Huszonkilencedik fejezet

Újabb hóvihar és Secchus

Remor 61-én mindössze hét mért földre álltunk már csak Secchustól, amikor az idő megint rosszra fordult. Hirtelen fekete fellegek kezdtek gyülekezni felettünk, a hópelyhek először csak szállingóztak, majd egyre sűrűsödtek, míg végül a látótávolság egy-két lépés távolságra csökkent – hozzá még metsző, jeges szél is fújt. Hóvihar volt ez a javából, amit az összes varázstudónk bevetésével sem tudtunk megszüntetni, sőt még enyhíteni se nagyon.

A mostoha időjárásban lehetetlenül lassan tudtunk csak továbbhaladni: jó ha napi egy mért földet tettünk meg. A látótávolság olyannyira lecsökkent, hogy a felderítők néha csak hosszú bolyongás után találtak vissza a fősereghez. Az út teljesen eltűnt a hó alatt, és napról-napra növekedett azoknak a száma, akik fagysérülést szenvedtek, esetleg meg is haltak. A papi személyek közül hatezret lekötött, hogy takarmányt teremtsenek a hátasainknak, gyógyításra már nem maradt erejük.

A szipolymoha learatása ilyen időjárási viszonyok között rutinfeladatból istenkísértéssé változott: előfordult, hogy a katonák egymás övébe kapaszkodva élő láncot alkottak az aratáshoz, mert ha valaki egyedül merészkedett le az útról, akár száz lépés távolságban is végleg eltévedhetett, a nyomokat olyan gyorsan betemette a hó.

Öt napi küszködés után, még mindig három mért földre voltunk Secchustól, de ez alatt az öt nap alatt 1200 katonát, és 5000 lovat meg öszvért veszítettünk el a hideg miatt. A józan ész azt tanácsolta, hogy táborozzunk le, de ezzel halálra ítéltük volna a lovak és az öszvérek felét, mert a hidegben a szokásosnál több élelemre volt szükségük az életbenmaradáshoz, a szipolymoha pedig kiszipolyozta a földet ahol elvetették, így nem lehetett két nap egymás után ugyanott aratni.

A hadseregnek sürgősen menedékre volt szüksége, és rengeteg takarmányra, hogy túlélhesse a hóvihart. Sajnos a toroniak ezen a vidéken nagyon alapos munkát végeztek, és tíz mért földes körzetben Secchus volt az egyetlen település, amelyet nem égettek porig. Ide gyűlt a felperzselt földek lakossága, és a nemesi felkelés is, előbbit a toroni flotta menekítette ki, utóbbi pedig hatalmas készletek birtokában volt, és egy-két hónapig bízvást kitarthatott.

Ezekre a készletekre, és Secchus menedéket adó házaira akartam minél előbb szert tenni. A hátralévő távolságot megtenni viszont az eddigi tempónkkal még vagy három-négy napba telt, és ennyi idő alatt legalább újabb kétezer fagysérülttel -, és halottal kellett számolnunk, a lóállománynál pedig ennél is nagyobb veszteségekre számíthattunk.

Abban is meglehetősen biztos voltam, hogy Secchus védői pontosan tudják, milyen távolságra vagyunk a várostól. Bőven volt rá idejük, hogy felkészüljenek és megerősítsék a védelmüket. Ha nem sikerül egyetlen rohammal elfoglalni Secchust, elhúzódó ostromra számíthatunk, ez pedig ilyen időjárási viszonyok között rettenetes veszteségeket jelentett volna.

Ezért elhatároztam, hogy a hadsereg legjobb katonáit összeszedve erőltetett menetben a városhoz vonulok, és meglepem a védőket. Összesen hat zászlót választottam ki. Az I. hadtestből az Arany Fény lovagrend zászlaját vittem magammal, mert a hadsereg legjobb nehézlovas alakulata volt. A II. hadosztályból a 7. gyalogoszászlóra esett a választásom, mert Weldarn ostroma során ők szerezték a legnagyobb tapasztalatot városi harcok terén, és Ormik bevételénél megmutatták, hogy nem felejtették el a tanultakat. A III. hadosztályból természetesen két zászlót is vinnem kellett: a 26-kat és a 31-ket. Ha csak az egyiket viszem, azzal a másikat halálosan megsértem, ha mindkettőt a derékhadnál hagyom, csak bajt kevertek volna. A IV. hadtest egy haonwelli vadászzászlóval járult hozzá a külön expedícióhoz, Ralk tábornok pedig egy nehézvértes ork zászlót adott mellém.

