Tizenharmadik fejezet

A piderai csata

A Vas Fiait a pisztráng-tavi csata után lehetetlen lett volna újra hadba küldeni. A törzs seregét gyakorlatilag lefejezték a toroniak; a tisztikart fiatal, tapasztalatlan orkokkal kellett feltölteni, akik gyakran két-három fokozattal léptek előre előző beosztásukhoz képest.

Az orkok ugyan formálisan nem tartoztak a parancsnokságom alá, de a hadjárat eddigi szakaszában vita nélkül elismerték a felsőbbségemet, és tanácsaimat vagy javaslataimat parancsként kezelték. Azt hiszem ez azért volt, mert az orkokban nagyon mélyen gyökerezik a felsőbbség és a hatalom tisztelete, márpedig hatalomból akkoriban, úgy tűnt, bőven kijutott nekem.

Akárhogy is, amikor megkértem őket, hogy a hadjáratból hátralévő időre legyenek a sereg utóvédje, és vigyázzanak a 3. hadsereg poggyászára, az orkok morogtak ugyan, de teljesítették a kérésemet. Így nekik lehetőségük nyílt rá, hogy rendezzék a soraikat, mi pedig innentől fogva sokkal gyorsabban mozoghattunk.

A 3. hadsereg ezután eddigi legnagyszerűbb menetteljesítményét nyújtotta. A toroniak példájára mi is különálló oszlopokat formáltunk a seregből, hogy gyorsabban haladhassunk; minden hadtest külön menetelt, egymástól nagyjából fél mért földnyi távolságra.

Miután a málhától megszabadultunk, igen gyorsan haladtunk előre. Naponta átlagosan tizennégy órát meneteltünk három napon keresztül, és egyik nap sem tettünk meg hat mért földnél kevesebbet, de volt, hogy nyolcat is legyűrtünk. A rhiniek 44-én ugyanezt a tempót diktálták a katonáknak, de 45-én már látszott, hogy a csaknem egy hónapja tartó hadjárat, és a végén a pisztráng-tavi csata kimerítette őket: mindössze öt és fél mért földet tudtak megtenni aznap. 46-án pedig csak ötöt.

Eközben a IV. hadtest lovassága, majd később a gyalogsága is utolérte a tartományi hadat. A toroniaknak újabb és újabb csapatokkal kellett megerősíteniük az utóvédeket. A sirenari pusztázók és az ereni könnyűlovasok szörnyen röstellték, hogy nem értek oda időben a Pisztráng-tóhoz, most aztán annál nagyobb kedvvel csipkedték mindhárom toroni menetoszlop hátvédjét. 46-án csatlakozott hozzájuk egy ilanori hadosztály is, amivel a megmaradt ellenséges lovasság már nemigen tudott mit kezdeni.

Ugyanekkor a Ranilnak bemutatott gazdag áldozatoknak köszönhetően a Pidera-hegység nyugati nyúlványára rászakadt a tél, noha a környező vidéken zavartalanul uralkodott tovább a nyár. A hágókat több ölnyi vastag hó fedte be, a hegyeken való átkelés pedig lehetetlenné vált. A rhiniek először megpróbálták mágiával tisztára söpörni az utat, majd végső kétségbeesésükben emberáldozattal próbálták megtörni a hóvihart, de Tharr, a toroniak szörnyistene ezúttal gyengének bizonyult Ranillal szemben.

A regitor imperalisnak rá kellett jönnie, hogy serege csapdába esett. Nem volt már más mód a megmenekülésre, mint nyílt csatában legyőzni a 3. hadsereget, de ez, tekintve az erőviszonyokat, nem volt könnyű feladat. A toroni csapatok többségének ekkor már okvetlenül szüksége lett volna egy nap pihenőre, de mi ott lihegtünk a sarkukban. Krachín-el Aracjem tehát úgy határozott, hogy letáborozik a Pidera-hegység lábánál, pihenteti a csapatait, amíg meg nem jelenünk a színen, majd csatát áll velünk.

