Huszonnegyedik fejezet

A secchusi hadjárat terve

A secchusi hadjárat megtervezésére alapvetően három okunk volt.

Az első az, hogy bár Észak-Rhin teljes mértékben ki volt nekünk szolgáltatva, Dél-Rhint nagyjából érintetlenül hagytuk, még a háború első évében folytatott hadjáratunk során is. Azt, hogy Rhin tartomány kirablása mekkora hasznot hajtott nekünk, korábban már leírtam, de ez a kirablás délen korántsem volt olyan alapos. Secchusnak tíz mért földes közelébe sem jutott 1385-ben még egy őrjáratunk sem.

A második motívumunk Secchus jelentősége volt. Ez a város Shulur után a toroni hajóépítés legnagyobb központja volt. Ha hatalmunkba kerítjük, és a hajógyárat sikerül lerombolnunk, azzal súlyos csapást mérünk a toroni haditengerészetre.

A harmadik ok pedig az volt, hogy egy Secchus elleni támadásra a toroniak olyan biztosan cselekedtek volna, mint ahogy Füstvár ostromát sem nézték tétlenül. Az újonnan érkezett keleti csapatoknak köszönhetően a nyugati hadszíntéren a birodalmi erők jelentékeny fölénybe kerültek. Egy ilyen offenzíva azonban arra késztetné a toroniakat, hogy megosszák az erőiket, és a meggyengült, északon maradó seregrészt ismét legyőzhetnénk, míg a déli offenzívát végrehajtó seregnek ügyesen el kellene kerülnie a harcot, és üldözőit megkerülve visszatérni a főerőkhöz.

Dél-Rhin a nyugati határvárak legénységét leszámítva védtelen volt, még Secchusnak sem volt saját helyőrsége, hacsak a kikötőjében horgonyzó flotta tengerészgyalogosait nem tekintjük annak. Ezért aztán a terv alapgondolata szokás szerint egy egyszerű hadművelet volt.

A 3. közös hadsereg még azelőtt délnek indul, hogy a hó nehezen jarhatóvá teszi az utakat. Weldarn romjait elhagyva a sereg délkelet felé fordul, hogy az ekkorra már biztosan nyomába szegődő toroniakat kelet felé csalja. A tengerparti út helyett azonban Birgnél a porgomli útra fordul rá, hogy ne legyen kitéve a toroni flotta rajtaütéseinek. Azután már csak erőltetett menet az egész Secchusig, végül pedig kitérés nyugat felé az üldözők elől. Ezt a legutóbbi hadmozdulatot fölösleges is volt túltervezni, a pontos menettervet úgyis a helyszínen, a körülmények ismeretében kellett meghatároznom.

A terv utolsó része azt feltételezte, hogy a toroniak akkora túlerővel fognak minket üldözni, amikor rájönnek, hogy az uticélunk Secchus, hogy az északon maradó csapataink túlerőbe kerülnek, de legalábbis kiegyenlített esélyekkel szállhatnak szembe az ellenséggel. Erre természetesen semmi biztosítékunk nem volt. De ha az ellenséges erők megosztását nem is érjük el, a secchusi hajógyárat ebben az esetben is elpusztíthattuk, ez pedig önmagában is elegendő ok volt a hadművelet végrehajtására.

A terv véghezvitele lehetetlen lett volna, ha nem tudjuk megoldani az élelmezés igen komoly problémáját. Úgy számoltuk, hogy utánpótlási vonalaink mintegy öt hónapon keresztül lesznek elvágva, erre az időtartamra magunkról kellett gondoskodnunk.

A legjobban tesszük, ha két részre bontjuk ezt a problémát: az emberek-orkok-törpék-elfek -, és az állatok élelmezésére.

A kétlábúak élelmezése volt a könnyebb dolog, itt egy főre, egy nap alatt két font élelmet számíthatunk, illetve az orkokra hármat. A hadsereg a nem harcoló személyzettel együtt ötvenezer embert és tizenegyezer orkot számlált, az naponta összesen 66 és fél tonna élelmiszer, öt hónapra pedig mintegy 20 000 tonna.

Ekkora mennyiség elszállítását egyszerűen nem tudtuk volna megoldani. A hadsereg szállítókapacitása teljes egészében 1700 tonnát tett ki – csakhogy ebben benne voltak az ostromfelszerelések, a szén-, és acélkészletünk, gerendák, pénz, szerszámok és minden egyéb, amire egy hadjárat során nagy mennyiségben szükség lehet. A kihasználható teher ebből 1500 tonna volt: ez mindössze huszonkét napra biztosította volna az élelemszükségletünket.

Először is a szállítandó mennyiségből faragtunk le. A menetterveink szerint az időnk nagy részét a még ki nem fosztott, gazdag dél-rhini területen fogjuk eltöltelteni, a tengerpart közelében. Itt két tényezőt vettünk számításba, egyrészt, hogy a hírhedt toroni hatékonyság sem lesz elegendő, hogy minden élelmiszert elpusztítson a sűrűn lakott vidéken; másrészt pedig, mivel a Quiron-tenger télen sem fagy be, halászattal is kiegészíthettük a készleteinket. Ezeket a tényeket figyelembe véve úgy döntöttünk, hogy be fogjuk érni a 300 napra elegendő ételmennyiség felével, tízezer tonnával.

Így a kapacitásunkat 8500 tonnával növelni kellett. Alapesetben ez 1700 kétökrös szekeret jelentett. Én viszont úgy döntöttem, hogy csak 1420 szekeret viszünk magunkkal azon a néhányon kívül, amelyek már addig is a hadseregben szolgáltak, és amikor egy szekér kiürül, levágjuk az ökröket, amelyek húzták, a szekeret pedig útakadályként hasznosítjuk a minket üldöző toroniak lassítására. Azonkívül kocsisként is katonákat akartam használni, így, amíg a készleteink el nem fogynak, gyengébbek leszünk, de legalább nem kell ezer újabb szájat etetni.