A terv az volt, hogy ezekkel a zászlókkal egyetlen nap alatt teszem meg a hátralévő távolságot Secchusig, és egyetlen rohammal elfoglalom a várost. Hogy kicsiny különítményem elegendő lesz-e a város elfoglalásához, az kérdéses volt, mert értesüléseink alapján Secchust mintegy ötezer nemesi felkelő, és ezer tengerészgyalogos tartotta megszállva, a kikötőben pedig három karakka horgonyzott – ha nem sikerül a meglepetés, az erőviszonyok nem sok jót ígértek.

Az ellenség létszámfölényének kiegyenlítésére a szokásosnál háromszor több csatamágust vittem magammal: összesen húszat. Többségük a „csendes” tudományok beavatottja volt, a mentál-, vagy asztrálmágiáé: azt akartam, hogy az ellenség minél később figyeljen fel rájuk.

A hátralévő három mért földet tizennégy óra alatt tettük meg, kétszer egy óra pihenéssel. A pihenőkön nem engedélyeztem a tűzgyújtást (nem mintha a hóviharban mágia nélkül bárki is képes lett volna rá), alkoholt pedig nem hozhattak a katonák, így aztán a zászlóaljak egy csomóba összebújtak, hogy melegítsék egymást. Általában véve nagyon mulatságos látványt nyújthatott, hogy a megannyi marcona hadfi reszkető verebek módjára simul egymáshoz. De olyan hideg volt, hogy semmi kedvem nem volt nevetni. Másrészt nem is láttam semmit az összebújó zászlókból, mert a kavargó hóesésben jó ha egy lépésről ki tudtam venni, mi van előttem. Harmadrészt fővezéri méltóságomat sutba dobva magam is összebújtam a segédtisztjeimmel.

A hadműveletben résztvevő zászlók szellemének megtöréséhez a hideg mindenesetre kevésnek bizonyult. Átvágtunk a hóviharon, és senkit sem hagytunk hátra az út mellett megfagyni. A maradozók felszerelését átvették a bajtársaik, aki már járni sem tudott, – ilyen is akadt néhány – azt felváltva vitték, vagy lóra ültették. Összesen valami harminc katona vált harcképtelenné a menetelés során.

A várost végül Trekam 5-én, az éjközép utáni második órában értük el. Itt azután csodával határos szerencsénk volt: egy toroni őrjárat egyenesen belénk botlott, mi pedig foglyul ejtettük. Miután Szellemgáttal elszigeteltük őket a várostól, az egyik mentalistánk megkockáztatott egy gyors vallatást, és megszerezte az aznapra kiadott toroni jelszót. Valamint megtudott egyet s mást a csapatok beosztásáról.

Mivel nem voltak fölösleges embereim, akiket a foglyok őrzésére használhattam volna, végeznem kellett a toroniakkal – ezen a napon egyébként is nagyon távol voltam attól, hogy betartsam a civilizált hadviselés összes szabályát, mert elsősorban a 3. hadsereg túlélését kívántam biztosítani.

Utasítottam pár kísérőmet, hogy vegyék el a halott toroniak pajzsát, és igyekezzenek úgy tenni, mintha légiósok lennének, miközben követnek. A zászlóknak parancsot adtam, hogy húzódjanak közelebb a városhoz, de csak annyira, hogy az őrök semmiképpen ne láthassák meg őket, aztán a parancsomra törjenek előre.

A városnak természetesen nem voltak kőfalai, mivel a polgárháború után a császár leromboltatott minden várfalat, ami nem kapott szerepet a határvédelemben, de volt egy rögtönzött, két-három ember magas föld-, és karósánc, a sáncon pedig őrtornyok álltak. Toroni szokás szerint összesen öt kapuja volt a városnak, én pedig az terveztem, hogy legalább egyet feltűnés nélkül a hatalmamba kerítek. Egy északkeletre néző kaput választottam ki, így kíséretemmel arra vettem az irányt.