Nem kellett sokáig várnia ránk. 47-én délben együtt volt újra az egész 3. hadsereg, én pedig tekintet nélkül arra, hogy egy kis pihenő a mieinknek is elkelt volna, elrendeltem a rhiniek elleni támadást.

A toroni sereg ekkorra alig 22 000 főre olvadt a maradozók és a mi rajtaütéseink miatt, míg a 3. hadsereg 34 000 katonát számlált még ekkor is.

A regitor imperalis a hegyek lábánál ütött tábort, de a hadrendet a hegyoldalon állította fel.

Helyzetünk ekkor meglehetősen kedvező volt, ha helyben maradunk. Az ellenség odafent, a hegyen nem maradhatott meg állásában huzamosabb ideig, az éhség és a hideg, a rhiniek nálunknál jóval veszedelmesebb ellenségei napokon belül támadásra ösztökélték volna a regitor imperalist. Mégis támadnunk kellett, még ha ez számos katonánk életébe kerül is, mert az idő szorított minket.

A hónap elején azzal a céllal szálltunk táborba, hogy rést üssünk a toroni védelmi rendszeren, majd elvigyük a háborút a toroni hátországba, annak minden következményével. A rövid idő alatt azonban, amit Rhin tartományban töltöttünk, igen csekély anyagi veszteséget okoztunk a lakosságnak, amely végül is a toroni háborús gépezetet mozgásban tartotta. Ez főként azért történt így, mert nem akartuk a népet már kezdetben magunk ellen hangolni, és részben azért, mert sem időnk, sem erőnk nem volt erre, mindkettőt a még fegyverben álló toroni seregek legyőzése kötött le.

Az orkok megsegítését célzó hadműveletek, bár hasznosságukat nem lehet vitatni, lélegzethez juttatták a szétvertnek hitt rhini védelmi szervezeteket. Ekkor bizonyosodott be első alkalommal a háború folyamán mennyire kimeríthetetlenek a toroniak tartalékai. Annak ellenére, hogy szétvertük a nemesi felkelést, és a tartományi hadakat továbbra is távol tartottuk, Rhin központjában, Weldarnban, új sereg kezdett szerveződni. Mikor először jelentést kaptam róla, nem tartottam jelentősnek az ügyet, de 45-én már több megbízható forrásból származó értesülés is kezemben volt, amely húszezer fős, és még nagyobb seregről beszélt. Ha a toroniak mindössze tizenöt-húsz nap alatt ennyire jutottak, néhány napi késedelem is végzetes lehetett a Rhin tartományban végrehajtandó terveinkre nézve, amelyeket egy újabb harminc-negyvenezer fős hadseregnek minden esélye meglett volna keresztülhúzni. Tehát támadnunk kellett, bármennyire megnehezítettük ezzel a magunk dolgát.

A havas hegyoldal meredeksége lehetetlenné tett bármilyen lovasrohamot a toroniak ellen, így szokásos csatadöntő fegyvernemünk, a nehézlovasság, ezúttal tartalékban maradt arra az esetre, ha gyalogságunk kudarcot vallana, és a toroniak leereszkednének a síkságra. A könnyűlovasságnak viszont harcolnia kellett – de gyalog. Valamennyire ugyan gyakoroltattuk velük a gyalogos harcot is, de egy szilaj roham hegynek fel az egészen más dolog, mint sík terepen alakzatban masírozni – számolhattunk vele, hogy a lovas zászlók különösen magas veszteségeket szenvednek majd.

Nem ismertük a három hegy nevét, amelyek a Pidera legnyugatibb nyúlványát alkották, és amelyeket a toroniak megszálltak, ezért északi déli és középső csúcsként emlegettük őket, a továbbiakban én is így fogok hivatkozni rájuk.

A nyugati hegyoldal délen viszonylag szelíden ereszkedett le a síkságra, ahogy északon is, viszont középen meredekebb volt, itt így egy kis félkör alakú völgy keletkezett. A nyúlvány kelet felé egyre meredekebbé vált, ezért a toroniak csekélyebb erőkkel szállták meg ezeket a részeket, és nehézfegyverzetű katonáikat nagyrészt nyugatra összpontosították.

