Tizennegyedik fejezet

A rhini hadjárat utolsó hadműveletei – Weldarn ostroma

Ranil 48-a a csata utáni takarítással telt, 49-én pedig elindítottam a hadsereget Toronba. Kérdés volt azonban, hogy mi legyen a továbbiakban a Vas Fiaival. Ha itt hagyjuk őket a szállásterületükön, valószínű, hogy a közeljövőben újabb toroni támadással kell szembenézniük, és ezúttal nem biztos, hogy segítségükre tudunk majd jönni. Abban mindannyian egyetértettünk, hogy védelmi szerződést kell kötni az orkokkal, de, hogy ezt pontosan milyen formában tegyük, abban nem.

Én magam amellett voltam, hogy a Vas Fiait önálló tagállamként vegyük fel az Északi Szövetségbe, de Chrysaleas tábornok rámutatott, hogy ez nem tartozik a mi jogkörünkbe. Ő és Liromag tábornok azt javasolta, hogy csak és kizárólag az Unió délnyugati tartományának parancsnokaként kössek velük védelmi szerződést, de ez az orkok számára volt elfogadhatatlan, hiszen, ha a 3. hadsereget más hadszíntérre vezénylik, ők védtelenül maradnak.

Végül az új törzsfőnök, az Ograth nembéli Ghord fia Ralk talált kiutat a helyzetből. Ő még ork szemmel is fiatal volt ekkor, alig tizenöt éves, de a tapasztalat hiányát orkok között ritka éles eszével pótolta. Ő azt javasolta, hogy a Vas Fiait vegyem fel az Unió polgárainak sorába – erre, mint a délnyugati tartomány parancsnokának, jogom volt. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy az orkok nem akartak áttérni Ranil hitére. Hosszas győzködés után arra hajlandónak mutatkoztak, hogy évente egyszer áldozatot mutassanak be neki. Az adófizetés alól mentesítettem a törzset azzal a feltétellel, hogy fegyvereiket a 3. hadsereg rendelkezésére bocsátják. A törzs ugyanakkor vállalta, hogy mindenféle rendbontás nélkül fog élni dwoon területen a háború végéig, de azért ritkán lakott területen telepítettem le őket, hogy összeütközésre minél kevesebb ok adódjon. Ez a megoldás mindkét fél számára kielégítőnek bizonyult, a letelepülő orkok valóban meglepően békésen viselkedtek.

A törzs katonáit nem akartuk szétforgácsolni, ahhoz pedig, hogy valamelyik hadtestbe kerüljenek valamennyien, sokan voltak, ezért Ralk törzsfőt tábornokká neveztem ki, a törzs katonáiból pedig létrehoztuk az V. hadtestet. Az orkok belső szervezetét nem bolygattuk: az egyes nemzetségek haderejét ezentúl zászlóaljként tartottuk számon, és számmal láttuk el, de, hogy szerveznek e belőlük hadosztályokat, azt az orkokra bíztam.

Az V. hadtest, miután a Vas Fiai a törzs fiataljaiból valamennyire pótolták a veszteségeiket, 9000 katonából állt, illetve tizenkilenc zászlóból. Ezek közül hat nehézfegyverzettel rendelkezett, a harcos nemzetségek, és a vezéri nemzetség. A másik tizenhárom zászló közül kettőt alkottak farkaslovasok, a többit egyszerű könnyűfegyverzetű gyalogosok, ezek voltak a portyázó nemzetségek. A zászlókon kívül szolgáltak még a hadtestben sámánok és bárdok, akiket az orkok énekmondóknak neveznek.

A törzs szállásterületén éltek még úgynevezett pária-nemzetségek, amelyek rosszul felfegyverzett harcosai az előcsatározók szerepét töltötték be, de ezeket az orkok nem számították igazán a törzshöz, ahogy mondjuk a toroniak sem számítják a rabszolgákat a családtagok közé.

Az V. hadtest megszervezését már menet közben intéztük, mert Toronból igencsak aggasztó híreket kaptam. A rhiniek ugyancsak jól kihasználták távollétünket, és leszerelt veteránokból, meg fegyverfogható korú jobbágyokból egyre szaporították az új hadsereget Weldarnban. Reguláris hadaktól egyelőre nem kaptak támogatást, viszont segítségükre jöttek a gedaga-yggiri nemesi hadak, és a Tharr egyház fanatikus önkéntesekből álló Kígyó-légiója is. Egyelőre még nem érezték magukat kellően erősnek, hogy támadásba menjenek át, de a katonák gyűltön-gyűltek, és bár sokuknak semmilyen harci tapasztalata nem volt, számuk mégis félelmetessé tette őket.

