Huszonkettedik fejezet

A ran-reeli csata

A toroni erők, amik velünk szemben álltak Terseir 13-tól 16-ig, alig 20 000 katonából álltak. Hogy a felderítőinket megtévesszék, és úgy tűnjön mintha a valódi létszámuk tízszeresét tennék ki, ezek a katonák állandóan nyüzsögtek a táborban. Azonban mindez nem lett volna elég, hiszen a mentalistáink nyomban kiszedték volna a foglyokból a valóságot. Ezért el-Cirjem egy nagyon érdekes megoldást alkalmazott: a tömeges hipnózist. A hipnózist, mivel nem mágikus eredetű, a mentálmágusaink nem vették észre, csak később, amikor már úton voltunk Ran-Reel felé.

A másik kérdés, amire nem volt még válaszunk 16-án az volt, hogyan tudta elrejteni el-Cirjem a teljes haderejét a régens felderítői elől. Mint utóbb kiderült, a toroniaknak ezúttal két istenük sietett segítségére.

El-Cirjem személyes patrónusa, Sogron, és a szörnyisten, Tharr. Az előbbi nem csak a tüzet, hanem a fényt, és az időjárást is uralma alatt tartja, és ködbe meg sötétségbe burkolta a császári légiókat, akik alig egy-két mért földnyi távolságban követték a régens oszlopát. Hogy ez a segítség milyen pazar áldozatokat kívánhatott meg a kyr hadvezértől, az elképzelhető. Később ő maga mondta el nekem, hogy a saját pénztárcájából vagy kétmillió aranykoronát költött áldozati állatokra és tárgyakra, a császár hadipénztára pedig még ennél is többel járult hozzá az erőfeszítésekhez.

Tharr, akit háromfejűként is emlegetnek a toroniak, elsősorban a káosz fenntartásáért felelős a világban (ugyancsak furcsálltam mindig, hogy a káosz fenntartásának eszközéül a világ legrendezettebb országát választotta). Ő a manát, és a szellem hatalmát zavarta össze a toroni seregek körül. Így azok a felderítők, amelyek olyan közel mentek a császáriakhoz, hogy átláttak az álcájukon, menthetetlenül elpusztultak, és üzenetet sem tudtak küldeni.

Hogy Tharr segítsége mennyibe kerülhetett, azt nem tudom, de mindenképpen kevesebbe, mint Sogroné. Az áldozatokat ugyanis Tharr legfőbb kegyeltje, a császári lélekőr ajánlotta fel.

Ennek a tisztségnek a viselője elméletben Tharr egyházainak feje, akinek az isten minden szolgálója engedelmességgel tartozik. Az ember azt gondolná, hogy ekként a lélekőrök voltak a polgárháború alatt a császári hatalom fő ellenlábasai. A valóságban azonban hűek maradtak a császárhoz, akinek a személyes szolgálatára esküdtek fel, és ezért istenüktől kapott hatalmuk nagyobb részével, és teljes egyházi befolyásukkal fizettek.

Nem így a mostani lélekőr, aki Tharr egyik legnagyobb egyházának vezetője volt akkoriban. Ő egészen újonnan, a polgárháború után került a mostani tisztségébe, és a kinevezése része volt az árnak, amit a császár a békéért fizetett. Szörnyistene állítólag olyan mértékben kegyelte ezt a férfiút, hogy a vértezetét és a kardját személyesen készítette el, bár én azt hiszem ezt a szóbeszédet inkább csak maga a lélekőr terjeszthette el, ura pedig, aki kedvét leli a hazugságokban, nem cáfolta meg.

Amikor el-Cirjem megírta a császárnak, hogy mekkora veszteségeket szenvedett, a császár kellemetlen lélekőrét küldte el segítség gyanánt, hogy az mozgósítsa az egyház erejét is a nyugati hadszíntéren. Az egyházfő két fanatikus szerzetesekből álló légióval érkezett, de ennél is fontosabb volt, hogy istene csaknem korlátlan támogatásával is rendelkezett. A mindenkori lélekőr mellesleg egy fekete lobogó birtokosa is.

A napkelte előtt vívott küzdelem a toroniak számára katasztrófába torkollott a Ran-Reeltől három mért földre fekvő dwoon tábornál. A dwoonok eleinte nehezen tartották magukat, de a segítség nem váratott magára sokat. A légiók oldalán volt ugyan a meglepetés, de amint az első tarini zászlók megérkeztek, a csata első epizódjának kimenetele eldőlt. Napkelte előtt egy órával a régens már elég erősnek érezte magát, hogy egy helyen hagyja áttörni a toroniakat a tábor sáncain. Egy teljes légiót sikerült ilyen módon csapdába ejtenie: mikor az egész alakulat a sáncon belül volt már, két oldalról a tariniak pajzsfala támadott, szemből pedig a régens nehézlovassága. Az előbb még győzelmesen előrenyomuló toroniak pillanatok alatt a sánchoz szorultak, de nem tudtak olyan gyorsan menekülni, mint ahogy a mieink kaszabolták őket. Mire a nap felkelt, a sánc már újra mindenütt a régens kezén volt.

