Hetedik fejezet

A 3. hadsereg

Mivel Tarin és Ilanor teljesen kiképzett alakulatokat bocsátott a rendelkezésemre, már a kezdet kezdetén is volt elegendő megbízható tisztem és altisztem a kellő számú toborzóbizottság felállításához. Hosszú távon viszont sokkal több tisztre volt szükségem, ezért igyekeztem az erv hadseregekből minél többet magamhoz csábítani. Ebben nagy segítségemre volt Erwin Chrysaleas, egy nagy tekintélyű erigowi tábornok, aki már a 3. hadsereg megalakulása előtt felajánlotta nekem a szolgálatait.

Chrysaleas ekkor már kilencvenedik évén is túl volt, a hadseregben pedig több mint hetven éve szolgált, ebből mintegy ötvenet tábornokként. Nem csoda tehát, hogy emberei felnéztek rá, hiszen sokuknak már a nagyapja is alatta szolgált (mivel a tábornok tisztavérű kyr volt, valószínűnek tűnt, hogy az unokáik is fognak alatta szolgálni). Makulátlan kyr származása ellenére (vagy talán éppen azért) Chrysaleas olthatatlan gyűlöletet érzett a toroniak iránt, és úgy gondolta a 3. hadseregben többet árthat nekik, mint bárhol másutt. Teljes mértékben osztotta nézeteimet a Szövetség közös főparancsnokságának ügyében, és elsősorban az ő fáradságos munkájának köszönhető az erigowi tisztek memoranduma az uralkodóhoz.

Amikor a hadsereg létrejött, Chrysaleas tábornok lemondott, és jelentkezett nálam, én pedig rögtön megbíztam az erigowi toborzás felügyeletével, és azzal, hogy lehetőség szerint képzett tiszteket és altiszteket is szerezzen a legénység mellé.

A legénység toborzása zökkenőmentesen haladt. Összesen harminc zászló felállítására volt engedélyem az erv államok területén, és mindenhol legalább négyszeres volt a túljelentkezés. Mivel Tarin királya hajlandónak mutatkozott, hogy a felszerelés megvásárlásához korlátlan, kamatmentes hitelt nyújtson, igyekeztünk a legszegényebb néprétegek tagjai közül feltölteni a kereteket, akik általában a népfelkelés kötelékében harcoltak. Mivel így a legmegbízhatóbb hadak számereje, a legkevésbé használhatóak kárára növekedett, a Szövetség végeredményben jobban járt, mintha az ervek reguláris alakulatokat engedtek volna át nekem, ahogy kértem.

A tisztikarom és én persze nem mondhattuk ezt el magunkról, hiszen a tapasztalat szerint, ha a megfelelő káderek rendelkezésre állnak, két év alatt lehet újonc csapatokból igazán megbízható, jól használható hadsereget kovácsolni. 1381-ben pedig már igencsak gyülekeztek a fellegek a láthatáron, és tisztekkel Chrysaleas tábornok minden igyekezete ellenére sem voltunk igazán jól eleresztve: egy erv zászlóra négy-öt erv altiszt, és két-három tiszt jutott csak.

Mégis, hiba lett volna a nemességből, vagy a módosabb polgárokból toborozni. Ezek rendelkeztek ugyan valami alapvető jártassággal a fegyverforgatás terén, sokan át is estek már egy rövid alapkiképzésen, de nem voltak hozzászokva a kemény fegyelmező rendszabályokhoz (ezek, mióta emberek élnek Yneven, a szegényebb sorsúaknak és a hivatásos katonáknak vannak fenntartva), és rosszabbul tűrték a nélkülözést is. Emellett a katonai szolgálatra legalkalmasabbak már a saját hazájuk fegyveres erőit gyarapították.

A jobb emberanyag érdekében vállaltam a kockázatot, hogy a 3. hadsereg esetleg nem készül fel teljesen a háború kitöréséig, de azért igyekeztem mindent megtenni, hogy ez ne történhessen meg. Szükségmegoldásként zsoldosokat fogadtam fel, akiket a kiképzés előrehaladtával fokozatosan a legénységből kiemelkedő rátermett emberekkel váltottunk fel.