Ennek a toroni seregnek az elsődleges célja nyilván az volt, hogy minket a további támadásoktól visszarettentsen, az Unióba visszakényszerítsen, és utána lehetőleg az elfoglalt várakat is visszavegye.

Az idő ismét ellenünk dolgozott. Ranil 50-én léptük át újra a toroni határt, ekkor a jelentések 50 000 fős ellenséges seregről számoltak be, öt nappal későbbre ez a szám 60 000-re növekedett. Igaz, ennek legalább a harmada sosem kapott még katonai kiképzést, az újrasorozott veteránok közül pedig sokan elszoktak már a katonaléttõl. De a hadiszerencse változása eredményezhette volna, hogy valamelyik tartományi had felszabadul keleten, vagy akár az egész Lakhassynban összevont sereget átirányíthatták volna ellenünk. Határozottan kezdtük úgy érezni magunkat, mintha valami hidrával hadakoznánk, aminek rögvest új feje nő minden levágott helyett.

A rhini tartományi sereg legyőzésében nagy segítséget jelentett, hogy részenként szállhattunk szembe a toroniakkal. Most azonban ilyesmiről szó sem lehetett. Krachín el-Aracjem fiatal, magabiztos hadvezér volt, aki a csapatai erejében is bízott, az ellenségeit pedig lenézte. A Weldarni sereg parancsnoka, Orgel el-Pirjem egy másfélszáz évnél öregebb kiérdemesült hadvezér volt, aki pontosan tisztában volt saját csapatai erejével, és a mieinkkel is. Egy erigowi főtiszt, aki házasság révén rokona volt el-Pirjem regitor imperalisnak, rendkívül óvatosnak és alaposnak írta le az idős hadvezért, akiből ugyanakkor hajlott kora ellenére sem hiányzik a jó hadvezérekre jellemző határozottság és kíméletlenség.

Hadicselekkel most egyébként sem érhettünk célt, mert a toroni titkosszolgálat hazai terepen a legapróbb lépéseinkről is gyorsan tudomást szerzett. Sajnos második rhini tartózkodásunk már közel sem volt olyan zavartalan, mint az első, ezúttal a toroni ügynökök egyáltalán nem fogták vissza magukat. Számos társaitól elszakadó katonánk lett gyilkosság áldozata, és ezúttal nem úsztuk meg a megmérgezett alkoholkészleteket sem. A tettesek többnyire felszívódtak, ezért mindenütt túszokat szedtünk a gazdagok és a nemesek közül (ha ezek ostobán bevártak minket), lehetőleg kyreket. Minden halott katonánkra válaszul három tússzal végeztünk. A katonákat ért „balesetek” száma drámai csökkenésbe kezdett, mihelyt karóra tűztük az első fehér hajjal keretezett fejeket, és a lakosság sem orrolt meg ránk nagyon, mivel az ő köreiket egyelőre nem zavartuk.

Remélve, hogy az új regitor imperalis hatalmas seregét kiéheztethetjük, a sirenari pusztázókat és az ilanori portyázókat megbíztam, hogy söpörjék tisztára Weldarn tíz mért földes környékén a tájat. Ehhez dicséretreméltó alapossággal kezdtek hozzá, de a jelentések után, amiket a tartományi székhely élelmiszerkészleteiről kaptam, beláttam, hogy ennek a rendszabálynak legfeljebb a mi készleteink kikerekítése lehet az eredménye – azok pedig egyelőre kellően bőségesek voltak.

Weldarn a Merjas folyó völgyében feküdt, egy meglehetősen termékeny vidék közepén, amely nagyjából sík volt, csak néhol szakították meg dombok. Ezek a dombok kelet és észak felé egyre gyakoribbá váltak, míg nyugatra a Cjerhín folyó völgye terült el. Az egész tartomány igen gazdag vidék benyomását keltette, egymást érték a falvak és a kisebb városok, mindenfelé megművelt földek terpeszkedtek. Erdők csak elvétve akadtak errefelé, a mocsarakat már régen lecsapolták, és a folyókat is gátak közé szorították.

