A hadjárat vége és következményei

A toroni hadsereg veszteségei szokás szerint még súlyosabbak voltak a mieinknél. A lovassági fölényünk azt jelentette, hogy, ha megtörtünk egy légiót, annak maradványait büntetlenül üldözhettük egészen az ellenséges erődök faláig, és a fürge ilar lovasok meg a Harneor-had középnehéz lovasai kiemelkedően jók voltak menekülő gyalogosok lekaszabolásában. A császár négy saját légiója, amelyek a főerők beérkezése előtt napokig állták a velünk való harcot, bár egyszer sem szaladtak meg, és nem voltak kitéve üldözésnek, annyira súlyos veszteségeket szenvedtek, hogy ideiglenesen két légióvá vonták őket össze. Mindent összevéve el-Cirjem nagyjából 35 000 embert veszíthetett a Bernong alatti harcokban, és mintegy 50 000 katonát a teljes hadjárat folyamán.

A mi teljes veszteséglistánk a már említett 20 000 főn kívül 7 000 katona volt Liromag és a régens részéről (többségük a Füstvár alatti csatában esett el), és még 10 000 az én támadó csoportosításomból, akik a bernongi erődrendszer ostrománál vesztek oda. Összesen 37 000 fő. A korábban már említett lovassági fölényünkön, és kitűnő tábori-kórház rendszerünkön kívül közrejátszott az alcsonyabb veszteségekben a varázshárítóink jóval nagyobb száma is. Azért ez így sem volt csekély véráldozat, és arányaiban annyiban súlyosabb volt a toroninál, hogy nálunk kevesebb volt az igazán megbízható, elsőrangú alakulat, és ezek veszteségei általában véve súlyosabbak voltak a többiénél.

El-Cirjem felmentette Füstvárat, de támadó hadjáratról többé hallani sem akart. Levelet írt a császárnak, amelyben kifejtette, hogy a nyugati hadszíntéren mi vagyunk számbeli fölényben, a nehézlovasságunk pedig olyan előnyt biztosít, amire a toroni hadseregnek egyelőre nincsen ellenszere, és mindaddig felőletlenség a főerőink legyőzésére akár csak kísérletet tenni, amíg 2 az 1-hez arányú fölénybe nem kerülnek velünk szemben.

A toroni császár pontosan ismerte el-Cirjem értékét, és teljesen magáévá tette a helyzetértékelését, így aztán némi erősítés mellett azt a parancsot küldte neki, hogy az idén már csak védekezésre szorítkozzon. Időközben keleten a toroni oszlopok már Tiadlan belsejében jártak.

El-Cirjem pedig nekifogott, hogy feltöltse megtépázott alakulatait. A toroni hadszervezet olajozottan, és rendkívüli gyorsasággal működött. Általában véve, a veszteségeket tíz-húsz nap alatt pótolták, méghozzá teljesen felszerelt, kíváló kondícióban lévő újoncokkal és ezek közé többnyire sok, idejét már leszolgált veteránt kevertek. A kiképzés a toroni hadseregben mindig azután történik, hogy az újoncot már beosztották egy alakulatba, mert így a katonák sokkal jobban ragaszkodnak az egységükhöz, mint ha ideiglenes, kiképzőalakulatokban sajátítanák el a katonai tudnivalókat.

A toroni seregek, miután elvonultak Bernong alól, Jegennél táboroztak le, ahol azonnal nekiláttak a megfogyatkozott légiók és ezredek kiegészítésének. A gedaga-yggiri határ védtelen maradt, de egyelőre Rhin tartományban sem maradt északi katona a határmenti sávot kivéve, így el-Cirjemnek egyelőre nem volt oka újabb offenzívától tartani.

Még Bernong alatt elhatároztam, hogy az első fegyvernyugvás idején követeket küldök a toroniakhoz fogolycserék ügyében. Általában véve a toroniak nem bánnak valami jól a foglyaikkal, de a legtöbb északi hadsereg ezzel ugyanígy van. Én a lehetőségekhez mérten mindig igyekeztem tisztes ellátást biztosítani a hadifoglyoknak, az egyetlen Krachín el-Aracjem kivételével, akit elevenen megnyúzattam. Talán helytelenül tettem, bármilyen jó okom volt rá.

