Harminckettedik fejezet

Rhin déli és nyugati határvidéke

Eddig meglehetősen eseménydús hadjáratunk hátralévő idejét nagyrészt zavartalan meneteléssel töltöttük. Trekam 25-én elértük Toron déli határát. Trekam 40-én a nyugati határhoz érkeztünk el, bár nem a gyepűn haladtunk, mert ott számunkra végképp semmi ellátmány nem maradt elérhető.

A határvédelem errefelé sokkal lazább szövésű volt, mint északon – délen a kyrek birodalmával csak nomád törzsek birtokai határosak, amelyek lélekszámban többnyire csekélyek. Rendszeres határmenti harcok itt nincsenek, bár egyik-másik törzs néha felkerekedik, hogy végigfosztogassa a nomádok mércéje szerint gazdag vidéket. Toron többnyire véresen megtorolja a rajta esett sérelmet, ami azután jópár évre újra elrettenti a portyázókat. Sőt, ami azt illeti a toroniak gyakran ok nélkül is indítanak expedíciókat a határon túlra, csak hogy rettegésben tartsák a törzseket. Az is a Birodalom védelmének bevett fogásaihoz tartozik, hogy a túlontúl megerősödő nomád népek ellen más törzseket bérelnek fel, illetve ügynökeik viszályt szítanak közöttük.

Így aztán a védelem ereje is igazodik ezekhez a viszonyokhoz. Északon egymást érik a korszerű határvárak – délen és nyugaton nagyon is ritkásan állnak, és többnyire igen régi építésűek. A gyepű szerepe is sokkal jelentősebb erre – mivel maga a vidék lényegesen ritkán lakottabb, ezért aztán nem volt nehéz egy lakatlan határsávot kialakítani, amin mindössze néhány út vezet keresztül.

Gondoltam rá, hogy az egyik déli határvárat beveszem, és a nomádok kezére adom, hogy tovább gyengítsük a toroniak helyzetét, de végül arra jutottam, hogy nem éri meg a fáradságot. A nyugati nomádok sokkal harciasabbak, mint a délen tanyázók, és, most, hogy a rhini tartományi sereg már nem létezett, a portyázóknak különben is könnyebb dolguk volt.

Miután a nyugati határt elértük, észak felé fordultunk. Az I., a II. és az V. hadtest a határtól jóval keletebbre, a lakott területen haladt, hogy minél nagyobb területet lefedjenek, és valóban, ők ejtettek is némi zsákmányt, ugyanis a csetepatékban mostanra teljesen felmorzsolódott nemesi felkelés egyre pocsékabb munkát végzett, ami a lakosság kitelepítését, és a készletek elpusztítását illette.

A III. és a IV. hadtest azonban a gyepű szélén haladt – legalább egy határvárat át akartam adni valamelyik nyugati nomád törzsnek. Két várat is elhagytunk, mert nem találtam elég jelentősnak őket ahhoz, hogy megérjék a fáradságot – de Dhamur vára egy országkaput őrzött, vagyis egy a gyepűn átvezető jó minőségű utat, és mint ilyen, úgy véltem, hogy kellőképen nagy a stratégiai jelentősége ahhoz, hogy megérje az ostrom fáradalmait.

Trekam 52-én a két rendelkezésemre álló hadtesttel megkezdtem Dhamur ostromát, a többi hadtestnek pedig parancsot küldtem, hogy lehetőleg maradjanak húsz mért földes körzetben, hogy szükség esetén három-négy nap alatt az egész sereget összevonhassuk.

Dhamur mocsaras talajon épült fel, így az ostromsáncok megépítése a szokásosnál több időt vett igénybe – különösen, hogy a föld fagyott volt, és mágiával kellett megolvasztani minden egyes köblábat, amit meg akartunk mozgatni – ekkor pedig a sár okozott súlyos gondot. Mivel a várnak nem volt említésre méltó tüzérsége, a katapultjaink addig is munkához láthattak.