Mi magunk először a hegynyúlvány déli előterében lévő dombokat szálltuk meg, amelyeket a hegyoldaltól egy kisebb patak is elválasztott. A dombtetőkről, amelyekre fényesen és melegen tűzött a nap, különös látványt nyújtott a legfeljebb futamatra fekvő hegyoldalon szállingózó hóesés, amely a csúcsokat szinte teljesen eltakarta.

Azt már első pillanatban látni lehetett, hogy a toroniak erős védelmi állását erőszakkal bevenni nem lesz egyszerű. A mágikus fölényünk ugyan könnyíthetett a helyzeten, de tudtuk, hogy a győzelmünket végső soron mégis véres közelharcban kell majd kivívnunk.

Kulcsfontosságú volt, hogy a rohammal egy időben hatalmunkba kerítsük a terep fölött uralkodó három hegycsúcsot is, különben valahányszor kivetjük a rhinieket egy állásból, ők visszavonulnak egy magasabban fekvőbe, anélkül, hogy mi ezt megakadályozhatnánk. Erre a legkézenfekvőbb mód az volt, hogy a behavazott utakon át egy harccsoport a toroni sereg hátába kerül. A feladatra a haonwelli és a sirenari hadosztályt jelöltem ki a IV. hadtestből. Feladatuk azért is különösen nehéz volt, mert a rhiniek nyilvánvalóan számítottak egy megkerülő oszlopra, és minden emberi számítás szerint erélyes intézkedéseket is tettek védelmük megerősítése érdekében. Mégis, ha valakikről, akkor ennek a két hadosztálynak a katonáiról el tudtam képzelni, hogy a nehéz, szinte járhatatlan terepen is kisakkozzák a toroniakat. Különösen megerősített ebben a hitemben, hogy Liromag tábornok személyesen vezette a megkerülő harccsoportot.

A déli hegyoldalt védő rhiniek szemmel tartását a IV. hadtest nehézlovas hadosztályára hagytam, az északi hegyoldalt pedig az Arany Fény lovagrend zászlajára. Minden más alakulatot felállítottam a nyugati hegyoldaltól egy futamatnyira. A jobbszárnyat ard Harneor tábornokra bíztam, a balszárnyat Chrysaleasra, a centrumot, amelyet a IV. hadtest könnyűlovas-, és nehézgyalogos hadosztálya alkotott, magam vezettem, Harneor pedig tartalékban maradt hadtestével.

A rohamot lehetőleg Liromag támadásával egy időben akartam megindítani. Ha túl korán támadunk, és a roham összeomlik, el-Aracjem átcsoportosíthatta volna erőit a haonwelliek és sirenariak ellen, de elkésnünk sem volt szabad ugyanezen okból kifolyólag.

Órákon keresztül nézett farkasszemet a két sereg, csak a varázstudók felelgettek bőszen egymásnak. A mi oldalunkon inkább csak a papi személyek voltak aktívak, mert velük reméltem túltölteni az ellenség varázshárítóit, [1] de a toroni mágikus védelem kitartott.

Amikor Liromag jelentette, hogy derék hadosztályai készen állnak a csúcsokat megszálló erők elleni támadásra, már sötét este volt. Ez a megkerülő oszlopunkat ugyan nem nagyon zavarta, mert az elfek, még a félvérek is, jól látnak a sötétben, a hadzömünk azonban nagyobb részt emberekből állt, ezért a nyugati lejtő fölé napfényt bűvöltettem. A toroni vonalak eddigre már bomladozóban voltak, a katonák valószínűleg nem hitték, hogy még aznap döntésre visszük a dolgot.

