Tizenötödik fejezet

Kitekintés más hadszínterekre

Miután az előző fejezetekben áttekintettem a weldarni hadjárat főbb eseményeit, a következő fejezetben, jóval nagyobb vonalakban a többi hadszíntér eseményeivel fogok foglalkozni.

Az Unió dél-keleti tartománya ellen három összevont tartományi hadsereg intézett támadást, a tartományok nemesi felkelésének támogatásával, ez több mint 120 000 reguláris katonát jelentett, és 70–80 000 felkelőt. Velük szemben az Unió főserege állt, mintegy 110 000 fős reguláris katonaság, és 30-40 000 felkelő. A toroniak nem aprózták el a seregüket, hanem minden erejükkel a dwoon várak legerősebbike, Füstvár ellen vonultak.

Ez a vár uralta az egyetlen, az Unióból Toronba vezető országutat, és mint ilyen, már évszázadok óta állandóan vitatott erősség volt; a felek felváltva foglalták el, rombolták le, és építették újjá. A háború elején éppen dwoon kézen volt. A többi régi várral együtt a régens ezt is felújíttatta, de a többinél összehasonlíthatatlanul nagyobb mértékben: összesen egymillió aranykoronát költött ezekre az erődítési munkálatokra.

Füstvár védműveitől eltekintve is kemény dió volt; a várrendszer legnagyobb erősségeként tizenöt zászlóból álló védősereggel rendelkezett. Ebből öt zászlót dwoon lovasok adtak, ötöt dwoon nehézgyalogság, ötöt pedig tarini talpasok. Minden zászlóra két csatamágus jutott, a lovasságból két zászló teljes egészében Ranil felkentjeiből állt, a törpék egyik zászlóalját pedig a tarini hadisten, Tooma harcos papjai alkották.

Ezt a várat akarták a toroniak ostrom alá venni. A terep felváltva volt egyenetlen, mocsaras, és erdős, a toroni fővezér, Krachín el-Issyl, mégis elhatározta, hogy erődrendszerrel veszi körbe a várat. A vár alatt azonban ott táborozott Garyn da Ranga, az Unió régense – előbb őket kellett tehát elverni az erősség alól.

A két hadsereg közti tetemes erőkülönbség arra késztette da Rangát, hogy ne bocsátkozzon nyílt ütközetbe, ezért csak halogató harcokat vívott, és közben lassan visszavonult egy az országutat elzáró megerősített táborba Füstvártól északra, nagyjából egy mért földnyire az erődítménytől.

A toroni sereg Ranil 52-én kezdte meg az ostromot. Időközben Rhinből egyre aggasztóbb hírek érkeztek, de el-Issyl mindössze a gedaga-yggiri felkelőket küldte el a rhiniek megsegítésére, a többi erejére szükség volt az ostromhoz, és a dwoon sereg sakkban tartásához.

Weldarn ostroma megkezdődött és véget ért, a 3. hadsereg kifosztotta Rhin tartományt, de a toroniak makacsul táboroztak Füstvár tövében. A helyükben valószínűleg én is ezt tettem volna: a rhini eseményeken már csak akkor fordíthattak volna, ha feladják az ostromot, de akkor az eddigi nem csekély erőfeszítéseik mind kárba vesznek.

Da Ranga minden alkalmat megragadott az ostromműveletek akadályozására, de Terseir közepére a vár körül végleg bezárult a gyűrű. Terseir végére a védők minden erőfeszítése ellenére az ostromsáncok is elkészültek, és immár teljes erővel folyt az ostrom.

Az ostromlók újabb és újabb réseket ütöttek a falakon, miközben éjjel-nappal fúrták a sziklát a vár alatt. De a védők sorra befoltozták a réseket, a földalatti harchoz pedig a törpék sokkal jobban értettek, mint a kyrek. A létrás rohamokat a dwoonok verték vissza sorra, a papok és a csatamágusok pedig meghiúsítottak minden kísérletet a vár védelmének áttörésére.