A vár egyébként régi és silány építmény volt, láthatóan nem komoly ostrom kiállására tervezték. A legénysége mindössze ötszáz főt tett ki, a falai pedig magasak voltak, de vékonyak, a várat körülvevő mágikus csapdák pedig könnyen hatástalaníthatónak bizonyultak.

Terveim szerint az erődöt nagyjából hét-nyolc nap alatt megadásra kellett kényszerítenünk.

Már 54-én sikerült egy kisebb rést ütnünk a várfalon, eddigre a mágikus csapdák nagyobb részét is megtaláltuk és hatástalanítottuk. A varázstudóink közül néhányan a várárkok feltöltésébe kezdtek, a többi pedig hozzálátott a védelem lebontásához. A manacsapdákat sorra hatástalanították, a varázshárítókat túltöltötték.

Az ellenség azonban várakozáson felüli szakértelemmel és elszántsággal védte az erődöt. A mágikus védelem irányítója, Tharr egy nagyhatalmú kegyeltje ügyesen beosztotta rendelkezésére álló erőket, és a védelem minden csapásunk ellenére kitartott. A falakon ütött réseket is berakták esténként, amíg a mi bombázásunk szünetelt, illetve a legnagyobbat, amin keresztül rohamot indíthattunk volna, egy barikáddal vettek körül.

Nem akartam a katonáimat szükségtelenül vágóhídra küldeni, ezért aztán hiába jött el az ostrom hetedik, majd nyolcadik napja, nem rendeltem el rohamot, hanem csak folytattam a bombázást katapultokkal, és csatamágusokkal. Takarmányunk még három napra elegendő volt, bár a környéket már nagyjából kimerítettük a szipolymoháinkkal – az ostrom első napján elvetettünk, a másodikon pedig learattunk jó párat, hogy a katonák a következő napokat mind az ostrommunkálatoknak szentelhessék.

Az ostrom kilencedik napján, Marnir 1-jén azonban olyasmi történt, ami miatt ugyancsak megbántam, hogy nem rendeltem el korábban a rohamot: vérhas tört ki a katonák között, és lópestis a lovak közt.

A vérhas általában nem emberről emberre terjed, hanem a szennyezett ivóvíz okozza, de ez valami mágikus válfaj lehetett, mert olyan gyorsan fertőzte meg az egész hadsereget, mintha közönséges nátha lett volna.

Az emberek között terjedő járványnak is csak a legnagyobb erőfeszítésekkel tudtunk gátat vetni, a lópestisre gyakorlatilag nem maradt sem emberünk, sem mágiánk. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy azok az állatok, amik természetes úton gyógyultak ki az előző járványból, továbbra sem betegedtek meg, dehát ez elenyésző mennyiség volt. Azonnal segítségért küldtem, és az I. hadtest ideiglenes térkapun el is küldte az Arany Fény lovagjait, hogy a gyógyításban segédkezzenek.

A járvány mágikus voltára utalt, hogy rengeteg megbetegedés történt egyszerre: az első napon ötezer katona, vagyis a két hadtest állományának jó negyede esett ágynak, és az állatok között is jó háromezer megbetegedésünk volt.

Az általános rohamot még ekkor is elrendelhettem volna, de újabb szerencsétlenség történt: amíg mi a tábori kórházunk kibővítésével, és a beteg meg az egészséges állatok szétválasztásával voltunk elfoglalva, a ravasz toroniak áttörtek a térgátunkon, és egy ideiglenes térkapun át elmenekültek, miközben a várat több ponton felgyújtották.

A tüzet még csak átvészelte volna az erődítmény, de az elmúlt nyolc nap alatt a toroniak telemázolhatták a falakat mindenféle romboló hatású rúnával, mert hamarosan robbanások hallatszottak a várból, és alig egy órával azután, hogy a toroniak távoztak, az erőd összeomlott egy még mindig lángoló, hasznavehetetlen kőhalommá.

A járványokat teljesen felszámolni még öt napunkba telt, így aztán tizennégy napot vesztegettünk el Dhamur alatt teljesen fölöslegesen, és az egész vállalkozás mintegy ötszáz katona és vagy kétezer lovunk életét követelte.

