Tizenhatodik fejezet

Az 1385-ös év további eseményei – Az 1386-os év kezdete

Miután a 3. hadsereg Raor 43-án átlépte a dwoon határt, mind a hadsereget, mind a nemesi felkelést Rainban vontam össze. Kiosztottam egymillió aranytallér jutalmat a katonák között. Mindenkinek jutott valami, de a leggazdagabban a legvitézebbeket ajándékoztam meg. Ezután feloszlattam a nemesi felkelést, és szabadságoltam a 3. hadsereg számos katonáját.

Időközben keleten tovább folyt Füstvár ostroma, és szóba került, hogy segítségére menjünk-e a régensnek. A hadsereg azonban rászolgált a pihenésre, kemény hadjárat állt mögöttünk, ezért ard Harneor és Liromag tábornokok kifejezetten javasolták, hogy ötnapi pihenőt mindenképpen biztosítsunk nekik. Azonkívül a zászlóaljak feltöltésének is itt lett volna az ideje.

Da Ranga azonban, Toroff Nelhac királlyal és az ilanori thánnal egyetemben úgy ítélte meg, hogy nyugati sikereink kiaknázása sokkal fontosabb, minthogy megtartsuk Füstvárat. A döntés járt némi kockázattal, hiszen előfordulhatott volna, hogy a keleti védvonalunkon ütött résen keresztül benyomulva a toroniak ugyanolyan hadjáratba kezdenek, mint amit mi vívtunk Rhinben, de a régens megbízott az erejében.

Éppen ezért a tarini és ilanori erők, amik eddig északon tartalékban maradtak, nehogy a toroniak partraszállással próbálkozzanak, most délre indultak. Ilanor két hadosztályt küldött az Unióba, a többi haderejét Tiadlanba irányította, Tarin viszont egy teljes hadsereggel járult hozzá a következő hadműveletekhez.

A 3. hadsereg harcoló személyzete az V. hadtestet nem számítva ekkor 29 104 főből állt. Vagyis a hadjárat során elszenvedett veszteség csaknem az állomány negyedét tette ki. A legmagasabb veszteségeket a IV. hadtest, azon belül is az ereni hadosztályok szenvedték el. A piderai csatában az ereni könnyűlovasoknak jutott a legnehezebb feladat, és állományuknak végül mintegy felét veszítették el. Ugyanakkor a csata végjátékában az ereni nehézlovas hadosztály egy darabig egymaga küzdött a toroni derékhad ellen, így ők is súlyosabb veszteségeket szenvedtek másoknál.

Raor 53-án elrendeltem, hogy a 3. hadsereg készüljön fel egy újabb hadjáratra. A feltöltésre egyelőre nem került sor, de pár tisztet elküldtem az erv országokba, hogy fogjanak toborzásba, és amint lehet kezdjenek hozzá az újoncok kiképzéséhez is. A dwoon alakulatok veszteségeit a nemesi felkelésből kívántam pótolni, de egyelőre erre sem kerítettünk sort.

Mindent összevéve tehát rendelkezésemre állt a nemesi felkelés három hadteste, a 3. hadsereg, egy tarini hadsereg, és egy fél ilar hadtest is: több mint elég, hogy új támadó hadmozdulatba kezdjünk.

Támadni akartam tehát, kihasználni, hogy a nyugati toroni seregeket még leköti Füstvár ostroma, a keleti seregek pedig a tiadlaniakkal néznek farkasszemet. Felmerült bennem az a gondolat is, hogy esetleg a Füstvárnál álló toroni sereg visszavonulási útját vágom el, és a régenssel együttműködve megpróbálom megsemmisíteni a sereget. De Liromag tábornok erősen ellenezte a tervet. Igaz, mondta, hogy ha győznénk kétségkívül fényes győzelem lenne, de az is megtörténhet, hogy a túlerő összeroppantja a mi seregünket, mielőtt a régens segítségünkre siethetne. Márpedig így a lehetséges veszteség jóval felülmúlja a lehetséges nyereséget, hiszen a toroniak már megmutatták, hogy minden további nélkül képesek minden elesett katonájuk helyébe három másikat állítani, míg mi jóval kevésbé tudjuk pótolni a veszteségeinket. Viszont, folytatta a tábornok, ha a toroni védvonal nagy része kezünkbe kerül, azzal el nem múló előnyöket szerzünk, hiszen az ország belsejében nincsenek várak, így a belső területek kényünkre-kedvünkre ki lesznek nekünk szolgáltatva.