A hadsereg elővédje Ranil 61-én Grommnál átkelt a Cjerhínen. Nem volt szükség a folyó befagyasztására, mert a toroniak épen hagyták a hidakat. 62-én a hadzöm is elérte a Cjerhínt, és ezzel öt mért földre megközelítette Weldarnt, de a toroniak egyelőre csak kicsi ellenállást fejtettek, ki. Látható volt, hogy az újonc csapataiban nem bízó el-Pirjem nem fog komolyabb támadó hadműveletbe kezdeni, hanem megül erős védelmi állásaiban.

Terseir 1-én, ahogy egyre inkább közelítettünk a tartományi székhelyhez, a toroniak pár lovasezreddel tettek egy kelletlen kísérletet, hogy rajtaüssenek az elővédünkön, de visszavonultak mihelyt az összecsapás komolyra kezdett fordulni, és nagyjából tétlenül nézték, hogy a várostól egy mért földre északra felüssük a táborunkat.

Amint személyesen is meggyőződtem a toroni védművek erejéről, elvetettem a rögtöni támadás gondolatát. Tábornokaim egyetértettek velem; az ellenséges sáncok kialakítása lehetővé tette, hogy rajtuk az újonc csapatok is huzamosabb ideig ellenálljanak a mi képzett katonáink támadásának. Ezek a sáncok három táguló gyűrűben övezték a várost, és mindegyik gyűrűt számos különálló erőd támogatott. Ha valaki meg akarta rohamozni a sáncokat, először az erődöket kellett bevennie vagy lerombolnia. Ezek elég sűrűn álltak ahhoz, hogy katapulttal vagy naftavetővel tűz alá vehessék egymás ostromlóit, és a sánc védői is könnyen a segítségükre jöhettek. A legrosszabb pedig az volt, hogy a toroni varázstudók manasivataggá tették Weldarn fél mért földes környékét, tehát a mágikus fölényünk ezúttal nem könnyíthette meg az ostromot.

A sáncokon egyedül a Merjas folyó nyitott rést, de a folyót a toroniak uralták, kicsiny, mozgékony hajókkal, amik szükség esetén villámgyorsan tették partra vagy vették fel újra a katonákat. Összességében Weldarn meglehetősen kemény diónak látszott.

Mielőtt bármilyen komolyabb vállalkozásba kezdek, ki akartam puhatolni a védők harckészségét. Ezért a III. hadtest tarini hadosztályával 2-án este színlelt rohamot intéztem az egyik kisebb toroni erődítmény ellen. A hadosztály erőteljes ellenállásba ütközött, ezért visszavontam őket, mielőtt a harc még komolyabbá vált volna.

A következő három napot a környék megismerésével, és táborunk megerősítésével töltöttük. Ha már nem tudtam sem kimozdítani, sem kiéheztetni a toroniakat, legalább a folyton beérkező segítségtől meg akartam őket fosztani.

Ebből a célból 6-án kiküldtem az V. hadtestet, hogy pusztítson el egy Weldarntól akkor mintegy tizenöt mért földre járó 4 000 fős egységet, és kíváncsian vártam, mit tesz el-Pirjem. Sokáig nem kellett várnom, mert az V. hadtest már három mért föld megtétele után erős ellenséges lovasságba ütközött. Csatát ezek a lovasok nem álltak, de folyton zargatták az orkok menetét.

A közelítő ellenséges seregtest nagyrészt gyalogságból állt, akik nem tudtak elmenekülni az V. hadtest elől, ezért végül sor került csatára, de ez nem torkollott megsemmisítő toroni vereségbe, köszönhetően elsősorban a toroni parancsnok körültekintő vezetésének. Az orkok azért a visszavonuló ellenség nyomába szegődtek, de csak megtépázni tudták az ellenséget, megsemmisíteni nem.

Az V. hadtest 10-én tért vissza a hadzömhöz. Időközben elkezdtünk ostromgépeket építeni, hogy lerombolhassuk a toroni sáncok előműveit, de ez mágia nélkül hosszas és nehézkes munkának ígérkezett.

Az orkok részleges kudarca bizonyította, hogy a regitor imperalis hírszolgálata kitűnően működik, ő maga pedig jól méri fel az egyes csapatok erejét, és szerencsésen választja meg közvetlen alárendeltjeit. Elhatároztam, hogy a következő hasonló hadműveletet is az V. hadtestre bízom, mert az összes hadtest közül ez volt a legmozgékonyabb, de melléjük adtam a II. hadtest nehézlovas hadosztályát is, és testvérbátyámat, Opren Harneor tábornokot, aki meglehetősen jól értett a nehézlovasság alkalmazásához.