A kétlábúak élelmezésének kérdését végül úgy-ahogy rendeztük, de a négylábúak ellátása hagyományos módszerekkel megoldhatatlannak bizonyult.

Átlagosan minden lóra és öszvérre húsz font takarmányt számítottunk, ami naponta 700 tonna, illetve, amíg a szekérhúzó ökröket le nem vágjuk, addig valamivel több. Ez öt hónap alatt összesen 210 000 tonna. Ennek valamekkora részét persze kielégíthettük legeltetéssel, csakúgy, mint nyáridőben. De északon még a Quiron-tenger partján sem ritka a hónapokig kitartó több láb magas hó – ilyen körülmények között egy lónak az egész napja rámegy, amíg az életben maradásához szükséges növénymennyiséget elfogyasztja. Arról pedig, hogy a katonák elegendően nagy területet tisztítsanak meg a hótól minden nap, még kevésbé lehetett szó – az ilyen téli menetelésnél már az is elég gondot ad, hogy minden este el kell végezni a táborok megerődítéséhez szükséges földmunkákat. Ellenséges területen pedig nem szándékoztam egyetlen éjszakára sem védelem nélkül maradni.

Végül ezt a kérdést is megoldottuk a mágia, és a doraniak növénynemesítő tudása segítségével.

A 3. hadseregben összesen több mint 6000 papi személy szolgált – 3000 a harcoló személyzetben, a többi a kisegítők között. Ezek nagyjából mind képesek voltak naponta átlagosan háromszor-négyszer élelmet teremteni, ha semmi egyéb mágikus tevékenységet nem kívántunk tőlük. A megfelelő mennyiségű adománnyal az érintett istenek egyházainak ezt a számot tartósan napi hatra tudtuk emelni. Mivel egy erre irányuló fohász átlagosan húsz fontnyi élelmet eredményez, ezen a módon képesek voltunk ellátni 30 000 állatot – és közben reménykedhettünk, hogy a toroniak istenei gyengébnek bizonyulnak azoknál, akik a mi ügyünket támogatják.

40 000 állatot azonban így is hátra kellett volna hagynunk, ha Ribal Erol száznagyi rangban szolgáló csatamágus nem mutat nekem egy fölöttéb érdekes növényt, amit dorani mágusok hoztak létre, éppen ilyen téli hadjáratokra. Ez a növény, a szipolymoha, érzéketlen a hidegre, és egy nap alatt fejlődik magból nagyjából egy tonna hasznos takarmányt adó növénnyé. A növekedése rendkívül gyors, de fényből nem igényel sokat, csak vízből, és más növényekből.

A növény, miután elültették, apró szálakat bocsát ki, amelyekkel más élőlényeket, főleg növényeket keres. A szálak behatolnak a megtalált áldozatokba, és villámgyorsan elszipkázzák az összes életerejüket. A szipolymoha a nagyobb állatokra veszélytelen, de a rágcsálókat, rovarokat, kisebb madarakat, valamint akár az őzeket és a rókákat is elpusztítja.

Érthetően nem szívesen használtuk fel ezt a növényt, hiszen száz szipolymoha egyetlen nap alatt halott pusztasággá változtat egy hold erdőt. De szükség törvényt bont, hozattam Doranból egy szekérnyi magot. Összesen 120 000-re volt szükségünk, de ezúttal megendhettük magunknak a túlbiztosítás luxusát, és a diónyi magvakból több százezret vittünk magunkkal.

A szipolymohák kihajtásához mindenekelőtt az kell, hogy hóba ágyazzák őket, és egy éles késsel bemetszést ejtsenek kemény héjukon, amelyet különben nem tudnának áttörni. A növekedés közben nem igényelnek különösebb felügyeletet, a betakakarításukkal pedig a kísérleteink szerint öt ember hat óra alatt végzett, miután begyakorolta a legcélszerűbb módszert.

Naponta négyszáz szipolymohára volt szükségünk, és mivel a növekedés egy napot vett igénybe, a learatás és a szétosztás még egyet (amíg az öszvéreink fel voltak málházva a mi élelemkészletünkkel, kézi erőt használtunk a takarmány szétosztásához) két napra előre kellett gondoskodnunk a magok elültetéséről. Mivel tartalék felhalmozására nem volt kapacitásunk a folyamatot minél biztosabbá kellett tennünk.

Hogy ne kelljen a takarmányt sokat mozgatnunk, az elővédet az V. hadtest adta: nekik nem voltak lovaik, és csak kevés öszvérük. Az V. hadtest három mért földdel haladt a hadzöm előtt, és minden nap elvetett az út mentén négyszázegynéhány magot. Az aratást hadtestenként osztottuk be, a napi menettávot négy részre osztottuk, és a négy hadtest mindegyike a saját útszakaszán arathatott.

Ez persze az ideális nap menetrendje volt, ami egy-két kivételtől eltekintve sohasem valósult meg. Néha jobban jártunk, mert egy portyázó csapatunk rábukkant egy ellenséges raktárra, amit nem tudtak fölégetni, eleinte, amíg nagyon mély nem lett a hó, tudtunk legeltetni. Előfordult olyan is, hogy az ellenséggel való összetűzéseink miatt nem volt idő, sem munkaerő a szipolymoha learatására: ilyen napokon a papi személyek által teremtett takarmányon osztozott valamennyi állatunk.