El-Cirjemnek, amint tudomást szerzett arról, hogy a régens erősítést kapott, azonnal vissza kellett volna vonulnia. Még könnyen megtehette volna, amíg a tariniak meg nem érkeztek teljes számban a régensnek egyedül nem volt elég ereje, hogy nyílt terepen kiálljon a toroni fősereg ellen.

A kyr hadvezér azonban tétovázott, mert először nem hitt a jelentésnek. Amikor a harmadik roham áttörte a dwoon védelmet, meggyőződött róla, hogy ő mérte fel helyesen a helyzetet, és minden tartalékát mozgósította, hogy összeropantsa a nyomás alatt már így is tántorgó északiakat.

Ehelyett azonban a megújított rohamot mindenhol visszaverték, és az az egy légió, ami átjutott a sáncokon, elpusztult. El-Cirjem csak ekkor eszmélt fel, és elkezdte visszavonni az egységeit, de már késő volt. A tariniak és a dwoonok a visszavonuló légiók nyomába eredtek, és, ha azok nem állnak pajzsfalba, az északiak egyszerűen átgázolnak rajtuk.

Külön nehezítette a helyzetet, hogy a régens tábora három egymás mellett álló domb tetején állt, így a lendület is az északi katonákat segítette: először a domb lábáig űzték a toroniakat, majd továbbra is a nyomukban maradtak, és nem engedtek időt nekik arra, hogy csatasorba álljanak.

El-Cirjem közben minden lovasságát összeszedte, és ezekkel hajtott végre egy ellenlökést. A saját gyalogságát így még nagyobb rendetlenségbe hozta, hiszen kénytelen volt átgázolni rajta, de a dwoonok és törpék előrenyomulását megállította.

A lélegzethez jutó toroni légiók végre rendezhették a soraikat. Lassan érvényesülni kezdett a számbeli fölényük. Az északi pajzsfalak lépésről-lépésre hátráltak, és visszaszorultak a dombokra. De amikor el-Cirjem vissza akart vonulni, a régens nehézlovassága ismét lecsapott, és a gyalogság ismét előrenyomult, hogy összecsapjon a toroniakkal.

A nap hátralévő része kemény küzdelemben telt el. A kyr hadvezér még több ízben megkísérelte a visszavonulást, de végül csak az este leszálltával tudott elszakadni az északiaktól. Ekkor döntött úgy, hogy a sötétség leple alatt megpróbál elosonni. A törpék azonban nagyon is jól látnak a sötétben, és a harc végeztével Toroff Nelhac csendben megkerülte a toroni táborokat egy hadtesttel, és csapdát állított az úton.

El-Cirjem valószínűleg számított egy ilyen húzásra, mert alaposan földerítette maga előtt az utat, de nem a toroniak istenei az egyetlenek, akik el tudják rejteni a követőiket. A törpéket a főistenük, Kadal burkolta sötétbe, és a csapda észrevétlen maradt, egészen addig, amíg bele nem sétált a menetoszlop elején haladó légió.

A törpék csak lecsaptak, és kereket oldottak, de a keletkező zűrzavart egy órába került lecsillapítani, és a császáriak utána is óvatosan és lassan haladtak csak előre, újabb rajtaütésektől tartva.

Az éjszaka folyamán a kimerült toroniak két mért földet hagytak maguk mögött, azután, még mindig sötétben, illetve a varázstudóik által biztosított világítással, nekiláttak tábort verni.

Egy-két órát alhattak talán, amikor megérkeztek az ilanoriak. Ezek persze nem voltak kevésbé fáradtak, hiszen az elmúlt nap és éjszaka alatt rövid pihenőkkel kilenc mért földet tettek meg. Azért ennyit, mert kerültek egyet kelet felé, hogy erre elzárják a toroniak visszavonulási lehetőségét. De minden fáradságuk ellenére azért csatarendbe álltak, és szokásuk szerint nyilakkal kezdték zaklatni az ellenséget.

Mit tehetett el-Cirjem? Hadrendbe állította a lovasságát, és néhány légiót, a többieket meg hagyta aludni. Az összecsapás a holtra csigázott ellenfelek között nem volt valami heves, de a cél az volt, hogy mire a régens megérkezik a toroniak minél nagyobb része kifáradjon.

A kyr hadvezér ügyesen választotta meg a táborhelyét, amely a Reel folyó keleti partján, közvetlenül Ran-Reel városa mellett terült el. A folyón az egyetlen híd három mért föld távolságban a városnál volt, gázlók pedig nem akadtak a sebes folyású mély vízben.