Sosem sikerült teljesen levetkőznöm az akcentusomat, de azért elég tűrhetően beszélek toroniul és kyrül is, azon a napon pedig különben is úgy süvített a szél, hogy szabályosan ordítanom kellett, hogy a toroni őrök megértsék a mondandómat. Miután megbizonyosodtak felőle, hogy csakugyan tudom a jelszót, a gyanakvás minden jele nélkül beengedtek.

A kíséretem tagjai éppúgy értették a dolgukat, mint én, így az őrök meghaltak, mielőtt rájöttek volna mekkora hibát követtek el. A kaput kinyitottuk, a zászlóim pedig lassan beóvakodtak. Normális esetben legalább öt őrtoronyból észrevették volna a történteket, de azon a napon az őrtornyokban posztoló katonák semmit sem láttak a kavargó hópelyheken kívül.

Ekkor jött el az ideje, hogy kiosszam elcsigázott, és átfagyott katonáimnak a fortfer készítményeket, amiket magammal hoztam. Ez egy nagyon erős kábítószer, és a gyakori használat korai halálhoz vezet, de nagyjából egy napig mindent teljesítményt kisajtol az emberi testből, amit csak lehet, igaz utána ólmos fáradságot, bénító izomlázat, és iszonyú fejfájást hagy maga után. A hatás ideje alatt azonban a használó érzéketlen a fájdalomra, a hidegre, a forróságra, az éhségre, villámgyorsan mozog, és az esze is sokkal jobban vág.

Miután mindenki elfogyasztotta a maga adagját a kábítószerből, kiadtam a parancsokat a hat zászló parancsnokainak, és dolgunkhoz láttunk. Az ítéletidő továbbra is a kezünkre játszott, mert az utcákra nem ment ki senki, csak ha nagyon muszáj volt, így aztán ellenállás nélkül vonulhattunk a kikötőig. A város fontos kikötőként és hajógyárként természetesen rendelkezett partvédelmi katapultákkal és naftavetőkkel, de ezeket csak öt katona őrizte. Miért is lett volna többre szükség? A falakon őrök álltak, a kikötőben pedig a császári hadiflotta hajói horgonyoztak.

Így aztán minden nehézség nélkül hatalmunkba kerítettük a partvédelmi eszközöket, és a 26. zászlóalj katonái, akiknek korábban már volt szerencséjük elfogott toroni fegyverekkel dolgozni, becélozták az ellenséges hajókat – időigényes, és nehéz feladat, ha az ember nem látja a célpontokat a saját szemével, és próbalövéseket sem adhat le. Amíg a tariniak ezzel bíbelődtek az Arany Fény lovagrend zászlaját felállítottam a város főterén, azzal a paranccsal, hogy tiporjanak le mindenkit, aki a térre merészkedik. Sejtettem, hogy riadó esetére a tér van kijelölve az egyik fő gyülekezőpontnak.

A maradék négy zászlóval pedig körbevettem a toroni tengerészgyalogosok szálláshelyét, a főtér közepén álló Tharr-székesegyházat. Először velük akartam végezni, mert ők voltak az ellenség legnagyobb harcértékű alakulata. A templomot régi fazsindelyek fedték, és a hó szerencsére nagyrészt lecsúszott a meredek tetőről, így a haonwelli vadászok tüzes nyilakkal fel tudták gyújtani az épületet. Bár alapvetően nem akartam gyújtogatni, mert féltettem a városban felhalmozott készleteket, ezúttal nem vállaltam kockázatot a tűzzel, mert a legközelebbi épület is száz lépésre volt a székesegyháztól.

A vihar bömbölése elnyomta a tűz ropogását, de a félrevert harangokat, és a felharsanó kürtöket már a szél süvítésén keresztül is meghallottuk. És rögtön utána az első tengerészgyalogosok is kirontottak, egyenesen a várakozó katonáink pengéje elé. Perceken belül az összes bejárat körül halmokban hevertek a toroniak holttestei. Az élelmesebbek az ablakokon próbáltak kiugrani, de ott is csak a mi embereink várták őket.