Végül Toron elegendő időt adott nekünk arra, hogy a hadsereget teljesen felkészítsük a háborúra. Ehhez azonban kevés volt az újoncok kiképzése, a képzett csapatokat is meg kellett tanítani rá, hogyan működjenek együtt a más nemzetekből való katonákkal.

A hadsereg vezényleti nyelvévé az ervet tettem, mert ezt az Unióban született dwoonok kivételével mindenki beszélte a seregben. A hadszervezet már korántsem volt ilyen egyszerű kérdés, főtisztjeim egy része amellett volt, hogy minden nemzet haderejét kicsi, önálló hadtestekbe szervezzük, más tisztjeim pedig a nagyobb, ütőképesebb hadtestek mellett törtek lándzsát, ha másként nem lehet, akkor a nemzetek összekeverésével.

Az első megoldás mellett az szólt, hogy az egyes csapatok nyilván szívesen veszik, ha közvetlen parancsnokuk egy honfitársuk, és a más nemzetekből összetevődő csapatokkal való súrlódások lehetősége is csökken. A második megoldás azonban katonailag szerencsésebb volt, mert ütőképesebb, önállóbb seregtesteket eredményezett. Ezért úgy döntöttem, hogy a dwoonokat, akik egymagukban mintegy tizenhatezer fővel képviseltették magukat a hadseregben, két külön hadtestbe szervezem, viszont a többi csapatból két kevert nemzetiségű hadtestet alkotok majd. Ám mielőtt leírnám a hadtestek összetételét, számot kell adnom két nem várt, de annál nagyobb örömmel fogadott önkéntes csapattestről.

Még be sem fejeztük a toborzást, amikor 1381. Trekam 27-én a Khard nembéli Bhark fia Baghur jelentkezett nálam a Vas fiainak törzséből, egész nemzetségével együtt – ez mintegy ötszáz portyázót jelentett. A nemzetségfő olyan haditetteket remélt a mi seregünkben végrehajtani, amire a törzsi haderőben nem volt esélye, ugyanis az orkok csatában mindig a harcos-nemzetségeknek adják a legnagyobb dicsőséggel járó feladatokat, a Khardok pedig csak portyázók voltak. Engem ez az íratlan szabály persze nem kötött, tehát ígéretet tettem Baghurnak, hogy az első adandó alkalommal a lehető legveszélyesebb helyre állítom a zászlaját. Az ígéret egyáltalán nem esett nehezemre, mert hadvezérként sosem voltam hajlamos háborúban a csapataimmal való kíméletes bánásmódra. Sőt, elégedettséggel töltött el, hogy hadvezéri pályafutásom során először (de nem utoljára) van egy csapattisztem, aki nem mérsékelni próbál, hanem kifejezetten biztat arra, hogy rövid úton intézzem el minél több katonáját. Sajnos a többi tisztemre egyelőre nem ragadt át ez a hozzáállás, pedig mennyi zsoldot megtakaríthattunk volna vele!

A másik csapattest Marnir 12-én érkezett. Sirenar, bár messze esett minden más nagyhatalomtól, általában megtalálta a módját, hogy messzemenően érvényesítse az érdekeit ezek befolyási övezetén belül is. Mivel az elf állam kitűnő hajóhaddal rendelkezett, a toroniak többnyire nem zargatták a Quiron-tengeren sirenari lobogó alatt hajózókat, de 1381-ben, mint később kiderítettem, egy túlságosan is öntevékeny toroni kapitány elsüllyesztett két elf kereskedőhajót. Az elfek válaszként kitiltották a toroni kereskedőket a Riegoy-öbölből, és mintegy figyelmeztetésként elküldtek a Szövetségnek, illetve egészen pontosan nekem, öt zászló pusztázót. Ez mindenkit meglepetésként ért, mert az elfek a lehető legkevésbé folytak bele az általuk percéltűnek nevezett népek viszályaiba, de Toron ezúttal komolyan felbosszantotta őket.