A többi katonát közben munkára fogtam az ostromsánc és az ostromgépek építéséhez. El-Pirjem eddigi passzivitását mintha elfújták volna. Bár továbbra is nagyon óvatos maradt, mikor látta, hogy komolyan hozzá akarunk látni Weldarn bevételéhez, minden elképzelhető módon akadályozni kezdett minket: éjszakai rajtütésekkel, kitörésekkel, aknákkal, és tüzérségi támadásokkal. Még járványt is próbált kelteni köztünk, de a papjaink még csírájában elfojtották a betegséget, és megüzentem a regitor imperalisnak, hogy a következő ilyen kísérletet húsz kyr túszunk feje bánja.

A napi rendszerességgel kiújuló harcok eléggé hátráltatták a munkálatainkat, ezért aztán érthető örömmel fogadtam, amikor a 17-es számot viselő toroni erődítmény parancsnoka titokban tárgyalásokat kezdett velem az erősség átadásáról. Az illető történetesen a legmagasabb körökhöz tartozott, és a polgárháború idején szerencsés, ám annál véresebb kezű császári hadvezérnek bizonyult – kegyvesztettsége pedig része volt az árnak, amit a császár a békéért fizetett Tharr egyházainak.

A sértett arisztokrata keserveit az tetőzte be, hogy el-Pirjem regitor imperalis parancsnoksága alá került, holott ez személyes ellensége volt. És meg kell mondjam, alaposan ki is használta a helyzetet, ellenfelét a lehető legalacsonyabb beosztásba helyezve, majd gondoskodott számára a leghálátlanabb feladatokról.

Ez a történet annyira ellentétben állt a regitor imperalis jellemének eddig megismert vonásaival, hogy először kelepcére gyanakodtam, de mind kémeim, mind az el-Pirjemmel rokonságban álló erigowi tiszt megerősítette a fent elmondottak igazságát. Végül a 15-ére virradó este a toroni nemes átadta nekünk az erődítményt, a gondjaira bízott csapatokkal együtt, cserébe csak annyit kért, hogy szolgálhasson a 3. hadseregben. Kérését teljesítettük, miután mentál-, és asztrálmágusaink alaposan végigkutatták a fejét, nehogy utólag valami kellemetlen meglepetésben legyen részünk. A tiszt utóbb leleményesnek, bátornak, és hűségesnek bizonyult, magas rangra emelkedett; a háború után pedig megkapta az erigowi polgárjogot.

Az átadott erődítményt Chrysaleasra bíztam, aki két tarini zászlót akart küldeni, a 26-dikat és 29-diket, lévén ők a legjáratosabbak a várharcászatban. Ekkor azonban a 31. zászlóalj, azaz a Khard nemzetség tisztjei alázatosan a tábornok elébe járultak, és kérlelni kezdték, engedné meg, hogy ők is a törpékkel tarthassanak. A tábornok végül bele is egyezett, de mert az erőd meglehetősen szűk lett volna három zászlónak, a 29-esek a táborban maradtak.

A 26. és 31. zászlóaljaknak a háború előttre visszanyúló versengése eddig sem szünetelt, de viszonylag kisebb tettekben nyilvánult meg, és ezen mindeddig a háború kitörése sem változtatott. Terseir 16-tól viszont a két zászlóalj vetélkedése az egész hadsereg érdeklődésének homlokterébe került, mert mindkét zászló valóságos ámokfutásba kezdett, hogy minél dicsőbb haditettekkel szárnyalja túl a másikat.