Nem sokkal később megjelentek az első nemesi felkelők a főtéren. Keskeny utcákból bukkantak ki az álmukból felvert toroniak, és a kavargó hófüggöny miatt nem vették észre az Arany Fény lovagjait, egészen amíg a hosszú nehézlovas kopják a testükbe nem fúródtak. A lovagok mind bírták a szellem hatalmát, és aki a harmadik szemével fürkészi a környezetét, annak a látását semmilyen evilági vihar nem homályosítja el.

Közben a derék 26-osok sem tétlenkedtek, amikor parancsot adtam a haonwelli vadászoknak, hogy lőjék ki az első nyilaikat, a tariniak parancsnokának is üzentem szellemnyelven. Két hajót már az első sorozat telibetalált: ezeknek a teljes főfedélzetét elöntötte az égő nafta, és mielőtt felocsúdhattak volna, a törpék már újra tüzeltek. A két karakka lángolt, a katapultok nehéz lövedékei, pedig fedélzeteket szakítottak át, lékeket ütöttek a hajók oldalán, és kő-, meg faszilánkokkal ritkították a legénységet.

A harmadik hajó azonban csak csekély károkat szenvedett, mert az ügyeletes toroni tiszt, akinek helyén volt az esze és a szíve is, kiengedte a horgonyfékeket, majd riadót fúvatott. A karakkán csak egy idővető volt ébren, de ez éppen elégnek bizonyult ahhoz, hogy a hajó a következő sortüzet is megússza könnyebb sérülésekkel, a harmadik sortűzre pedig már felelni is tudott.

Ez fordulópontot jelentett a toroni flotta, és a partvédelmi ütegek csatájában. A hajó mozgó célpont volt, a törpék állásai azonban nem – nemsokára súlyos kövek, és égő nafta zúdult rájuk. Négy órás tűzpárbaj után a tariniak vagy negyven katonát elvesztettek, és az összes üteg használhatatlanná vált. A parti épületek nagyrészt lerombolódtak és leégtek. A naftát tároló két medence is kigyulladt, de szerencsére a toroniak gondoltak az ezzel járó veszélyekre, amikor a védelmi rendszereket építették, és a medencéket vastag földgátak választották el a kikötő többi részétől, így az elolthatatlan tűz nem terjedt tovább. Ekkorra egyébként két toroni karakka is teljesen harcképtelenné vált, és csak arra telt tőlük, hogy a mi tüzérségünk elnémulása után nagy nehezen elvánszorogjanak. Az egyik nem is tudott már elvergődni a következő biztonságos kikötőig, hanem másnap elsüllyedt a nyílt tengeren.

A megmaradt hajó – szintén némileg megtépázva – ezután beszüntette a tüzelést – a városban folytatott küzdelem ezen a ponton teljesen áttekinthetetlen volt a császáriak számára, és nem akarták merő véletlenségből megsütni a sajátjaikat.

Közben az utcákon vívott küzdelemben a meglepetésnek, és a tapasztalt katonák nyújtotta fölénynek köszönhetően végleg a helyőrség fölé kerekedtünk. Nagyjából egy óráig tartott, amíg a templomban annyira elharapózott a tűz, hogy az épület falai is elkezdtek összeomlani. A tető azonban már korábban beszakadt, és kétellettem, hogy ezt sok tengerészgyalogos túlélte volna, ezért, amikor a falak fenyegetően inogni kezdtek, a három nehézgyalogos zászlót elküldtem, hogy tisztítsák meg a közeli utcákat a nehézlovasaink által rendetlenségbe hozott felkelőktől. A haonwelli vadászok közben laza kört formáltak a még mindig égő templom körül arra az esetre, ha mégis életben lenne odabent még néhány tengerészgyalogos, de vagy mind meghaltak már, vagy a viharban sikerült kijátszaniuk a haonwelliek éberségét. Közben leszállítottam a lóról az Arany Fény lovagjait, és ezúttal kopja helyett karddal, nekiláttam velük kitakarítani az utcákat.