Liromag tábornok érvei meggyőztek, így aztán elvetettem a toroni fősereg elleni támadás gondolatát, és parancsot adtam egy átfogó, a toroni határvédelem szétzúzását célzó hadjárat tervének az elkészítésére. Első lépésben összesen hét várat zártunk körül, egyet-egyet a nemesi felkelés három hadteste, kettőt a tarini hadsereg egy-egy hadteste, egyet a III. hadtest, egyet az V.

A többi erőt összevontuk, hogy, ha a toroniak felmentő sereget küldenének valahova, a mieink segítségére siessünk. Erős portyákat bocsátottunk az ország belső területeire, hogy összetakarítsák, amit legutóbb esetleg meghagytunk. Arra gondoltunk, hogyha a nép élelem nélkül marad, a toroniaknak máshonnan kell majd gabonát hozatniuk, így ezzel a hadseregnek szánt készleteket is apasztjuk.

A toroniak azonban, bár egyelőre Rhinen kívül mindenhol bővében voltak az élelmiszernek, úgy döntöttek, hogy hagyják éhen halni mindazokat, akik nem elég módosak ahhoz, hogy más tartományba, vagy Rhin általunk még ki nem fosztott déli részére meneküljenek. Volt ebben a döntésben ráció, hiszen Észak-Rhinben immár félig-meddig mi voltunk az urak, a toroniak biztosak lehettek benne, hogy nem egy szállítmányukat elragadnánk, és az életben tartott parasztok termése is nagy valószínűséggel minket gazdagított volna – ha jövő nyárig sem sikerül kiverniük minket a tartományból.

Így aztán a télen szörnyű éhínség támadt a rhiniek körében, amit, ahogy az már lenni szokott, tavasszal a ragály követett. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a toroni gabonaszállítmányok elmaradnak, úgy döntöttem, hogy mi fogunk segítséget nyújtani az éhezőknek kétségbeejtő helyzetükben, amelybe mi juttattuk őket. De uralmunk a tartomány fölött még nem volt valami szilárd, így csak a tartomány északi részein élők között tudtunk végül nagyobb mennyiségű élelmiszert kiosztani, a középső részen viszont teljes erővel dühöngött az éhínség, és a déli részeken is élelmiszerhiány alakult ki a menekültek nagy száma miatt. Végül a nem rég oly gazdag tartomány egyes részei teljesen elnéptelenedtek, minket pedig rettenetesen meggyűlölt a nép.

Mire Füstvár ostroma véget ért, mi is bevettünk két újabb várat. Felkészültünk, hogy a toroniak esetleg még a télen megindítják az ellentámadást, de ez érthetetlen módon nem következett be, így a tél folyamán sorra foglaltuk el a várakat. Tavaszra a rhini határvédelem, mint olyan, megszűnt létezni, ugyanis az összes északi határvár a kezünkre került.

Tavasszal a toroniak ellentámadásba lendültek, de mindössze a gedaga-yggiri hadakkal. Az ellenséges hadvezér sokáig kitért a nyílt összecsapás elől, és csak portyákkal igyekezett szorongatni minket, de hát ebben a hadviselésben mi sokkal inkább otthon voltunk, így aztán csak kudarcot kudarcra halmozott. Végül több ütközetet is vívtunk a gedaga-yggiri sereggel. Minden esetben győzelmet arattunk, de nem túlságosan jelentőset, mert a toroniak minden esetben rendezetten tudtak visszavonulni, és sosem szenvedtek jelentősebb veszteségeket. Annyit sikerült elérnünk, hogy az ellenség, több vesztes csata után egyre bizonytalanabbnak érezve helyzetét, visszavonult Gedaga-yggirbe, és meghagyott minket Észak-Rhin háborítatlan birtokában.

A keleti hadszíntéren számunkra jóval kevésbé kedvezően alakultak a dolgok. Toron itt igyekezett a tiadlani védelmen rést ütni, és a mieink vezetésének erélytelensége, valamint erőinek elégtelen volta folytán, több várat el is foglaltak. Csakhogy Tiadlanban, Toronnal ellentétben nem csak a határ mentén állnak erősségek, így a helyzet egyelőre nem volt igazán súlyos, bár az, hogy a toroniak megvetették a lábukat a mi földünkön, semmi jót nem ígért.