Akárhogy is, többi foglyomnak általában jó sora volt: a kosztjuk ugyanaz volt, mint a katonáknak, táboraik, melyekben elzárva tartottuk őket, tágasak voltak, és belül nem korlátoztuk a mozgásukat.

A toroniak általában véve, ha foglyukban nem csörgedezett kyr vér, rabszolgasorsra vetették az elfogott közrendű katonákat, a tiszteket pedig börtönbe zárták, és éheztették. A kyr vérű foglyok sokkal jobb bánásmódban részesültek, dehát a nyugati hadszíntéren Chrysaleason, és néhány tisztjén kívül ez nem érintett volna senkit.

El-Cirjem azonban ugyanolyan kíméletesen bánt a foglyaival, mint mi, és semmi kifogása nem volt egy tisztességes fogolycsere ellen. A Bernong alatt elfogott embereink így mind visszatérhettek hozzánk, és a kyr tábornok búcsúzóul mindegyik tisztnek visszaadta a kardját, a közlegényeknek és az altiszteknek pedig adott egy-egy ezüstöt, hogy igyák el az ő egészségére.

Ezt a fajta nagylelkűséget természetesen nem hagyhattuk viszonzatlanul, bár anyagi eszközeink némileg korlátozottabbak voltak. Toroni foglyokkal viszont bőven el voltunk látva, ezért mi azzal fejeztük ki a nagyrabecsülésünket, hogy több katonát engedtünk szabadon, mint amennyiben megállapodtunk.

El-Cirjem azonban láthatóan szeretett volna nálunknál lovagiasabb fényben feltűnni (furcsa vesszőparipa ez egy sikeres toroni hadvezérnél), és nekem, Chrysaleasnak és Liromagnak egy-egy értékes, szépen megmunkált tőrt küldött ajándékba. Hogy ne maradjunk adósai, mi hárman közösen egy remekbe szabott sisakot vásároltunk a kyr hadvezérnek.

Több udvariassági kört végül is nem futottunk, de a fogolycsere gyors lebonyolítása, és ez az epizód kellemes emlékeket hagyott mindenkiben. El-Cirjemet pedig lovagias ellenfélnek könyveltük el.

Liromag közben nehezen boldogult a Füstvár körüli munkálatokkal. Ez nem az ő, vagy a hadmérnökei hiányos tudására voltak visszavezethetőek, hanem a valóban hátrányos körülményekre. A kiszabadított föld alatti folyót öt napi munkával sikerült visszaterelni az eredeti medrébe, de addigra a tó már igen nagy magasságot ért el. Füstvár ugyanis egy magas sziklára épült a Piderák közepén, de a szikla egy nagy völgyben, vagy inkább tál alakú fennsíkon áll. A víz leeresztéséhez a völgyből az bizonyult a leggyorsabb eljárásnak, hogy az utászok követték a föld alatti folyó medrét, és alagutat fúrtak, egy a fennsík legalacsonyabb pontjánál is mélyebben lévő szakaszához, majd csákányoztak az alagúthoz egy csatornát. Ennek is olyan mélynek kellett lennie, mint a völgynek, kimélyítése a sziklában újabb hét napot vett igénybe.

A csatorna vízáteresztő képessége jóval kisebb volt, mint amekkora vízhozammal a folyó rendelkezett, tehát a tó leeresztése is jóval tovább tartott, mint a feltöltése. Liromag hadmérnökei úgy számították, mintegy harminc nap lesz, amíg minden víz lefolyik, és utána is kell pár nap, míg az iszappá és mocsárrá változott föld mindenütt eléggé megszikkad a nagy ostromgépek mozgatásához. Aztán azzal is számolni kellett, hogy a környék, mely korábban is bővelkedett kisebb mocsarakban és tavakban, nem egyenletes, így miután a nagy tó vizét leeresztettük, számos kisebb tengerszem és lápocska fog visszamaradni.

A régens serege már korábban Rainhoz vonult. És most Liromag is utánuk indult. Mind a régens, mind az én hozzájárulásommal rendelkezett, hogy Füstvár ostromát tetszés szerint folytassa, vagy abbahagyja. Az elf tábornok pedig, bár nagy türelemmel és kitartással rendelkezett, nem kívánta a nyár hátralévő hónapját a Füstvár környéki mocsarak lecsapolásával tölteni. Erre a célra hátrahagyta tízezer nemesi felkelőjét, többi egységével pedig da Ranga után indult.