Miután megindítottam a rohamot, nem maradt időm a szárnyakkal foglalkozni. Úgy éreztem, hogy a különlegesen nehéz feladat, amelynek teljesítését a zászlóktól elvártam, különleges lelkesedést kíván, ezért az ereni hadosztály rohamát személyesen vezettem. A roham baj nélkül eljutott a hegy lábáig, a kis völgyet is elfoglaltuk, de amikor megkezdtük a felkapaszkodást a hegyoldalon, a toroniak kő és hógörgeteget zúdítottak ránk. A derék erenieknek ez persze nem igazán volt kedvére való, ezért egyre lassabban és lassabban kaptattak felfelé, míg végül azon vettem észre magam, hogy egészen elmaradtak tőlem és kíséretemtől. Először megpróbáltam rögtönzött beszéddel lelket önteni beléjük, azután, látva, hogy a becsületérzésükre ezúttal hiába apellálok, kijöttem a béketűrésből, és amikor fenyegetéseim sem használtak, tisztjeimmel együtt nekiláttam, hogy felkergessem őket a hegyre. Eleinte a kardnak csak a lapjával ösztökéltük őket, de hamar sor került az élére is. A toroniak ezalatt minden tőlük telhető módon igyekezték embereimet újra eltántorítani a roham folytatásától. Úgy tűnik én jobban rájuk ijesztettem.

Az első toroni védvonalat véres közelharcban bevettük, de nemsokára ránk zúdult a rhiniek ellentámadása. Az erenieknek ez már sok volt, és minden fegyelmezési kísérletünk ellenére kezdtek egyesével leszivárogni a hegyoldalon. Talán fertályóráig tartott a küzdelem, és a győzelem egyre inkább az ellenség felé hajolt, amikor hirtelen megjelent testvérbátyám az egyik nehézgyalogos hadosztályával, maga előtt hajtva az én menekültjeimet is.

Miután az erősítéssel visszavertük a toroniakat, a következő ellenséges állás elleni roham előtt maradt még egy percem, hogy szemügyre vegyem a csata állását. A roham kezdetén kifeszített elmeháló már szétfoszlott, hogy pontosan mikor, arra nem emlékeztem. Látni meg nem sok mindent láttam a sűrű hóesésben. Úgy véltem, hogy a III. hadtest kürtjeleit határozattan feljebbről hallom, mint ahol mi állunk, de még ebben sem lehettem igazán biztos.

Az ereni legények, belátva, hogy gyalogosan is csakolyan jól lehet vívni, mint lovon, megemberelték magukat, és ugyanolyan hévvel vetették magukat a következő küzdelembe, mint dwoon bajtársaik. Szükség is volt a bátorságukra, mert a hóesés olyan sűrűvé vált, hogy a tisztek már inkább csak sejtették, semmint tudták, merre vannak a katonáik, és nem győződhettek meg róla egykönnyen, hogy követi őket valaki, vagy csak egyedül rohamoznak. Még a zászlókat sem lehetett tíz lépésnél messzebbről kivenni, de valahogy mégiscsak sikerült kivetnünk a rhinieket még egy állásból. A harc hevében elszakadtam a kíséretemtől, könnyebben meg is sebesültem, de nagyjából biztos voltam benne, hogy ilyen körülmények között egyébként sem folytathatnánk a támadást.

Elhatároztam magam, hogy megkísérlem megtudni mi történt a szárnyakon és a megkerülő harccsoporttal, majd ennek függvényében határozok a továbbiakról. Chrysaleas tábornok jelentette, hogy a balszárny áttörte a toroni vonalat, és eddig sikerült szorosan a visszavonuló ellenség nyomában maradniuk. Ard Harneor szintén jó hírekkel szolgált, mert a toroniak három állását már elhódította. Liromag tábornokot, és helyettesét nem értem el, ami jelenthette azt is, hogy már nem élnek, de azt is, hogy a toroniak elmegátat emeltek köztünk.

Mivel a szárnyakon eddig szép eredményeket értünk el, folytatni akartam a támadást, de ehhez valahogyan rendbe kellett volna szedni a teljesen szétzilálódott zászlókat, ami a hóesésben lehetetlen feladatnak bizonyult. Mivel a hóesés egyúttal a toroni távolsági támadásoktól is megvédett minket, némileg kelletlenül fohászkodtam a megszűnéséért.