Raor hava állandó harcokban telt. Mind a dwoon, mind a toroni sereg ellátási nehézségekkel küszködött, meg aztán a mocsaras vidéken a betegségek is felütötték a fejüket. Ezúttal a mieink is megszenvedték ezeket, mert a régens seregében valamivel kisebb volt a papi személyek aránya, mint a 3. hadseregben, és persze a nagyobb seregben gyorsabban is terjedtek a járványok. Na meg, nekik nem voltak kyr túszaik, akiket a régens kivégezhetett volna, ha a toroni boszorkánymesterek mágikus nyavalyákkal sújtják a katonáit.

Krassen havára a védők ereje kimerült. Eddigre már állományuk felét elvesztették, a mágikus védelem veszélyesen közel került az összeomláshoz, és a falakon ütött rések is gyorsabban szaporodtak már, minthogy mindet idejében be tudják foltozni. Da Ranga pontosan tisztában volt a helyzettel. Eddig abban reménykedett, hogy a hosszú táborozás kellően legyengíti majd a toroni sereget ahhoz, hogy ő felmenthesse a várat, de az idő az ő seregét sem kímélte, így az erőviszonyok csak csekély mértékben módosultak az ő javára. Mégis elhatározta magát, hogy kísérletet tesz a vár felmentésére.

Krassen 10-én támadást indított a toroniak ellen. Kezdetben ért el sikereket, két kisebb toroni tábort is elfoglalt, de el-Issyl ellentámadása végül visszavetette kiinduló állásaiba. A harcok három napig folytak teljes erővel, ezalatt a toroniak még az ostromot is beszüntették, de ez volt da Ranga támadásának minden eredménye.

Miután nyilvánvalóvá vált, hogy Füstvár el fog esni, da Ranga parancsot adott a vár parancsnokának, a szerencsétlen Ryam Alron tábornoknak, hogy mentse meg a megmaradt védőket, ha kell a vár feladásának útján. A tárgyalások elhúzódtak, mert a parancsnok inkább hősi halálra vágyott, és katonái többsége osztozott ebben a vágyában, de végül a régens nyomatékosan megismételt parancsára szabad elvonulás fejében megadta magát.

A vár átadására Krassen 21-én került sor, 154 napi ostrom után. A vár eredeti 6000 védőjéből ekkor már kevesebb, mint 2000 élt csak, többségük sebesült volt és beteg. Annak ellenére, hogy ilyen hosszú ideig kitartottak, lehetővé téve számunkra a nyugati hadjáratot, a védők nem voltak igazán megelégedve. Noha életük feláldozásával már semmit sem használhattak volna a Szövetségnek, mégis gyalázatként élték meg a vár feladását.

Sőt, sokan közülük inkább öngyilkosságot követtek el, minthogy engedelmeskedjenek a parancsnak. Sajnálatos példája ez annak mire ragadhatja az embert a józan megfontolás hiánya, ugyanakkor tiszteletre méltó harci és testületi szellemről tesz tanúbizonyságot.

A toroni hadseregnek ez az ostrom legalább 50 000 halottjába és eltűntjébe került. Ezek nagyobb részével a betegségek végeztek, de a harcok sem kímélték csapatokat. Különösen az ostrom során intézett rohamok alatt szerzett veszteségek voltak fájdalmasak, mivel ezekben rendesen a legderekabb egységek vettek részt, így aránytalanul nagy részt vállaltak a veszteségekben is.

A dwoon sereg a füstvári védők veszteségeit is beszámítva, mintegy 40 000 halottat és eltűntet veszített. A haláleseteknek itt kisebb részét okozták betegségek, az arányaiban valamivel több halottat elsősorban a sikertelen felmentési kísérlet eredményezte.

A két sereg tehát alaposan meggyengült a hosszú táborozás alatt. A toroniaknak eredeti tervük szerint most be kellett volna nyomulnia az Unió területére, és döntő csapást mérni da Ranga seregére. Csakhogy az is nyilvánvaló volt, hogy da Ranga minden további nélkül kitérne az összeütközés elől, és a toroniakat a saját földje felperzselésének árán is kiéheztetné. Ezért el-Issyl ezúttal megelégedett Füstvár falainak részleges kijavításával, helyőrséget hagyott hátra, majd feloszlatta a hadseregét. Da Ranga szintén visszavonult, és csapatait ő is hazaengedte.