Közben a mentál-, és asztrálmágusaink sem tétlenkedtek, hanem tovább fokozták a mágiájukkal szemben gyakorlatilag védtelen nemesi felkelők zavarodottságát. Az ő elsődleges feladatukul egyébként azt jelöltem ki, hogy akadályozzák meg, hogy az ellenség elpusztítsa a felhalmozott takarmányt.

Mire a nap felkelt a toroni helyőrség nagyrészt harcképtelenné vált. A tengerészgyalogosok közül valószínűleg senki sem élte túl, a nemesi felkelők közül pedig vagy ezer elmenekült a kapukon át, és mi is nagyjából ezerrel végeztünk. További ezer meghalt azokban az összecsapásokban, amik vagy tévedésből, vagy a csatamágusaink tevékenysége folytán a toroni alakulatok között robbantak ki. A maradék kétezer pedig továbbra is tökéletes káoszban örvénylett a városban. A tisztjeik mindent megpróbáltak, de a meglepetés, a varázstudóink, a vihar, és az ellenállási gócokat sorra felszámoló, összehangolt mozdulataink eleve kudarcra ítéltek minden próbálkozást. No meg ezek nem a légiók kiválóan kiképzett, erejük teljében levő tisztjei voltak, hanem túl öreg, illetve túl fiatal tartalékos tisztek.

Mi nagyjából száz katonát veszítettünk az egész éjszaka során.

A nappal még gyászosabban alakult a toroniak számára, mint az éjszaka – hiába voltak továbbra is legalább annyian, mint mi, a szervezetlenségük továbbra is könnyű prédává tette őket. Napkeltekor kiadtam az engedélyt a csapataimnak, hogy mostantól ejthetnek foglyokat, és amikor a katonáim az eddigi kíméletlen támadások helyett megadásra szólították fel a toroniakat, azok tömegével szüntették be az ellenállást – mivel a fegyvereiket sokan már korábban elhajigálták ez nem eshetett különösen nehezükre.

Tartottam az egyetlen megmaradt hajó tűzerejétől. A karakka még mindig a kikötőben cirkált, és úgy gondoltam, hogy amint biztosan tudják, hogy az övéiket kiűztük a városból, a császári hajó lángba borítja majd Secchust, én pedig csak a már amúgy is kimerült csatamágusaimat tudom majd szembeállítani az ő tűzerejükkel.

Viszont, ha szert teszek elegendő mennyiségű kyr túszra, a hajó parancsnoka talán hajlandó lesz fontolóra venni egy egy-két napos fegyverszünetet a foglyaink szabadon engedéséért cserébe. Ennyi idő alatt talán meg tudjuk javítani a partvédelmi ütegek némelyikét, de a mágusaink, és a paplovagjaink legalábbis pihenten nézhetnek szembe a kihívással – olyan hajót pedig még a toroniak sem építettek, ami kiállja négyszáz Ranil-lovag, és húsz csatamágus egyidejű támadását. Ha pedig az V. hadtest is befut időközben, akkor végképp elsöprő lesz a mágikus túlerőnk.

Délre járt, mire az utolsó toroni alakulat is elmenekült, vagy megadta magát, és a toroni karakka valóban tüzet nyitott, bár egyelőre csak két katapulttal, mintha nem lennének egészen biztosak a dolgukban.

Ekkor kiküldtem egy csónakot a toroni hadihajóhoz, három fehér hajjal keretezett fejjel, és az üzenettel, hogy hajlandó vagyok a többi túszomat szabadon engedni, ha a toroni karakka kihajózik az öbölből, és belegyezik negyven óra fegyverszünetbe. A túszok felét a hajó azonnal felveheti, a másik felét negyven óra múlva szélnek eresztjük a város kapuinál. A fejekből láthatta az ellenséges hajó kapitánya, hogy nem tréfálok, és, mint a legtöbb kyr, ő is a szívén viselte a fajtájabéliek sorsát, úgyhogy hajlandó volt belemenni húsz óra fegyvernyugvásba. Hétszáz túszt rögtön el is küldtem neki csónakon, de, hogy az alku betartasát biztosítsam, ezek mind emberek voltak, az értékesebb foglyokat egyelőre megtartottam.

