Harmincegyedik fejezet

A rorke-i ütközet

Az aszisz és a toroni legfelsőbb parancsnokságok együttműködése a háborúnak ebben a szakaszában legalábbis kezdetleges volt. Mint azt a huszonhetedik fejezetben már említettem, az aszisz expedíciós hadsereg Remor 61-én hajózott be, és indult el Rhin taromány partjai felé.

A Trekam első negyedében tomboló vihar őket is megtépázta, a 17 000 obasz katona közül, akik hajóra szálltak, mindössze 15 000 szállt partra Murónál Trekam 20-án. De ez csak bevezető volt az őket érő szerencsétlenségek sorában, ugyanis hamarosan kiderült számukra, hogy a 3. hadsereg bevette, és odahagyta Secchust, mióta ők utoljára hallottak róla. A toroni hadvezetés elmulasztotta értesíteni az obaszokat a hadműveleti helyzet alakulásáról, így azok gyanútlanul indultak észak felé, abban a hitben, hogy mi még mindig Secchus előtt állunk, vagy éppen a város ostromával vagyunk elfoglalva.

Ehhez képest Trekam 20-án az elővédünk Promknál állt, mindössze egy mért földnyire Murótól. A felderítőim azonnal tájékoztattak a dolgok állásáról, én pedig rögtön tudtam, hogy lehetőséget kaptam az aszisz hadsereg csapdába ejtésére.

Az expedíciós hadsereg parancsnoka egy korábbi fegyvertársam, Briem Dalasso tábornok volt, akit jól ismertem az új-freiglundi háborúból. A tábornok kifejezetten óvatos, és kockázatkerülő parancsnok volt, így azt, hogy egyenesen az én háromszoros túlerőben lévő seregem felé indult, csak azzal magyarázhattam, hogy fogalma sincs a seregem helyzetéről. A gondolatot továbbvive a fentebb már leírt következtetésre jutottam, vagyis, hogy a toroni hadvezetés nem tájékoztatja az obaszokat a hadihelyzet változásairól. Ez pedig azt jelentette, hogy Dalasso csak a saját felderítőire támaszkodhatott.

Hogy mi késztette a toroniakat arra, hogy sötétségben hagyják a szövetségeseiket, az a mai napig sem világos. Valamekkora szándékosság kétségkívül volt a dologban, de hiba lenne az egész ügyet a toroniak obaszok ellen megnyilvánuló rosszindulatára fogni.

Egyrészt szerepet játszhatott az is, hogy a Birodalom általában szövetségesek nélkül vonult hadba, így nem volt tapasztalatuk a más fegyveres erőkkel összehangolt hadjáratok terén.

Másrészt nagyon valószínű, hogy az obasz hadsereg hatásköri problémáknak is köszönhette a vesztét. A császári hírszerző szolgálat hivatalból nem adhatott ki semmilyen információt külföldieknek, ezt a szabályzatuk tiltotta. Másrészt a toroni főparancsnokság, és a nyugati hadszíntér parancsnoka nyilvánvalóan nem tudott erről, és abban a hitben élt, hogy az obaszokat már tájékoztatták. Parancsot pedig nem küldtek az expedíciós hadseregnek, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem tartozott a parancsnokságuk alá – ez az abasziszi segítség egyik feltétele volt.

A harmadik ok az volt, hogy az alacsonyabb beosztású toroni tisztek, akik felhívhatták volna a figyelmet feletteseik tévedésére, vagy nem is tudtak az obaszokról, vagy elfelejtkeztek róluk – hiszen a toroni hadvezetés meg akart lepni minket az obasz hadsereggel, ezért igen kevés főtiszt értesült az úton lévő segítségről, és azoknak is csak a lehető legkevesebb részletről volt tudomása.

Negyedszer maguk az asziszok hozták magukra a bajt. Nem kedvelték a toroniakat, akik nemrég még az ellenségeik voltak, és lehetőség szerint minél kevesebbet érintkeztek velük. Dalasso tábornok különösen megvetette újdonsült szövetségeseit, és ezt már a közös együttműködés kezdetén nyilvánvalóvá tette, így például attól is elzárkózott, hogy a hadseregébe összekötőként beosszanak egy magas rangú toroni főtisztet.