A hadjárat mérlege nem egészen egyértelmű. Tény, hogy Füstvár bevétele komoly előnyökkel járt a toroniak számára, ugyanakkor alaposan megfizettek ezekért az előnyökért nyugaton elszenvedett vereségeikkel. Végső soron szerintem mi jártunk jobban, mert az a zsákmány, különösen az a nagy mennyiségű nemesfém, amit Rhin kifosztásával szereztünk, a háború későbbi szakaszában létfontosságúnak bizonyult, míg Füstvár nem játszott kulcsszerepet a későbbi nagy toroni offenzívákban.

Tiadlanban az 1385-ös év elején csak helyi jelentőségű harcokat vívtak, noha a nagyobb seregek mindkét részről a határtól nem messze, ugrásra készen táboroztak. A toroniak egyetlen nagyobb erejű támadást indítottak, Odassyn tartomány reguláris haderejével, de ez is csak pár mért föld mélyen nyomult be tiadlani területre, és a közelgő reguláris északi hadak elől visszavonult Toronba.

Az ősz hozott némi változást, és egy nagyobb lélegzetű tiadlani hadműveletet, amely egy fontos ellenséges vár bevételét célozta, de a dolog csúfos kudarcba fulladt. A tiadlani sereg már körülzárta a várat, és éppen komolyan hozzálátott volna a munkához, amikor a hadműveletet irányító tábornok, Olrien cwa Mirel, tudomást szerzett a felmentő sereg közeledéséről.

Nyilvánvaló volt, hogy a toroniak, mivel túlerőben vannak, és seregeiknek úgysincs semmi egyéb dolga, nem fogják tétlenül nézni, hogy a tiadlaniak csak úgy elfoglalják egy fontos várukat. Az északi tábornoknak egyszerűen számítania kellett rá, hogy, ha ostromba fog meg fog jelenni egy felmentő sereg is.

A tiadlani parancsnok azonban a toroniak első hírére felhagyott az ostrommal, összecsomagolt és elszelelt, anélkül, hogy meggyőződött volna a hír valódiságáról. Mint később kiderült a toroniak még össze sem állították a felmentő sereget, és leghamarabb öt napon belül indították volna útnak – a derék tiadlani tábornok tehát egy csak a képzeletében élő had elől menekítette meg saját seregét nagy nehézségek árán. Ezeket a – szintén csak az ő képzeletében létező – nehézségeket, és a saját szerepét ezek megoldásában amúgy igen érzékletesen írja le terjengős hadijelentésében, amit azután a Szövetség minden főparancsnokságának megküldött – hogy mi okból, azt neki kell tudnia.

Minden hadszíntér közül a háború kezdeti szakaszában valószínűleg a tenger volt a legfontosabb. A korábbi háborúkban Toron a tengerek korlátlan ura volt, ami azt eredményezte, hogy Erigow, Ilanor és Tarin sosem vehetett részt teljes erejével a harcokban, mert hadai egy részét mindig tartalékolnia kellett egy toroni partraszállás esetére.

1385-ben viszont a Szövetségnek olyan pártfogója akadt, aki sikerrel szállhatott szembe a toroni tengeri uralommal – Sirenar. Az elfek hajóhada számerejét nézve elmaradt a toroniakétól, de a létszámbeli hátrányt rendkívül hozzáértő legénységgel, erősebb fegyverzettel, és tapasztaltabb vezetéssel pótolta.

Különben a toroniak ezúttal csúnyán alábecsülték az elfek tettrekészségét. Való igaz, hogy emberi szemmel nézve nem igazán hamarkodnak el semmit, de azért már a háború előtt is lehetett sejteni, kinek a pártjára fognak állni. Ezúttal gyorsan cselekedtek, és pár nappal az ellenségeskedés megkezdése után hadat üzentek a Birodalomnak.