16-án a toroniak minden eddigi óvatosságot félretéve rontottak a 17-es erődítménynek, de hiába. A tariniak és az orkok egyik rohamot a másik után verték vissza, bár a vártól nem messze felállított skorpiók kellemetlen veszteségeket okoztak nekik. A hadsereg többi része ezalatt erejét megfeszítve dolgozott az ostromsáncon, ami nélkül a kis erődítmény megtartására vajmi kevés esélyt láttunk. Mivel a munkálatok vezetését a nálam ehhez sokkal jobban értő hadmérnökeim végezték, jómagam az ásót ragadtam meg, hátha ennek láttán a katonáim is serényebben végzik a dolgukat. Dolgoztam is, ahogy erőmből telt, de nem állhattam meg, hogy néha ne pillantsak aggódva a tőlem alig negyed mért földnyire tomboló harc felé. Egy ízben, amikor messzelátómmal kémleltem az eseményeket, a harc éppen szünetelt, és én megnyugodva, hogy még mindig a 3. hadsereg zászlaja leng az erősség fölött, vissza akartam térni az ásáshoz. De hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a váracska egyik kapuja kivágódik, kiront rajta vagy egy századnyi ork, megrohanja a hússzoros túlerőben lévő toroniakat, elverekszi magát a vagy száz ölnyire felállított skorpiókig, levágja a tüzéreket, összeaprítja a skorpiókat, és mielőtt a meglepett toroniak összeszednék magukat, nekilát újra átvágni magát rajtuk, vissza a várhoz. Nagyjából a negyedüknek sikerült is...

Egészen kicsi gyerekkorom óta katonák között éltem az életemet, és háborúkból is bőven kijutott nekem, de ilyen haditettet még soha nem láttam addig a magam szemével. Aznap viszont kettőt is.

A 26-osok nem viselhették el, hogy a hadsereg esetleg bátrabbnak találja náluk a 31-eseket, ezért amikor a következő toroni roham elért a falakig, egy szakasz törpe hirtelen ledobott köteleken lecsusszant az ostromlók közé, egy sóhajtásnyi idő alatt levágta az élen haladókat, elragadott két zászlót, majd az egyik törpe a zsákmányolt lobogókkal együtt felhúzatta magát bajtársaival, míg a szakasza többi tagja rögtönzött pajzsfallal fedezte…

Kezdtem azt hinni, hogy teljesen fölöslegesen ragadtam ásót. Ilyen biztatás után a hadseregnek már igazán nem volt szüksége az én példaadásomra, hogy minden erejét megfeszítve siessen bajtársai segítségére.

A toroniak 16-án egész este is folytatták a támadást, a mi fáradt zászlóinkkal mindig friss alakulatokat állítva szembe. 17-én reggel azonban az egyik futóárkunk elég közel ért ahhoz, hogy katapultokkal már mi is beleszólhassunk a küzdelem menetébe. A toroniak nagy erővel megrohanták azt az állást, ahol az ostromgépeket felállítottuk, de véres fejjel űztük őket vissza. Ekkor a regitor imperalis rájött, hogy egy, de legfeljebb két napon belül elverjük katonáit a 17-es erőd tövéből, és innen fogjuk fenyegetni a sáncokat meg a többi előművet. Kiadta a parancsot, hogy szüntessék be a rohamokat, és rombolják inkább le az erődítményt. Munkába álltak az eddig pihenő nehéz katapultok, és a naftavetők. Az előbbit még valahogy kibírták volna a mieink, de az utóbbiakkal már az ő bajuk is meggyűlt, ezért kirontottak, és a legközelebbi futóárkunk felé vették az irányt. A kétnapos ostrom alatt mindkét zászló legénységének jó fele odaveszett, de harci szellemük töretlen volt.

Az ellenség, amikor látta, hogy odahagyjuk a 17-es erődöt, beszüntette a tüzelést, de mi bevégeztük, amit ő elkezdett, és a váracskából a nap végére csak romok maradtak.

18-án futóárkainkból már elkezdtük az ellenséges sáncokkal párhuzamosan futó védvonal kialakítását, és minden nehézség ellenére már 22-én elkészültünk az ostromsánccal.

Az események egyre kedvezőbben alakultak számunkra. Az V. hadtest és a II. nehézlovassága igen hatékonynak bizonyult abban, hogy az erősítéseket megakadályozza a weldarni sereghez való csatlakozásban. Weldarnban járvány tört ki. A toroni varázstudók, elsősorban a Tharr papok, amúgy is inkább a járványok keltésében és nem a megszüntetésében járatosak, de ezúttal egyáltalán nem is használhatták a mágiájukat. Orvosuk is kevés volt, a járvány szinte akadálytalanul terjedt.

