

- Megtudhatom, hogy miért féltek tőle?

Thor megrökönyödött.

- Igazából nem félünk, de... te még tényleg nem hallottál róla?

- Micsodáról?

- Hát róla. Meg arról, hogy mit tett a múltkor, New Yorkban.

Tátott szájjal néztem ismét a fekete hajúra. Hát persze! Egyből eszembe jutott, honnan volt ismerős. Loki! Az elvileg őrült pasas, aki leigázta a városom felét és annyi embert megölt. Tényleg ő lenne az?

- Várj már, az az ő műve volt? - kérdeztem meglepetten.

Thor bólintott.

- Nos, igazából én akkor nem tartózkodtam a városban, Berlinben voltam, mert egy különleges ügyön dolgoztam. De ha ez mind az ő műve volt... le vagyok nyűgőzve! - mondtam, sőt, még egy aprócska tapsot csatlakoztattam hozzá.

Mindketten olyan hitetlen arcot vágtak, hogy valósággal megijedtem.

- Mármint, nem úgy értem, hogy lenyűgöző, hogy annyi embert megölt és annyi mindent elpusztított, hanem az, hogy egymagában tette mindezt. Rendőr vagyok, nem állok a rosszak pártjára! - emeltem fel védekezően a kezeimet, ugyanakkor elgondolkodtam azon, hogy mekkora paradoxon lenne olyan rendőrnek lenni, aki a bűnözök oldalán áll. Érdekes film lehetne belőle, annyi szent!

Thor megnyugodni látszott, ellenben Lokinak valami fura fény csillant meg a szemében és mosolyra húzta az ajkait.

- Egy rendőrnő - jegyezte meg.

- Az vagyok! - húztam ki magam, bár én magam sem tudtam miért. Talán azt próbáltam megmutatni nekem, hogy nem rémiszt meg, akkor sem, ha egy tömeggyilkossal állok szemben. Nem tudom, valamiért hihetetlen szenzáció volt számomra Loki.

- Hogy kerülsz te Asgardba? - érdeklődött.

- Ezt jómagam is tudni szeretném! - nevettem el magam. - Egyébként Jane húga vagyok. Gondolom ismered, errefelé mindenki ismeri!

- Ó, Thor kis barátnője, Jane Foster. Hát persze! - bólintott. - Hogyan is felejthetném el?

Thor erre megforgatta a szemeit.

- Szóval a tipikus világuralomra törő fickót látom éppen? - érdeklődtem.

- Valami olyasmi, igen - válaszolt.

- Klassz. Kiengedjük? - poénkodtam, s Thor is nevetni kezdett ezen.

- Azt nem lehet. Valószínű megint tenne valamit, ami törvénybeütköző.

- Elvégre ez egy bűnöző dolga, nem? - kérdeztem.

- Loki nem egy sima bűnöző - felelte Thor.

- Köszönöm az elismerésedet! - nevetett Loki. - Valóban nem vagyok átlagos!

A szőke istenség csak eleresztette a füle mellett ezt a megjegyzést.

- Te Thor - fordultam az istenség felé - mit jelent az, hogy "midgardi"?

Elmosolyodott. Nagyon reméltem, hogy nem valami káromkodás vagy ocsmány szó lesz az, különben nem érdekelt volna, kiráncigáltam volna a Loki nevű alakot a börtöncellájából csak azért, hogy jól orrba verhessem.

- Midgardnak hívjuk a ti bolygótokat - felelte, s ezzel sikerült megnyugtatnia.

Felnevettem.

- Így már mindent értek! - csaptam össze a kezemet.

- Hogy is hívnak? - kérdezte ekkor Loki, teljesen váratlanul. Felé fordultam, s tekintetünk ismét egybe fonódott. Nem tudtam, hogy miért érdeklődik irántam, de annyira nem is izgatott. Mulatságosnak találtam a vele való beszélgetést, így elárultam a kilétemet is neki.

- Alexis Foster. Röviden csak Lexie - biccentettem felé.

- Megjegyzem - mosolyodott el. - Lexie!

A hideg ismét átfutott a hátamon, ahogyan kiejtette a nevemet. Volt valami ebben a fickóban, amit nem tudtam hová tenni. És ennek a dolognak semmi köze nem volt ahhoz, hogy egy tipikus főgonosz volt. Nem, itt valami teljesen másról volt szó amit akkor, ott, még nem érthettem.

- Szerintem elég is volt ennyi Lokiból mára. Jössz? - váltott témát hirtelen Thor.

- Aha - mondtam szórakozottan, ám mielőtt még követtem volna, odaálltam a "főgonosz" elé. - Csak hogy tudd, én a te pártodon álltam volna! - suttogtam oda egy mosoly keretében Lokinak majd követtem kifelé Thort.

Persze amit mondtam neki, azt egyáltalán nem gondoltam komolyan, s igazából fogalmam sincs miért mondtam ezt neki, de szórakoztatónak tűnt abban a pillanatban. Általában nem a "gonoszok" pártján állok, s akkor sem álltam volna természetesen Loki mellé. De ő valahogy a legizgalmasabb dolog volt addig, amivel Asgardban találkoztam. Elgondolkodtatott azon, hogy vajon ha én is világuralomra törtem volna, engem is bezárt volna Jane egy "üvegketrecbe"?

Ezen a gondolaton elmosolyodtam. Thor visszakísért a szobámba és a nap hátralevő részét ott töltöttem. Még mindig hiányzott a televízió. Egyszerűen nem találtam semmilyen elfoglaltságot magamnak, csak ültem és gondolkodtam az ágyon.

Loki Laufeyson. Azt hiszem ez volt a teljes neve. Muszáj meglátogatnom még egyszer, bár tudom, ezzel csak magamnak keresem a bajt. Egyébként nem értem, ha ennyire veszélyes, akkor miért nem áll senki sem őrt az ajtója előtt? Nagyon értelmes emberek élhetnek errefelé, ha egy bűnözőt képesek őrizetlenül hagyni.

Kopogtattak. Valaki végre véget akart vetni a szenvedéseimnek.

- Nem jössz vacsorázni? - dugta be a fejét a szobába Jane, egy örökkévalóságnak tűnő idő eltelte után.

- Máris! - motyogtam, majd felkászálódtam az ágyról

- Van valami gond? - kérdezte.

Megráztam a fejem.

- Semmi - jelentettem ki. - Kicsit unatkozom, de megoldom.

Elmosolyodott.

- Most végre megtudod, miért kellett sürgősen ide jönnöd velem. Hidd el, ezek után lesz elég dolgod.

Megforgattam a szemeimet.

- Ne már, azt hittem, vakációzni hoztál ide! - nevettem el magam.

Jane csak szórakozottan megrázta a fejét, majd türelmesen kivárta, ameddig felhúzom a cipőmet.