Látható volt, hogy a nyár folyamán már nem kezdhetünk hozzá Füstvár újbóli komoly ostromához. De a vár visszavételét, bár fontosnak tartottam, nem akartam fölöslegesen siettetni. Az elsődleges hadászati célom ebben a hadiévben is, akárcsak az előzőben az volt, hogy megsemmisítsem a toroni fősereget. Ha ez megtörtént, a várak, amelyek úgysem számíthatnak felmentő seregre, idővel mindenképpen a kezünkre kerülnek.

Az előző tervünk kudarcot vallott. Nem azért, mintha a hadseregünk képességeit meghaladta volna egy ilyen hadművelet, a terv azon bukott el, hogy mi, északi parancsnokok, köztük is elsősorban én, alulbecsültük a toroniak találékonyságát és szívósságát.

A legnagyobb baj az volt, hogy el-Cirjem pontosan megismerte az erőnket, és most már semmiképpen nem állt volna ki ellenünk nyílt csatában, ez szilárd meggyőződésem volt. Ha Füstvárat újra ostrom alá vennénk, el-Cirjem ezúttal nem vállalna mezei összecsapást a két fősereg között, míg kétszeres túlerőben nincs. Akkor sem mérné velünk össze újra az erejét, ha passzivitása az erődítmény elveszítésével járna.

De én mint mondtam, nem egyedül Füstvárra pályáztam: nekem a teljes toroni végvárrendszer kellett. Ezen a rendszeren máris óriási szakadás tátongott, és a toroniak érezhetően veszítettek az erejükből: ha a teljes rendszer a kezünkre kerül megnyertük a háborút.

Csakhogy el-Cirjemnek a nyílt csatán kívül számos eszköz állt rendelkezésre, hogy egy várostromokba bocsátkozó ellenséges sereget legyőzzön, ezért kellett először el-Cirjemet és az ő hadseregét eltakarítani az útból.

Az új haditerv szintén ard Harneor ötletére épült, és a kidolgozás nagyját is ismét ő végezte, de a célt én jelöltem ki.

Az alaptézis ezúttal az volt, hogy el-Cirjem minden a földjére benyomuló hadseregünk ellen a felperzselt föld stratégiáját fogja alkalmazni mindaddig, amíg az vissza nem vonul, vagy eléggé meg nem gyöngül ahhoz, hogy a toroniak biztosan legyőzzék egyetlen csatában.

Ard Harneor ezért szívességet akart tenni el-Cirjemnek, és egymástól távol lévő gyenge oszlopokkal akarta megtámadni Gedaga-yggirt. Eleinte a kyr hadvezér talán még ezeknek az oszlopoknak a megtámadásától is ódzkodni fog, de előbb vagy utóbb biztosan lecsap valamelyikre. Ekkor pedig minden a többi oszlop gyorsaságán fog múlni. Ha elég gyorsak, megverhetjük el-Cirjemet, ha viszont túl lassúak, akkor súlyos vereséget szenvedünk, szélsőséges esetben akár a teljes hadunk odaveszhet.

Három támadó oszlopot alakítottunk ki. Én a 3. közös hadsereggel a tengerpart és a shuluri-félsziget felé indultam; az ilanori thán az 1. és 2. ilar hadsereggel indult meg velem párhuzamosan öt mért földdel északabbra; a harmadik oszlopot, ismét öt mért földdel északabbra a régens vezette, ez az oszlop a 2. dwoon hadseregből, valamint két hadtest nemesi felkelőből állt. A tartalékot Toroff Nelhac király vezette, ez a tariniakból, és az 1. dwoon hadseregből állt. A régens helyettese ezúttal szintén a tarini uralkodó volt.