Akárhogy is, az obasz hadseregnek nem volt róla tudomása, milyen közel állunk hozzájuk, és látható volt, hogy a toroniak hírszerzése nem osztja meg velük az értesüléseit.

Ezért ezúttal megkockáztattam egy egész hadtesttel végrehajtott megkerülő hadmozdulatot: ha a megkerülő oszlop elég gyorsan mozog, és az aszisz felderítők hatókörén, kívül, akkor Dalasso nem fog róluk időben tudomást szerezni, ebben biztos voltam.

Utasítottam tehát Ralk és Harneor tábornokokat; előbbit arra, hogy hadtestével nyugatról kerüljön az obaszok hátába, és foglaljon el lesállást Rorkénál, utóbbit pedig arra, hogy nyugat felé vágja el az asziszok kitörési lehetőségeit. Közben megállítottam a hadzöm előrenyomulását, és megparancsoltam Liromagnak, hogy egy alkalmas erdőfoltnál állítson csapdát az aszisz elővédnek.

A csapda kitűnően bevált, és Dalasso több száz lovasát elveszítette, az elővédje pedig hátrálni kényszerült. A felderítői még csak most szereztek rólunk tudomást, mikor a hadzömünk már a közvetlen közelben volt.

Az obasz tábornok egy percig sem habozott, bár a vele szemben álló pontos erők pontos nagyságával nem lehetett tisztában, azt sejtette, hogy az ő seregének erejét meghaladják. Azonnal megfordította a katonáit, és erőltetett menetben igyekezett dél felé.

Miután a rajtaütés megtörtént én is előreindítottam a 3. hadsereg zömét, és a nap hátralévő részét az elkeseredett utóvédharcok jellemezték, amelyekben a túlerőnk rendre győzedelmeskedett, de a hozzáértő, és vitéz aszisz lovasság mégis lelassított minket valamennyire.

21-én hajnalban folytattuk az üldözést, ahogy Dalasso katonái a visszavonulást. Az V. hadtest azonban rövid időre sem állt meg az éjszaka folyamán, és napkeltére már elfoglalta a rorkei lesállást.

Dél volt, mire az obaszok elővédje Rorkéhoz ért, és Ralk tábornok végre lecsaphatott. Az elővéd súlyos veszteségeket szenvedett, és a hadzöm felé hátrált, Dalasso tábornoknak pedig rá kellett döbbennie, hogy két tűz közé került. Északról az I., a III., és a IV. hadtest zárta el az útját, délről az V., és nyugaton is láthatóvá vált már a közeledő II. hadtest, keletre pedig csak a tenger nyújtózott.

A gyűrű mindazonáltal még nem volt tökéletes, és a lovasság parancsnoka, Primek Arír ezernagy vagy ezer emberével ki tudott törni, mielőtt a csapda teljesen bezárult volna. Arír után azonban senki sem távozott, a gyalogság már meg sem próbálkozott a kitöréssel: az asziszok felállították a maguk nagy hírnevet szerzett falanxát, és vártak.

És én is vártam. Haboztam, éppen most, hogy a tervem bevált, és az ellenséget csapdába ejtettem. Nem kívántam az obaszok végzetét. Számos hajdani bajtársam szolgált az aszisz seregben, köztük néhány barátom is, például Arír ezernagy.

Mégsem elsősorban a személyes motívumok játszottak szerepet abban, hogy, haboztam megtámadni az ellenséget, és végül követeket küldtem, ahelyett, hogy rohamot vezényeltem volna. A körülmények szerencsétlen összjátéka ideiglenesen ellenséggé tett minket, de valójában természetes szövetségesek voltunk a toroniakkal szemben. Nem volt elrendezendő vitánk Abaszisszal, és épp eléggé fájlaltam az eddigi értelmetlen veszteségeket mindkét oldalon. Nem tudtam magamat rögtön elszánni, hogy újakat okozzak.