A Birodalom nemhogy értett volna a figyelmeztetésből, inkább olajat öntött a tűzre azzal, hogy külön vámot vetett ki minden a Birodalom partjainál kikötő elf kereskedőre. Noha az északi diplomatákat igazán nem lehet megvádolni azzal, hogy értették a dolgukat, ezúttal kivételesen jobb teljesítményt nyújtottak egyébként hasonló képességekkel rendelkező toroni kollégáiknál, és sikerült nyélbe ütniük egy védelmi szerződést Sirenarral, amely vállalta, hogy háború esetén megsegíti a Szövetség hajóhadát. Cserébe a Szövetség is felvállalta az elf érdekek védelmét Quironeiában. Ezen kívül Sirenarnak, a Szövetséggel szemben, nem okozott gondot Otlokir fekete lobogója, és hasonlóan előnyös védelmi szerződést kötött Abaszisszal is.

Mindebből egyelőre a legnagyobb hasznot a 3. hadsereg húzta (és persze én), amely gazdagodott öt igen tapasztalt, a háború minden formájában járatos zászlóval, és egy nagyon megbízható, rendkívül képzett hadvezérrel, Fraien Liromaggal. Bár, mint említettem az elfek nem nagyon folytak bele más fajok háborúiba, Liromag örök hírnevet szerzett a sztyeppi háborúban, amelyet romlocki háborúnak is neveznek. A romlocki hatalom annak idején még az erveket és a toroniakat is egy táborba kényszerítette, de a sirenari pusztázók hathatós offenzívája a romlocki magterületek ellen, volt az, ami végül is bevégezte a háborút. Ezt az offenzívát pedig Liromag vezette, és alig húszezer pusztázóval bevégezte azt, amit toroni és erv tábornokok hiába próbáltak katonák százezreivel. Egy ilyen élő legendát természetesen nem hagyhattam meg pusztán az elfek parancsnokának, tehát rögvest tábornokká neveztem ki.

Miután a toborzás befejeződött, egyelőre csak az I. és II. hadtesteket szerveztem meg. Ezekkel nem sok dolgom akadt, mert már korábban is hasonló formában léteztek, csak más név alatt. A többieket eleinte zászlónként gyakorlatoztattam, és csak Trekam 54-én döntöttem a csapatok végleges eloszlásáról, amit az elf önkéntesek érkezése után csak kicsiben módosítottam.

Az I. hadtestet a Harneor család és familiárisai adták. Összesen tizenhat zászló alkotta, tíz zászló könnyűlovas portyázó, öt zászló nehézgyalogos, és az Arany Fény lovagrend nehézlovas zászlója. A hadtest parancsnoka unokaöcsém, Noram ard-Harneor tábornok volt. A hadtest három hadosztályra, egy gyalogságira és két lovasságira oszlott, mindegyikben öt-öt zászlóval. Az Arany Fény zászlaja hagyományosan a főparancsnoki tartalék volt, és egyetlen hadosztályba sem tartozott. A hadtest az 1381. Marnir 20-i kimutatás szerint 6452 főből állt.

A II. hadtestet a dél-nyugati tartományban toborzott reguláris hadak adták, ez akkor tizenöt zászló nehézgyalogost, öt zászló középnehéz-, és öt zászló nehézlovast jelentett. Parancsnoknak testvérbátyámat, Opren Harneor tábornokot neveztem ki. A hadtest öt hadosztályból állt, három gyalogságiból, és két lovasságiból. Az állomány 10213 főt tett ki.

A III. hadtest parancsnoka gróf Erwin Chrysaleas tábornok lett. Ötzászlónyi erigowi nehézgyalogos és ugyanennyi nehézlovas mellett tíz zászló ilanori portyázó, öt zászló tarini nehézgyalogos, és az ork Khard nemzetség tartozott ennek a hadtestnek a kötelékébe. Három lovassági, és két gyalogsági hadosztályt hoztunk itt létre értelemszerűen, a Khard nemzetség az erigowi gyalogoshadosztályhoz került. Az állomány 11234 főből állt.