Néhány perc múlva, mikor a láthatár kitisztult, és a zászlóaljak úgy-ahogy összeverődtek, megindítottuk a harmadik támadást, de ezúttal a toroniak keményen ellenálltak, és végül visszavetettek minket a kiindulási pontra. Úgy véltem, ha más előnyt nem is vívunk ki a támadás megismétlésével, pár ellenséges zászlóaljat mindenképpen magunkra vonunk, ezért újra rohamoztunk. A rhiniek azonban ezúttal nem vártak be, hanem nagy túlerővel ellenlökést hajtottak végre.

A két roham kölcsönösen megállította egymást, de ereni legényeim megint veszélyesen közel kerültek hozzá, hogy elszeleljenek. Márpedig az ellenséges állásokban láthatóan újabb rohamra készülődtek. Megkerestem Harneor tábornokot, és további erősítésért küldtem, én pedig a két rendelkezésemre álló hadosztállyal tartani akartam magam. Közben a gianagi hadosztály parancsnoka, aki a maga külön csatáját vívta a centrum jobbszárnyán, küldött nekem egy zászlót, mert őt kevésbé szorongatták.

Aggódva figyeltem a hegycsúcsokat. A középső magaslatról mintha csatazajt hallottam volna, a délin pedig úgy láttam, mintha a hadsereg zászlaját (vörös mezõben ökölbe szorított fekete páncélkesztyû) lengetné a szél, de ugyanúgy lehetett az I. légió zászlaja (vörös mezõben fekete kobrafej). A távolság miatt nem tudtam eldönteni végül is melyik, mert a messzelátómat elhagytam a harc hevében.

Ekkor hirtelen minden képzeletet felülmúló mágikus össztűz zúdult ránk. A varázshárító öszvéreink sorra rogytak össze, míg varázstudóink minden erejükkel igyekeztek új védőfalat emelni, én azon gondolkodtam, hogy nem lenne-e jobb embereimet rohamra parancsolni, mint bevárni, amíg védelem nélkül maradunk.

Nem maradt azonban időm elrendelni a rohamot, mert roskatag védelmünk végleg összeomlott. A toroni csatamágusok villámmal, tűzzel és halállal töltötték meg az állásainkat. Nem tartott sokáig a dolog, de ahhoz éppen elegendő volt, újra szétzilálja a már rendbeszedett zászlóaljakat. A tulajdonképpeni toroni támadás a mágusok fedezete alatt tört ránk. Az ereniek, ahogy tartottam tőle, nem tartottak ki, az életben maradt katonáknak csaknem a fele kereket oldott.

A légiósok túlerőben voltak. A megmaradt embereim szívósan küzdöttek, de már-már elnyomtak minket, amikor testvérbátyám feltűnt öt gyalogosított könnyűlovas zászlóval a támadók oldalában.

Az ellenség ismét visszahúzódott, de erőteljes rohamai legalábbis aggodalomra adtak okot, noha jóra is lehetett magyarázni őket. Fakadhattak ugyanis ugyanúgy győzelemittas önbizalomból, mint kétségbeesésből. Az első olvasat szerint a toroniak megtartották a csúcsokat, és most ellentámadásukkal a hegy lábáig remélnek űzni minket. Ebben az esetben a szárnyakon kivívott sikereket is fel kell adnunk, mert különben a rhiniek átkarolhatják ezeket. A második esetben viszont Liromag sikerrel megoldotta a rábízott feladatot, és a toroniak most kétségbeesetten próbálnak kitörni a bekerítésből.

Első esetben semmiképpen sem hátrálhattunk, második esetben viszont megfontolandó volt, hogy engedjük a toroniakat a síkságra leereszkedni, ahol a nehézlovasságunk várja őket. A hegycsúcsokat figyelve továbbra is igyekeztem kitalálni, mi történhet, de hiába.

Rövid gondolkodás után végül úgy döntöttem, hogy vállalom a kockázatot, és utat engedek a rhinieknek. Bíztam Liromagban, hogy megoldotta a feladatát, és abban is biztos voltam, hogy Chrysaleas, és ard Harneor tábornokok is ki tudják vágni magukat, ha lépésem következtében veszélybe kerülnek.

A gianagi hadosztálynak is megparancsoltam, hogy vonuljon vissza nyílt terepre. A percek ólomlábon vánszorogtak, míg a toroniak lefelé özönlöttek a hegytetőn.