Mindezek után nem voltam éppen virágos kedvemben, amikor végre elvonulhattunk Dhamur alól. A katonák hangulata is nyomott volt, és fáradtak is voltak, mert az utolsó három napban kifogytunk a takarmányból, ezért újra szipolymohákat kellett vetni és aratni, de ehhez messzebb kellett menni, mert a közelben már az ostrom elején minden földet kiszipolyoztunk. Azelőtt a járványok fékentartása meg az ostrommunkálatok kívántak megfeszített munkát, és mindezért a fáradságért cserébe semmi eredményt nem tudtunk felmutatni.

Chrysaleas tábornok nagyon komolyan vette a fiaskót. Előadta nekem, hogy nézetei szerint eddig azért is nyerhettünk majdnem mindig a toroniak ellen, mert a 3. hadsereg első rhini hadjáratával félelmetes reputációt vívott ki magának az ellenségeink között. Ugyanakkor a sorozatos győzelmek, amiket vereségek nem, legfeljebb döntetlenek árnyékoltak be, minden várakozáson felül megerősítették a hadsereg szellemét.

A dhamuri fiaskó, folytatta Chrysaleas mindkét előnyünket végzetesen alááshatja. A toroniak szemében többé nem legyőzhetetlen ellenfelek leszünk, a mi katonáink pedig éppen ellenkező előjellel, arra a vélekedésre juthatnak, hogy a toroniak vezérei ravaszabbak, taktikusabbak az ő parancsnokaiknál.

Ezért a tábornok amellett kardosokodott, hogy vonuljunk nyomban a következő vár ellen, és minél hamarabb vegyük be, hogy mind a két fél belássa, a dhamuri eset egyszeri és megismételhetetlen marad a jövőben.

Miközben érvelését hallgattam, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Chrysaleas fő indoka kimondatlan maradt, ugyanis a kyr hadvezér személyes sértésként élte meg, hogy a toroniak túljártak az eszén. Úgy tűnt számomra, hogy nem elsősorban a hadsereg moráljának van szüksége egy gyors, a toroniak felett aratott győzelemre, hanem Chrysaleas önérzetének. Márpedig az erigowi a legvitézebb, és a csatatéren a legjobban teljesítő parancsnokom volt – ha saját magába vetett hite megrendül, annak kétségkívül az egész hadsereg kárát látta volna – ez pedig sokkal inkább ösztönzött arra, hogy megfogadjam a tanácsát, mint bármelyik indok, amivel előhozakodott.

Ugyanakkor maradt bennem némi bizonytalanság, hogy valóban helyesen mértem-e fel Chrysaleast, és nem csak a saját érzéseimet vetítem-e ki rá. Ezért úgy döntöttem, hogy, mielőtt sejtésemet tekintetbe venném, megvizsgálom, hogy a felhozott érvek alapján érdemes-e belemennem egy újabb ostromba. Így aztán másik jelen lévő tábornokomhoz, Liromaghoz fordultam, és kikértem a véleményét a Chrysaleas által felhozott érvekről.

Az idős elf hadvezér szerint a hadsereg szelleme és fegyelme sokkal jobb volt annál, hogy egyetlen vereség kikezdje, ezért fölöslegesnek tartotta, hogy pusztán a morál javítása végett újabb ostromba kezdjünk. A toroniak harci kedve miatt sem aggódott, hiszen, mint kifejtette, a császár katonáinak így is éppen elég jó a harci szelleme, és az, hogy egy saját erődjüket sikerült lerombolniuk, mielőtt az a mi kezünkre került volna, aligha ellensúlyozza azt, hogy a hazájuk legnagyobb tartományát már másfél év óta büntetlenül fosztogatják az északi seregek. Liromag egészen más okból javasolta egy újabb határvár ostromát – abból az okból, amiből Dhamur ostromába is belekezdtünk, vagyis továbbra is fontosnak tartotta, hogy rést nyissunk a nyugati nomádok számára a határon.