A déli kyrek azonban még ekkor is úgy gondolták, hogy jó időbe fog telni, mire a sirenari hajóhad is beavatkozik a harcokba, ezért tizenegy flottájukból csak kettőt küldtek az északi tengerek felügyelésére és egyet a Sinemosi-tengerre, míg a másik nyolc Quironeiában maradt.

Az északi hajóhad a Velerian-tengeren gyűlt össze, és nagyjából akkora erőt képviselt, mint egyetlen toroni flotta. Ranil havában egyedül kellett helyt állniuk a túlerővel szemben. Terseir 4-én csatlakozott hozzájuk a sirenari flotta egy nagyobb egysége, míg a főerők, amelyek eddig rejtővarázs alatt hajóztak, megtámadták és szétverték a toroniak sinemosi flottáját, és lezárták a Sinemosi-szorost.

A két északon cirkáló toroni flotta gyülekezni kezdett, hogy széttörje a zárat, de a most már jelentős túlerőben lévő északi-sirenari hajóhad részenként megtámadta és elpusztította őket. Ezután a teljes flotta a Sinemosi-szoroshoz hajózott, megszállta a szorosban fekvő szigeteket, és megerősítette a zárat. Az elfek néhány tengeri sárkányt is felhasználtak ehhez, amelyeket valamilyen mágiával uralmuk alá hajtottak, hírszolgálatukat pedig delfinekkel és madarakkal egészítették ki.

A toroniak Raor 20-a és 30-a között, tíznapos csatában, megpróbálták áttörni a zárat. A szorosban azonban nem tudták érvényesíteni a létszámfölényüket, ráadásul a szigeteken emelt erődökből is tűz alá vették őket. A szűk helyen az elfek különösen jó hasznát vették a tengeri sárkányoknak, amik valósággal eltömték a szigetek közti réseket, és még holtukban is elállták a toroni hajók útját. Végül a Birodalom büszke hajóhada kénytelen volt belenyugodni, hogy bezárták a Quiron-tengerre, a tengerparti országok pedig fellélegezhettek, és elküldhették hadaikat a déli hadszíntérre.

Általában véve meglehetősen jól alakult számunkra a háború. Nyugaton, mint azt már kifejtettem, végső soron többet nyertünk a rhini seregek szétverésével és a tartomány kifosztásával, mint amennyit elvesztettünk Füstvár elestével. Keleten, Tiadlanban semmi jelentősebb nem történt. Némi aggodalomra adhatott volna okot itt egy offenzíva, mert az erv hadseregek szétszórva helyezkedtek el a tiadlani határ mentén, de egyelőre nem került sor ilyesmire. A tengeren pedig győzelmet arattunk. Tartalékokkal egyelőre el voltunk látva, mind emberanyag, mind pénz terén. Összességében tehát kedvező volt a helyzetünk.

Mielőtt tovább haladnék a háború és a 3. hadsereg történetével, ejtek pár szót arról, hogy hogyan láttam a magam szerepét a háborúban, és miként tekintettek rám általában az északiak.

Szerepem a háborúban tulajdonképpen elég csekély volt ekkor. Egy mellékhadszíntér parancsnoka voltam, és mellékes győzelmeket arattam csak. Viszont mégiscsak én robbantottam ki a háborút, és az én kezdeti győzelmeimmel lelkesítették a Szövetség tagállamai népüket. Annál is inkább, mivel a 3. hadsereg révén úgy érezték – joggal –, ezekből a győzelmekből ők is kivették a részüket. Erkölcsi szempontból tehát egyáltalán nem volt mellékes a szerepem, sőt egy súlyosabb vereségem, ami esetleg a 3. hadsereg megsemmisülésével jár, szükségképpen maga után vonta volna a Szövetség népei harci kedvének valamelyes lelohadását.

A Szövetség államainak legtöbb polgára ugyanakkor egyáltalán nem hősként tekintett rám, erről hamar meggyőződhettem. Elfogadták a tényt, hogy szerencsés kezű hadvezér vagyok, de nem ünnepeltek érte. A legtöbb északi engem tartott felelősnek a háború kitöréséért, és határozottan meg volt győződve róla, hogy a harc még 1385-ben is elkerülhető lett volna.