Nálunk ezalatt a betegeknek egy mért földet sem kellett menniük, és máris papok, papnők és orvosok garmadája vette őket kezelésbe. Az ostromsáncunk ellen irányuló támadásokat visszavertük, és katapultjaink sorra rombolták le az ellenséges erődítményeket. Még a naftavetők ellen is találtunk megoldást: tüzéreink az ellenséges állásokat felderítő pegazuslovasaink irányításával sorra szétlőtték őket. És ami a legjobb volt: Rjazec 25-én, Hajtas pedig 27-én megadta magát, így a nemesi felkelés útnak indult Weldarn felé.

A toroni védelemnek el-Pirjem halála, és egy újabb árulás adta meg a kegyelemdöfést.

Az idős regitor imperalis, amennyire meg lehet állapítani természetes halált halt. Utódja, Shanil Karakse, derék katona volt, de nem rendelkezett elődje képességeivel: egy hadtest vezetésére alkalmas volt, egy hadseregére már nem.

Az áruló ezúttal nem egészen önszántából állt a szolgálatunkba: a táborunkban elfogtunk egy magas rangú toroni kémet. Nagyon jó kiképzést kapott, de szerencsénk volt, és kivételesen meg tudtuk akadályozni, hogy öngyilkosságot kövessen el, így a mentalistáink ízekre szedhették az elméjét. Megtudtuk, hogy a manasivatagot Tharr papjai egy ősrégi ereklyével hozták létre. Az ereklyét Tharr székesegyházában őrizték. Azt is megtudtuk továbbá, hogy az ereklye minden valószínűség szerint puszta kézzel megsemmisíthető – egy törékeny üvegedényről volt ugyanis szó.

Alig három órával azután, hogy elfogtuk, a kém már rá is állt, hogy próbát tesz az ereklye hatástalanításával. Varázstudóink nem akaratátvitelt használtak, hiszen az azonnal szétfoszlott volna, amint újsütetű ügynökünk belép a manasivatag területére. Sokkal nehezebb módszerrel kellett boldogulniuk: a toroni emlékeit írták át. Azt kell, hogy mondjam kitűnő munkát végeztek, noha a feladat nehéz volt, a rendelkezésükre álló idő pedig kevés.

A toronit nem csak hogy az öngyilkosságban gátoltuk meg, de abban is, hogy jelentse – elfogtuk. Az előre kitűzött időpontban visszatért Weldarnba, és mivel profi volt, megtévesztette a feletteseit, majd behatolt Tharr székesegyházába, és hatástalanította az ereklyét. Tettéért az életével fizetett, de magával vitt jó pár Tharr-papot – a felszabaduló energiák az egész székesegyházat lerombolták.

El-Pirjem 34-én halt meg, a manasivatagot pedig 37-én hatástalanítottuk. Eddigre megérkezett Weldarn alá a nemesi felkelés három hadteste is, és megvetettük a lábunkat a legkülső toroni sáncon. 38-án, és 39-én, immár a jelentékeny mágikus fölény birtokában elfoglaltuk a külső gyűrűnek a Merjas nyugati partján elterülő részét. Mivel maga Weldarn nagyrészt a nyugati parton terült el, nem is nagyon erőltettük az átkelést.

Terseir 41-én kivertük a fogyatkozó erejű toroniakat a második gyűrűből is, közben pár halálra szánt ilar ügynökünk felgyújtotta a várost. Nagyon meleg nyár volt, Weldarnban pedig egymást érték a régi faépületek, a tűz tehát gyorsan elharapódzott. A lakosság jelentős része nem tudott részt venni az oltásban, mert leverte a lábáról a járvány, a katonáknak és a varázstudóknak pedig minden erejükre szükség volt, hogy a harmadik gyűrűt megtartsák fokozódó nyomásunk ellenére.

Tíz napig tombolt a tűzvész, elhamvasztotta a toroniak teljes élelmiszerkészletét, a weldarni kincstárat, és egyáltalán mindent, ami a Merjas nyugati partján állt. A lakosok nagy része elmenekült vagy meghalt, míg 53-án végül a katonák is feladták a várost. Az új regitor imperalis tisztán látta, hogy mind ő, mind a csapatai elégtelen képességekkel rendelkeznek ahhoz, hogy fordítsanak a vesztes helyzeten, és felmentőseregeket továbbra is hiába várt, a keleten verekedő toroni légióknak megvolt a maguk baja. Karakse tehát visszavonult, amíg tehette. De hadserege igencsak szánandó állapotba jutott. Az egy hónappal ezelőtt hatvanezer főt számláló seregben a járvány – kevesebb, mint harminc nap alatt – iszonyatos rendet vágott, de megtették a magukét a harcok és a tűzvész is; a visszavonulás idejére a toroni sereg alig negyvenezer főre apadt. Ezek nagy része is kedvetlen volt, éhezett, és semmi másra nem vágyott, mint hogy családi tűzhelyéhez visszatérjen. Most, hogy a sereg csapataink bekerítéséből kivonta magát, tömegével dezertáltak a katonák, és ezen a legszigorúbb rendszabályok sem segíthettek.