A feltételeim nagyon nagylelkűek voltak. Az asziszoknak szabad elvonulást biztosítunk. A legénységnek le kell raknia a fegyvert, de a személyes holmijukat megőrizhetik, a tisztek pedig megtarthatják a fegyverüket, és a vértjüket is. Cserébe pusztán annyit kértem, hogy a hadsereg minden egyes tagja esküdjön meg, hogy a háború során nem emel többé fegyvert az Északi Szövetség ellen, kivéve, ha Abaszisz határát átlépné egy északi hadsereg. Még azt is megengedtem, hogy a hadipénztárukat magukkal vigyék útiköltség gyanánt, holott általában nem szoktam pénzt kiengedni a kezem közül.

Dalasso azonban elutasította a feltételeimet. Őszintén szólva azt hiszem, hogy az ő helyében én is így tettem volna. Akármennyire nagylelkűek voltak a feltételeim, amit javasoltam, az végső soron mégiscsak fegyverletétel volt.

Ha az expedíciós sereg komoly harc nélkül leteszi a fegyvert, az nagyon rossz hatással lett volna az amúgy sem felhőtlen toroni-obasz kapcsolatokra. Ha azonban elpusztul az egyenlőtlen küzdelemben – nos, Hiere Otlokir pont olyan ember volt, aki ebből politikai tőkét tudna kovácsolni. Az országnak pedig a válságos helyzetben, amibe a nomádok, a nokhorosziak, és a keleti barbárok együtes inváziója juttatta, szüksége volt Toron barátságára. A toroni fegyverek és pénz nélkül Otlokir, akit a támadók máris megfosztottak kincstárától, és legfőbb jövedelmi forrásaitól, nem lett volna képes még egy évig sem fenntartani a hadseregét.

Ezért Dalasso úgy döntött, hogy inkább feláldozza az embereit. Az adott pillanatban az asziszok könnyebben megengedhették maguknak tízezer ember elvesztését, mint hogy kockáztassák a toroniak barátságát.

Miután a követeim visszatértek, nekiláttunk az aszisz falanx megpuhításának, a III. hadtest egyik ilanori hadosztályát pedig Arír ezernagy, és lovasai után küldtem.

Az asziszok létszámukhoz képest erős mágikus támogatással rendelkeztek, de a 3. hadsereg varázstudóinak ereje messze felülmúlta őket. Egy órán át tartó harc után a falanx védelme összeomlott, és a csatamágusaink egyenesen a katonákra sújthattak le.

Ekkor rendeltem el a rohamot három oldalról. A lovasságot először nem vetettük be, mert a falanx még sérülten is veszedelmes ellenfél lett volna egy lovasroham számára, de a nehézgyalogság pajzsfala ellen éppen a falanx volt veszélyesen sebezhető. Ha a pajzsfalat sikerült volna lándzsányi távolságban tartani, minden előny az asziszok oldalán lett volna, de egy jól záró pajzsfal minden nehézség nélkül képes közelférkőzni a falanxhoz, különösen ha annak rendjét a mágikus csapások már megbontották.

Ebben az esetben is ez történt. A falanx néhány ponton sikeresen feltartóztatta a pajzsfalainkat, és ott a mieink estek áldozatul az aszisz lándzsáknak, de a katonáink többsége előrenyomult, és rövidesen tömegével hullottak az asziszok, akik csak könnyű páncéllal, és kis kerek pajzsokkal voltak ellátva.

Az aszisz alakzat hamarosan darabokra hullott, és az egyes csoportok menekülni próbáltak, vagy kétségbeesetten ellenálltak a mieinknek, akik sokszoros túlerőben voltak, és minden ellenálló csoportot körülzártak.

A küzdelem a mágikus előkészítéssel együtt is mindössze három órát vett igénybe: a több mint háromszoros túlerőnk megsemmisítő hatással bírt. Nagyjából tizenháromezer aszisz katona rekedt benne a csapdánkban, és ezek közül tízezret kellett megölnünk, mindössze háromezer adta meg magát.

Annak ellenére, hogy az asziszok nem fogadták el a békefeltételeimet, továbbra is szándékomban állt szabadon engedni az életbenmaradottakat. Beláttam, hogy az erv dipomaták alkalmatlansága, és az Északi Szövetség vezetőinek általánosan Abaszisz iránt tanusított rosszindulata, egyelőre kiküszöbölhetetlen éket vert országaink közé, de reménykedtem, hogy a jóindulat megnyilvánulásai, és a közös érdek később még helyrehozhatja a két fél között a jó viszonyt.