A terv sarkalatos pontja, mint már említettem, az volt, hogy a fenyegetett oszlopunk időben segítséget kapjon. Ehhez ismét felhasználtuk az öcsém, Ral Harneor leleményességét, akit idő közben érdemei elismerése végett ezernaggyá léptettem elő. Harneor ezernagy ezúttal mozgatható térkapukkal rukkolt elő: elkészítette három térkapupár keretét, és beléjük véste az összeköttetést biztosító rúnákat. Minden térkapu pár egyik felét a tartalék kapta meg, ezekbe belevésték a kiindulási helyet meghatározó rúnákat is, de az érkezési rúnákat kihagyták, míg a három hadoszlopnál tartott térkapukat érkezési rúnákkal látták el, de indulásiakkal nem.

Maga az ötlet ezúttal is triviálisnak tűnik, de a megvalósítás ezúttal is – mint rendesen, ha magas mágiáról van szó – nehezebb volt az elméletnél. Harneor ezernagy sem a bernongi csata és az új hadjárat közötti napokban dolgozta ki a megoldást, hanem évek óta kísérletezett a dologgal szabadidejében, és a különleges térkapuk készítését is már hónapokkal előbb elkezdte. Összesen öt párt kezdett készíteni, de ebből kettő még messze volt a befejezéstől. A másik három páron a hadjárat kezdete előtti utolsó napokban rohamtempóban dolgozott, és végül sikerült időben befejeznie a három oszlopnak szánt kapukat. A tartaléknál maradók azonban még kiegészítésre szorultak, így öcsém ezúttal nem tartott a 3. hadsereggel.

Egyébként a hordozható térkapuknak volt egy komoly problémájuk: belső mágikus törvényszerűségek miatt egyirányúak voltak, vagyis visszavonulásra alkalmatlanok. Ezek a mágikus törvényszerűségek egyáltalán nem nyilvánvalóak, és józan ésszel nem lehet őket kikövetkeztetni a magas mágia alapvető tulajdonságaiból, de Harneor ezernagy egy analógiával próbálta megvilágítani előttem a dolog természetét, így most ezt közreadom.

Testvéröcsém szerint a térkapukat úgy kell elképzelni, mint zsilipeket egy száraz, egy szinten futó csatornán: bármelyik zsilipet nyitjuk fel, a víz a másik irányba fog folyni. A térkapuk építése nem más, mint csatorna ásása két tó között, és a zsilipek zárva maradnak mindaddig, amíg a csatorna teljesen el nem készül. A térmágus feladata az is, hogy a szintkülönbségeket kiegyenlítse, és megoldja, hogy a víz mindkét irányba képes legyen folyni.

Azzal azonban, hogy az indulási rúnákat bevésték a kapuba egy sor más rúna előtt, az egyik zsilipet felnyitották, és a víz bezúdult a csatornába, mielőtt az még elkészült volna. Az, hogy a zsilipet a szintkülönbségek elegyengetése előtt kelljen felnyitni nem szükségszerű, állította fivérem, de ennek a lépésnek a megkerülése időveszteséggel jár, ebben a konkrét esetben pedig ez éveket jelent.

A hasonlat itt nyilvánvalóan sántított, hiszen egy elárasztott csatorna befejezése nehezebb munka egy száraz kiásásánál, de feltételeztem, hogy a térmágia beavatottjaként Harneor ezernagy tudja mit beszél, és elfogadtam a magyarázatot.

A fent leírtak közül azt hiszem egy dolog mindenképpen magyarázatra szorul, tudniillik az, hogy hadtestparancsnokaim, akik az előző hadjáratban többnyire inkább hadseregtábornoki rangban szolgáltak, hogyan kerülhettek vissza eredeti polcukra ilyen rövid idő alatt, velem együtt, akit láthatóan a hadszíntér parancsnokából fokoztak le hadseregparancsnokká.

Ennek fő oka a vereségem volt, hogy nem tudtam elpusztítani a toroni fősereget. Ettől még a régens, és Toroff Nelhac továbbra is belém helyezte a bizalmát, de az ilanori thán azt mondta, hogy csak egy győztes hadvezérnek, vagy egy vörös hadúrnak hajlandó engedelmeskedni. Így aztán újra csak az Unió délnyugati tartományából származó hadak parancsnoka voltam, hadtestparancsnokaim pedig függetlenül a saját sikerességüktől a maguk hatáskörében, velem buktak.

Ez a dolog természetszerűleg egyikünk hiúságának sem esett jól, de katonák voltunk, és engedelmeskedtünk a felsőbbség parancsainak.