Más-más okból tehát, de mindkét velem lévő tábornokom amellett foglalt állást, hogy tegyünk még egy próbát, és végül magam is arra jutottam, hogy eredeti tervünk kivitelezése megéri egy újabb ostrom fáradalmait. Portenket szemeltem ki következő célként, és odarendeltem Ralk tábornokot, és az V. hadtestet is.

Chrysaleasnak, és mindazoknak (köztük nekem is), akik esetleg abban reménykedtek, hogy az újabb ostrommal elfeledtethetik az előző kudarcban játszott szerepüket, csalódniuk kellett, mert az orkok egy nappal a III. és a IV. hadtest előtt értek a vár alá, és egyetlen rohammal elfoglalták azt.

Ezt a meglepő eredményt különösen kínossá tette számunkra, hogy Dhamur kimenekített legénységének legalább fele Portenkben talált menedéket. Igaz, a két vár közül egyértelműen Dhamur volt az erősebb, de ettől ugyan egyikünk sem érezte jobban magát. A helyzeten az sem javított, hogy az orkok a maguk nem túl tapintatos módján hívták fel a III. és IV. hadtest katonáinak figyelmét arra, hogy tulajdonképpen az ő munkájukat végezték el. Végül az V. hadtestet vissza kellett küldenem kelet felé, az ország belsejébe, hogy elejét vegyem a hadtestek közötti összetűzéseknek, és a következő határvárat, Morejt a III. és a IV. hadtesttel egyedül indultam bevenni.

Marnir 24-én értünk Morej alá, és még aznap éjszaka elfoglaltuk a várat, méghozzá minimális veszteségekkel. Liromag pusztázói és vadászai délről vonták el az ellenség figyelmét, erőteljes nyílzáport zúdítva a falakra, miközben a gianagi gyalogság fenyegetően felfejlődött, létrákkal jól láthatóan ellátva.

A támadás azonban az északi oldalon következett be. A toroni várat térgát védte a nemkívánatos vendégek ellen, de ennek hatása a falaktól húsz lépésnyire megszűnt. A térmágusaink erejük végsőkig való megfeszítésével képesek voltak a 26. és a 31. zászlót Chrysaleasszal együtt a térgát szélére teleportálni, és a két zászló meg a kyr tábornok megrohanta az északi falakat, mielőtt az ellenség átcsoportosíthatta volna az erőit.

Mikor a toroniak minden erejüket bevetették, Liromag is elindította a maga rohamát, és egy óra múlva a kezünkön volt az erődítmény.

Maga a győzelem jelentéktelennek látszott, és a nyugati nomádok egyáltalán nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeinket. Toron, most, hogy acéllal már nem tarthatta sakkban a puszták és az erdők népeit, egy még hatékonyabb fegyverhez nyúlt, az aranyhoz, és a toroni kincstár gazdagságával egyetlen északi állam tartalékai sem vetekedhettek. A nomádok sokkal jobban szerették a pénzt, mint amennyire gyűlölték a toroniakat, és a kifosztott tartományban különben sem termett volna annyi zsákmány, mint amennyit a császártól kaptak, ráadásul ehhez csak annyit kellett tenniük, hogy otthon maradnak.

Ez persze csak a kezdet volt, a toroniak szándéka természetesen az volt, hogy a nyugati nomádokat zsoldosként vessék be az Északi Szövetség ellen, de egyelőre ehhez túlságosan mély volt még a felek közötti bizalmatlanság, arról nem is beszélve, hogy a törzsek, amelyek eddig félték Toron hatalmát, most az ő legyőzőjüknek járó tisztelettel kezeltek minket.

Így aztán a két várat amit elfoglaltunk, végül jobb híján leromboltuk, mivel ilyen távol minden más erődítményünktől, nem akartam helyőrséget hagyni. A helyzetben rejlő irónia nem maradt hatástalan a hadseregre, de a győzelmeknek köszönhetően a közhangulat mégis javult, és az embereknek az is vigaszul szolgált, hogy Toronnak rengeteg aranyába került, hogy a nomádokat távol tartsa a határaitól.