Az V. hadtest ekkor már jó ideje a Merjas keleti partján cirkált, és a weldarniak ellen fogadott vérbosszú szellemében többnyire a menekülő polgárok felaggatásával és karóba húzásával foglalta el magát. Most a számra nagyobb, de harci kedvét tekintve jóval gyengébb toroni had után vetette magát.

A weldarni had pedig nem tudott már kellő eréllyel védekezni. A regitor imperalisnak már csak az az egy járt az eszében, hogy serege maradványaival mihamarabb Gedaga-yggirbe érjen, ahol remélte, erősítéshez juthat. Az egész hadon eluralkodó csüggedtség őt és tisztikarát sem kímélte, így aztán nem tették meg a megfelelő védelmi intézkedéseket sem, és az orkok hatalmas darabokat szakíthattak le a seregből. Végül kevesebb, mint huszonötezer toroni érte el a Gedaga-yggir határát jelentő Morel folyót. Ezzel a sebes folyású vízzel, amelyet a toroni flotta uralt, az orkok nem akartak bajlódni, de búcsúzóul még alaposan megszorongatták a regitor imperalist átkelés közben.

Eközben a nemesi felkelés Weldarn mellett maradt, azt a parancsot adtam nekik, hogy, ha a város teljesen elhamvadt, válogassák ki a hamuból a nemesfémeket, mert ezeket nem pusztította el a tűz, csak megolvasztotta. Közben a többi hadtestet szabadjára engedtem: parancsba adtam, hogy minden élelmiszert és nemesfémet szedjenek össze a tartományból. Ezzel ugyan ellenségünkké tettük a lakosságot, amit eddig szerencsésen elkerültünk, de nem szándékoztam már sokáig Rhinben maradni.

A nemesi felkelést a zsákmány első részével már Raor 14-én indítottam haza, a 3. hadsereg pedig, legalább ugyanannyira megnövekedett poggyásszal, Raor 37-én egyesült Porirjesnél. A zsákmány minden képzeletet felülmúlt. Annyi élelmiszert sikerült összerabolnunk, amennyivel hónapokra előre biztosíthattuk a hadsereg és a nemesi felkelés ellátását. Fegyver is akadt bőven, a toroni kovácsok kiváló minőségű, többnyire teljesen új munkája, sok ezer láncing, sodronying, valamint kardok, tőrök, lándzsák és alabárdok. Pénzből még több gyűlt össze: összesen ötvenmillió aranykorona értékű vert pénz és nemesfém, ez több volt, mint amennyi pénzzel az Unió a háború kezdetekor rendelkezett. Ráadásul rengeteg teherhordó állatot és eszközt is zsákmányoltunk, ezeknek jó hasznát vettük a többi zsákmány hazaszállításánál.

A hadjárat, amivel a háború kezdetét vette, véget ért. Azt hiszem, a fentiek ismeretében nem túlzás kijelentenem, hogy minden téren győztesnek tarthattuk magunkat.

Először is győztesek voltunk a csatatéren. Elfoglaltunk öt határvárat, szétvertünk két toroni hadsereget, és legyőztünk egy harmadikat. Másodszor győztesek voltunk erkölcsi téren. A hadjárattal először a történelem folyamán áthelyeztük a hadszíntért a toroni hátországba, fellelkesítettük az Északi Szövetség népeit, és megtanítottuk félni a toroniakat. Harmadszor, hatalmas zsákmányt ejtettünk, amely később jelentősen hozzájárult háborús erőfeszítéseinkhez. És végül negyedszer – a hadjáratnak volt számunkra kedvező katonai tanulsága is. Mégpedig az, hogy képesek vagyunk nyílt csatában vereséget mérni az ellenség légióira. Sőt a korábbi háborúk tanulságaival szemben, most mi vagyunk fölényben a csatatéren.