Ismeretes a véleményem, miszerint a háború elkerülhető lett volna, ha az Északi Szövetség a tagjai közé fogadja Abasziszt, de legalábbis szövetséget köt vele. Mindannak ellenére ami történt, még ekkor is úgy gondoltam – és ma is úgy gondolom – hogy erre volt, és van reális esély, és az egyetlen lehetséges megoldás Toron fékentartására.

Ezeket a gondolatokat azonban nem tárhattam nyíltan a vezérkarom elé. Liromag tábornok, aki nem volt az Északi Szövetség egyik államának a polgára sem, és akinek hazája nem állt háborúban az obasz királysággal, valószínűleg osztotta volna a véleményemet, akárcsak az unokaöcsém, és testvérbátyám. Ralk tábornoknak valószínűleg tökéletesen megfelelt volna az én álláspontom elfogadása – ő politikai kérdésekben nem igazán bírt önálló véleménnyel.

Chrysaleast azonban, és számos más, az erv országokból származó vezérkari tisztet sohasem tudtam volna meggyőzni az Otlokir felé tett jóindulatú gesztusok hasznáról ezekkel a gondolatokkal. Az ő szemükben Abaszisz királya egy fekete hadúr volt – és a fekete meg vörös hadurak engesztelhetetlen, mindenféle önérdeket semmibe vévő szembenállása az ervek gondolkodásának olyan sarokköve volt, amelyet aligha mozdíthattam volna ki a helyéből puszta rábeszéléssel egy délután alatt.

Én pedig nem akartam teljesen szükségtelen összeütközésbe keveredni ezekkel a tisztekkel, és a legvitézebb tábornokommal, amely kétségkívül csökkentette volna az irántam való bizalmukat. Ezért aztán a politikai indokaimat mellőzve, tisztán katonai okokkal magyaráztam meg a szándékaimat.

Kiemeltem, hogy a foglyok csak fölösleges tehertételt jelentenek, és amúgy is kimért készleteinket nem lenne okos dolog az ő etetésükkel apasztani. Az is kétségtelen, hogy háromezer fogoly őrzése sok katona idejét felemészti, számolnunk kell aztán szökési kísérletekkel is, és egyáltalán az asziszok sok borsot törhetnének az orrunk alá, ha egy kicsit visszanyerik a magabiztosságukat, ami pár napon belül óhatatlanul megtörténik.

Hozzátettem még, hogy az ilarok, ha eddig nem érték utol Arír ezernagyot, eztán már nem is fogják, így ő csapatával csatlakozhat a toroni nemesi felkelőkhöz. Ez a jól képzett, és jól felszerelt, veterán ezer lovas pedig komoly gondot okozhat nekünk, ha mással nem, azzal, hogy segít a vidék és a készletek pusztításában, márpedig ebben a toroniak önmagukban is elég jó munkát végeznek.

Ha azonban nagylelkűen bánunk a kezünkben lévő asziszokkal, azzal személyes lekötelezzettünkké tesszük a honfitársaikat, és talán fegyverszünetet is kieszközölhetünk, sőt arra is rávehetjük Arír ezernagyot, hogy térjen vissza Abasziszba a hadifoglyokkal.

Mivel jól ismertem az említett obaszt, abban erősen kételkedtem, hogy hajlandó lesz a foglyainkkal tartani, de egy pár napra szóló fegyverszünetben joggal reménykedtem, különösen, mivel az általam elmondottak ellenére tisztán láttam, hogy nem nekünk van rá nagyobb szükségünk.

Annak ellenére ugyanis, amit elmondtam, a megmaradt asziszok helyzete kétségbeejtő volt. A toroni nemesi felkelés, és a lakosság ugyanolyan barbár betolakodónak tartotta őket, mint minket, és nem sokat törődött vele, hogy melyik oldalon álltak. Effelől ugyan akkor még nem voltam teljesen bizonyos, de a toroni néplélek ismeretében ez volt a következtetésem, és a későbbi események ezt igazolták.