Kétségtelenül a tenger volt mindközül a legfontosabb hadszíntér. Ha mi uralmunk alá vonjuk a Quiron-tengert, Toron elesik a kereskedelemből húzott jövedelmeitől, mi pedig kedvünkre sarcolhatjuk védtelen partjait. Ha a toroniak törnek ki az óceánra, a mi helyzetünk vált volna szerfelett bizonytalanná, hiszen kénytelenek lettünk volna erőink egy részét az északi vidékek védelmére rendelni.

A tengeren azonban kiegyenlített maradt a küzdelem. Az elfek állhatatosan tartották a sinemosi-tengert, és a birodalmi flotta minden áttörési kísérletét meghiúsították. Ugyanakkor sikertelenek maradtak a szövetséges flották kísérletei is, hogy könnyű, gyors hajókkal besurranva a Quiron-tengerre zavart okozzanak a kereskedelemben. A toroniak elvitathatatlanul uralták a tengert, és kalózok módjára bántak el a kereskedelmi hajókra támadó északi tengerészekkel, aki élve a kezükre került, azt felakasztották, karóba húzták, vagy egyéb, bűnözőknek szánt végre juttatták őket.

Véget ért a háború első éve. A következő, az 1386-os év az északi diplomácia szörnyű ballépésével vette kezdetét: Erigow hadat üzent Abaszisznak, és ezt örömmel vagy kénytelen-kelletlen követte sorra a Szövetség többi államának hadüzenete. Abasziszt a Nokhoroszi Szövetség hadereje és északi pénzen felbérelt, illetve a gazdag zsákmány ígéretétől feltüzelt nomád hordák rohanták le.

A kivitelezés jobb ügyhöz méltóan ügyes volt. Az aszisz nagykirály teljesen gyanútlanul vadászgatott, hadseregei szétszóródtak az egész országban, hercegkapitányai pedig mind a maguk birtokain időztek. Az ország legjobb hadvezérei és legvitézebb katonái közül sokan elpusztultak a támadás első hullámában.

Mindazonáltal az asziszokat nem lehet hibáztatni, amiért készületlennek bizonyultak, hiszen többször is kinyilvánították jóindulatukat a Szövetség irányában, és a háború kitörésekor azonnal bejelentették a semlegességüket. Az erv vezetők azonban mindezt csupán fondorlatnak tartották, és azt gondolták, az obaszok pusztán tartalékolják a haderejüket egy későbbi belépéshez a háborúba. Ennyire elvakultan hittek az ervek a vörös és a fekete lobogók szembenállásában, holott elég lett volna egy józan pillantást vetniük a közelmúlt történetére, és megláthatták volna, hogy Abaszisz a Toron elleni háborúban a legtermészetesebb szövetségesük.

Az elvakultság és az emberi butaság nagyobb kárt aligha okozott még a történelemben, mint ezúttal. Abaszisz az első meglepetésből magához térve keményen kezdett védekezni, és Terseir havában szövetséget kötött Toronnal. E szövetség biztosítékaként, és, hogy borsot törjön az ervek orra alá, Hiere király egy erős obasz hadsereget bocsátott a toroni császár rendelkezésére, cserébe a toroniak vállalták, hogy a háború végéig korlátlan hitelt nyújtanak a királynak.

Bár az ország egyes részei egészen a háború végéig megszállás alatt maradtak, az aszisz katonák innentől fogva állandóan jelen voltak, hol kisebb, hol nagyobb mértékben az észak-quironeiai harcokban, bizonyítva, hogy Otlokir király menyire állhatatos, és hasznos szövetséges.

Az első obasz hadsereget a toroniak Rhin tartományba irányították, gondolván, hogy egykori fegyvertársaim talán elég jól ismernek ahhoz, hogy legyőzzenek. Ugyanakkor az előző évben Füstvárat ostromló hadsereget ismét összegyűjtötték, és szintén Rhinbe indították, a tartomány visszafoglalására. Keleten szintén nagy erőket vont össze a birodalmi hadvezetés. Küszöbön állt az északi seregek első nagy erőpróbája.