A húsz óra fegyverszünetben kevés munkát tudtunk elvégezni, egyrészt mert még mindig hétszáz fogoly őrzéséről kellett gondoskodnunk, másrészt mert az embereimet leterítették a fortfer utóhatásai. Én magam is csak nehezen tudtam éber maradni, de valakinek vezetnie kellett az első négy órás őrséget, és úgy gondoltam, hogy ez remek alkalom a példamutatásra. Miután azonban leváltott a 26. zázlóalj parancsnoka, tíz órát aludtam egyhuzamban, és akkor sem magamtól ébredtem fel, hanem egy parancsőrtisztem keltett.

Amikor a fegyverszünet véget ért, nem mondhatnám, hogy tökéletesen kipihent volt minden katonám, vagy akárcsak egyik is, de a meleg házak, a bőséges étkezés, és a zavartalan alvás azért megtette a hatását. Miután szabadon engedtük a maradék foglyainkat, minden pillanatban vártuk az ellenséges karakka visszatértét.

A továbbra is tomboló ítéletidőben kockázatos vállalkozás volt behajózni a secchusi öbölbe, mert a part arrafelé meglehetősen sziklás, de a toroniak megkísérelték, és szerencsével jártak.

Amikor bizonyossá vált, hogy a hajó bejut a kikötőbe, az Arany Fény lovagjai lecsaptak. Valamennyien latba vetettük minden hatalmunkat, amit Ranil nekünk adott, hogy összeroppantsuk a hajó mágikus védelmét. Közben a toroniak lőni kezdtek amint lőtávolba értek, minden naftavetőjükből, és katapultjukból. Ezúttal szemmel láthatóan eltökélték magukat, hogy elpusztítják a várost.

A katapultok lövedékei nem okozhattak igazán súlyos kárt, legfeljebb lerombolhattak néhány épületet, de a naftavetők könnyen megfoszthattak volna minket a készleteinktől, amelyekért az összes nehézséget vállaltuk. Tíz csatamágust bíztam meg a feladattal, hogy minden lehetséges módon akadályozzák a tüzek terjedését, és melléjük adtam a két ork zászlót, a törpéket, és a dwoon gyalogos zászlót.

Kevesebb mint egy fél óráig tartott szétzúzni a toroni hajó mágikus védelmét, azalatt három sorozatot tudtak kilőni. Összesen kilenc helyen gyulladt fel a város, de csak egy tűz volt képes komollyá válni – a toroniaknak sikerült felgyújtaniuk az egyik takarmány-raktárat, és a száraz széna pillanatok múlva nagy lánggal égett az egész épületben. Ezt a tüzet is sikerült elszigetelnünk, de kioltanunk nem – egész nap égett, és egy zászló állandó munkája volt féken tartani.

A toroni karakka azonban végre védtelenné vált a csatamágusainkkal szemben, akik nem is haboztak kihasználni az alkalmat. A tüzérek közül kettőt sikerült a saját hajójuk ellen fordítani, míg a kormányos egy sziklafalnak fordította a hajót. A matrózok közül sokon halálos levertség lett úrrá, néhány tengerész pedig a toroni varázstudók ellen fordult. Idővetők nélkül a hajó a viharban nagyon nehezen irányítható lett volna, de sajnos nem sikerült minddel végeznünk, és a toroniak végül úrrá lettek a helyzeten. De az amúgy is sérült hajó további súlyos károkat szenvedett, a naftavetőik pedig mind használhatatlanná váltak.

A karakka az öböl kijárata felé fordult, és mi hagytuk elmenni. Nem tudtam, hogy a szabadon engedett nemesi felkelők nem kísérelnek-e meg újabb támadást, ezért tartalékolni akartam a mágusaim erejét.

Elővigyázatosságom feleslegesnek bizonyult, a toroniak aznap már nem tettek újabb kísérletet Secchus visszavételére, az este folyamán pedig befutott az V. hadtest.