Mindenesetre a tisztek többsége kielégítőnek találta a magyarázatomat, és a továbbiakban vonakodás nélkül végrehajtották a hadifoglyokat és a zsákmányt illető parancsaimat. Habár Chrysaleas megjegyezte, hogy nem vall rám, hogy ezer könnyűlovas miatt nyugtalankodom, legyenek mégoly kitűnő katonák is, miközben nekem magamnak több mint negyvenötezer fős sereg áll a rendelkezésemre.

Még aznap este elküldtem két pegazuslovast követségbe Arír ezernagyhoz. A követeim magukkal vitték Arien Arír ezernagy, Primek Arír legidősebb fiának holttestét. Arien a csatában rendkívüli vitézségről, és hozzáértésről tett tanúbizonyságot, ezért az ezrede kezünkre került zászlaját használtuk szemfedőnek.

Arír ezernagy értékelte a fiának adott végtisztességet, de a kívánsága az volt, hogy a katonákkal temessük el, akiknek a védelmében meghalt. A megadásról továbbra sem volt hajlandó tárgyalni, de három napi fegyverszünetbe belement. A fegyvernyugvás a hadseregek mozgását ezúttal nem korlátozta, mindössze annyit kötött ki, hogy egyikünk sem támadhat a másikra.

Trekam 21-én vívtunk csatát Rorkénél, 22-én elföldeltük az elesetteket – a fagyott földben ez nem volt egyszerű munka – egészen délig eltartott. Utána útjukra bocsátottuk a foglyainkat. A nehezebb sebesülteket eddigre mind meggyógyítottuk, adtunk nekik három napra elegendő élelmet, és elegendő fegyvert hagytunk náluk, hogy megvédhessék magukat a toroni nemesi felkeléstől, ha az ellenségessé válna velük szemben. Arra természetesen mindegyik obaszt megeskettük, hogy a háború során többet nem fognak fegyvert az Északi Szövetség ellen, kivéve, ha annak egy serege Abaszisz földjére lép.

Visszaadtuk az asziszoknak az elvett hadijelvényeiket is, ahogy szándékomban állt; és egy levelet is írtam Hiere Otlokir királynak, amelyben biztosítottam róla, hogy katonái nagyszerűen helytálltak, és kifejeztem benne a reményemet, hogy a háború során többször nem kerülök szembe asziszokkal.

Az obasz flotta a közelben horgonyzott: egy a szárazföldtől nem messze lévő szigetnél kötöttek ki, hogy elvégezzék a viharkárok javítását. A jó állapotban lévő hajók közül néhány felvette az általunk szabadon engedett hadifoglyokat, de maga a flotta pár napig még rhini vizeken maradt – bár, hajóink nem lévén, számunkra elérhetetlen távolságban.

Arír ezernagy és katonái, a továbbiakban nem sok borsot tört az orrunk alá. A toroni nemesi felkelők, és a csekély számban helyben maradt lakosság egyaránt ellenségesen viselkedett velük szemben, ellátmányt pedig sehonnan nem kaptak, így az életbenmaradás állt minden igyekezetük középpontjában.

A fegyverszünet letelte után pár napig még zaklatták a felderítőinket és a portyázóinkat, de azután, mivel a toroni vidéket már teljesen elpusztította rhini nemesi felkelés, és a 3. hadsereg, hogy a lovak és az emberek ellátását biztosítani tudják, kénytelenek voltak délre vonulni, hogy az itteni nomád törzseket sarcolgatva húzzák ki tavaszig. Arír ezernagy elutasította a gondolatot, hogy visszatérjen Abasziszba, és azt tervezte, hogy a tavasszal Gedaga-yggirbe vonul, hogy az ottani toroni seregekhez csatlakozzon.

A 3. hadsereg közben tovább haladt a tengerparton, de azért a toroni flotta lőtávolságán kívül, dél felé. Immár nem volt jelentékeny ellenséges haderő a tartományban, és az időjárás is kedvező volt – ideje volt, hogy behozzuk a lemaradásunkat a tervekhez képest.