A folyó Tharrnak volt szentelve, ezért a varázstudóink egyelőre nem tudták befagyasztani, így a régensnek meg kellett szereznie a hidat. A toroniak nem védelmezték túl hevesen az átkelőt, de azért megfizettették az árát a mieinkkel. Azután utcai harc következett, és itt a tariniak meg a dwoonok húzták a rövidebbet, meg-megújuló támadásaik összeomlottak és vérbefulladtak. Közben az ilarok is szorult helyzetbe kerültek, a túlerő lassan föléjük kerekedett.

A dél utáni harmadik órában azonban megfeszített munka eredményeként elkészült két pontonhíd a Reel folyón, és az ezeken átkelőket a toroniak nem tudták visszaszorítani a hídfőállásukba. Az ilarokon enyhült a nyomás.

A dél utáni ötödik órában pedig dél felől megjelent a 3. hadsereg elővédje, és oldalba támadta az ilanoriakkal viaskodó légiókat. A harc hullámzott, a régens hadai átkeltek, és megint leszállt az éjszaka.

A dwoonok és a tariniak ezúttal nem építettek tábort, és a 3. hadsereg sem, de a rajtaütésekhez már mindkét fél túl fáradt volt.

Hajnalban megindult a végső támadás, és a toroniak helyzete gyorsan rosszabbodott. Néhány légió soraiban túl sok volt a kiképzetlen újonc, és a pajzsfalak meg négyszögek sorra megtörtek. A császári lélekőr légiói eleinte bátran harcoltak, de amikor egy fiatal dwoon katona a 3. hadsereg I. hadtestéből[1] párviadalban megölte a toroni főpapot, és elragadta a zászlaját, ez a két légió is futásnak eredt.

El-Cirjem meg sem próbálta megállítani a futókat, hanem a megbízható egységeit maga köré gyűjtve megpróbált kitörni a bekerítésből, de a régens, aki uralma alá vonta az ellenséges tábortól északra fekvő síkságot, meghiúsította a próbálkozást.

A kyr fővezérnek délre jó, ha százezer embere maradt, a többi mind kereket oldott, vagy meghalt. A menekülők közül csak kevesen tudtak átcsúszni a bekerítő seregek között, a többségüket a mieink ide-oda hajkurászták, és lekaszabolták vagy foglyul ejtették. El-Cirjem kitartott, ameddig lehetett, de belátta, hogy most végső vereséget szenvedett, és kitűzte a fehér zászlót.

A harcot beszüntettük, és a toroni tábornok személyesen ment követségbe Garyn da Rangához. A régens a seregnek szabad elvonulást biztosított, ha leteszik a fegyvereiket, és átadják Füstvárat. El-Cirjem kijelentette, hogy a fegyverletételre hajlandó, de Füstvár átadásáról szó sem lehet. Végül két gedaga-yggiri határvár feladásában, és ötmillió aranykorona váltságdíjban egyeztek meg a felek. A régens a császári lélekőr lobogója kivételével minden zászlót visszaadott a toroniaknak, amit a ran-reeli csatában zsákmányoltunk, és a tiszteknek engedélyezte, hogy megtartsák a kardjukat. Ezután a toroniak hadrendbe álltak, és fegyvereiket, valamint vértezetüket halomba rakták az alakulataik előtt, a lovasság ezen kívül egy csomóba gyűjtötte a lovait is. Ezután a sereg szomorúan visszaindult Jegen felé.

El-Cirjem és néhány főtisztje túszként nálunk maradt, amíg a várak átadása le nem zajlott. Ez alatt az idő alatt volt időm jobban megismerni a toroni tábornokot, aki iránt az első pillanattól fogva ösztönös szimpátiát éreztem, és mint kiderült, ezzel ő maga is így volt. Az elkövetkező pár napban mindkettőnk meglepetésére szoros barátság alakult ki közöttünk. Miután mind az erődök, mind a váltságdíj átadása megtörtént, el-Cirjemet és kíséretét szabadon engedtük.

A kyr hadvezér nem vált kegyvesztetté, mint a legtöbb vesztes toroni tábornok, a császár leváltotta ugyan a nyugati hadszíntér főparancsnoki posztjáról, de keleten jelentős seregeket rendelt a parancsnoksága alá. A háború későbbi éveiben nem egyszer előfordult, hogy szemben álló seregek parancsnokai voltunk, és ilyenkor mindkettőnk számíthatott arra, hogy a foglyai és a sebesültjei tisztességes bánásmódban részesülnek, ami azokban az években bizony ritkaság volt. A barátságunk a háború után is megmaradt, és ez a könyv számos olyan részletet tartalmaz, amelyet el-Cirjem tábornok világított meg előttem.

[1] A szerző egyik fia, Garyn Harneor hadnagy.