Végül megnyugodva láttam, hogy követik visszavonuló csapataimat a síkságra.

A toroniakat a kétségbeesés űzte, de ez általában nem jó tanácsadó. A hegyoldalon még erős állásaik voltak, és bár Liromag elfoglalta az déli és a középső csúcsot, Chrysaleas pedig már fenyegette az északit, a rhiniek itt még sokunkat magukkal vihették volna, ha hősi halált akarnak halni, és kedvezőbb feltételeket támaszthatnak, ha meg akarják adni magukat. A síkságon viszont esélyük sem volt. Mielőtt még zilált soraikat rendezhették volna beléjük rontottam a III. és a II. hadtest nehézlovasságával, amit addig a bárdjaink rejtettek el. Nemsokára fentről is támadás érte a rhinieket, ahogy Chrysaleas és Liromag befejezte a bekerítést.

Ezután gyakorlatilag az ograthi csatát ismételtük meg, csak nagyobb léptékben. A toroniak már minden mágikus erejüket elhasználták, és most a mi varázstudóink egyre jobban összeszorították őket. A rhiniek a végsőkig harcoltak, és inkább elestek, hogysem megadják magukat. Sokan megpróbálták kivágni magukat, de a kitörési kísérleteket visszavertük. Ekkor a toroniak közül sokan öngyilkosságot követtek el, szörnyistenükhöz, Tharrhoz fohászkodva, hogy bosszulja meg őket. Ez démonokat küldött hívei véréért cserébe, de a nekromantáink résen voltak, és elűzték ezeket, mielőtt a csatába avatkozhattak volna.

A sereg egy része összezsúfolódott, más része teljesen szétbomlott. Emezeket a csatamágusaink támadták továbbra is, amazokra a lovasság rendezett gyilkos embervadászatot.

De a toroniak még ekkor, menekülés közben, és a teljes szétbomlás határán sem sokan adták meg magukat, akárcsak Ograthnál, és előnytelen helyzetük ellenére sok alakulatuk az utolsó emberig küzdött. Mire ránk virradt a rhini tartományi had megsemmisült.

A győzelemért súlyos árat fizettünk, 3417 katonánk, köztük sok tiszt, elesett vagy eltűnt, és sok volt a sebesült, akit papjaink kimerültségük miatt csak másnap tudtak ellátni, ami a felcserek és orvosok minden igyekezete ellenére is tovább növelte a halottak számát. Ugyanakkor az ellenség 12 000 halottat veszített, 10000 katonát pedig foglyul ejtettünk. Ezek nagyobb része harcképtelen sebesült volt.

Krachín el-Aracjem foglyul ejtésére külön díjat tűztem ki. Nem felejtettem el, hogyan bánt el az orkok hadiköveteivel annak idején, és példát akartam vele statuálni, hogy ilyesmi többé ne forduljon elő. A regitor imperalis a kezembe is esett. Amikor a toroni hadsereg már felbomlóban volt, és ő éppen rendezni próbált egy kisebb gyalogoscsapatot, egy ilanori pányvát vetett a nyakába, és szégyenszemre így hozta elém a csata után.

Azt meg kell adni, hogy a regitor imperalis rangjához méltón megőrizte a bátorságát, amíg megőrizhette. Szeme sem rebbent, amikor parancsot adtam, hogy elevenen nyúzzák meg, és nem szólt semmit, amikor közöltem vele, hogy az ork hadikövetek agyonkövezése miatt kell így bűnhődnie. Mivel bátor és leleményes ellenfélnek bizonyult, holttestét végül mégsem hagytam ott a dögevőknek, ahogy terveztem, hanem elégettettem a katonáival együtt. Bőréből dob készült, amit a Vas Fiainak adtam, akik meglehetősen elégedettnek mutatkoztak a dolgok ilyetén alakulásával.

[1] Vagyis varázslatokat lődöztek a toroni seregre, a varázshárítók pedig válogatás nélkül felfogták ezeket, és sorra belehaltak az így szerzett sérüléseikbe.