A IV. hadtest parancsnokának a Fraien Liromag tábornokot tettem meg. Őalá tartozott az öt sirenari zászlón kívül öt zászló haonwelli vadász, öt zászló gianagi nehézgyalogos, valamint ötzászlónyi ereni középnehéz -, és öt zászló nehézlovas. Ennél a hadtestnél két lovassági, és két gyalogsági hadosztályt szerveztünk; a pusztázók pedig, akik egyaránt képzettek voltak a gyalogos, és a lovas harcmodorban egy ötödik, „pusztázó” hadosztályt alkottak. Az állomány 10147 főt tett ki.

Mint látható, a hadsereg meglehetős ütőerőt képviselt. A teljes harcoló állomány 38316 főt számlált, ebből mintegy 6500 nehézlovas – ez az erő elegendő kellett, hogy legyen egy toroni tartományi sereg legyőzésére, vagy kettővel szembeni helytállásra. A fegyvernemek aránya is olyan volt, hogy különösen alkalmassá tette a sereget sík terepen vívott csatákra.

Sajnos, jelentős hiányosságai is voltak a seregnek. A mágikus támogatottság messze elmaradt mind a szükségestől, mind a kívánatostól, és ami még nagyobb baj, eleinte a hadsereg fegyelme is gyenge lábakon állt. Ez pedig jó pár katona életébe került.

A legtöbb nemzet tagjai szerencsére viszonylag békésen megfértek egymás mellett, és a közösen átélt kiképzés meg hadgyakorlatok megtették a magukét. Voltak azonban, akiknek kicsit keményebb lecke kellett, hogy megtanuljanak nyugton maradni. Az orkokra és a törpékre gondolok, természetesen.

Már a kezdetektől voltak súrlódások a Khard nemzetség portyázói és a törpe vértesek között. Igyekeztünk csírájában elfojtani a dolgot, és meglehetősen sűrűn osztogattuk mindkét félnek a kiadós büntetéseket, de a keményfejű ellenfelek csak még megátalkodottabban igyekeztek borsot törni egymás, és persze a tisztikar orra alá.

Marnir 48-án aztán nyíltan kenyértörésre került a sor: a Khard nemzetség zászlaja, azaz a 26. gyalogos zászlóalj, és egy tarini zászló, a 31. gyalogos zászlóalj, összekapott. A többi törpe zászló persze azonnal a 31-esek segítségére sietett volna, de a helyszínen termő hadtestparancsnokuk útjukat állta egy erigowi zászlóval, majd önfeláldozó kíséretével, és a két zászlóalj egyes tisztjeivel együtt a verekedők közé vetette magát. Az összecsapásnak három törpe és hét ork esett áldozatául, valamint Chrysaleas tábornok egyik parancsőrtisztje; a sebesültek száma pedig legalább százra rúgott. A tábornok a két vétkes zászlóaljnak azon tisztjeit, és altisztjeit, akik a verekedésben részt vettek, helyben kivégeztette, azokat pedig, akik nem működtek együtt a harcolók szétválasztásában közlegénnyé fokozta le. Ezután hozzám fordult a további teendőkért.

Én eddigi intézkedéseit helyben hagytam, és elrendeltem a fegyelmezetlen zászlóaljak nyilvános megtizedelését. Összesen 37 törpét és 49 orkot végeztünk ki, sebeibe belehalt még további 12 katonánk, másik 9 pedig örökre harcképtelenné vált. Mivel a törpék, és orkok fejét ugyanazon a tönkön csapattam le, a kivégzettek vére pedig tócsába gyűlt a tönk körül, a hadsereg, nem minden fekete humor nélkül, Marnir 48. napját ettől fogva a törpe-ork vértestvérség napjaként emlegette.

Ez a lecke, ha ahhoz nem is volt elegendő, hogy a törpék és orkok közti ellenségeskedésnek véget vessen, legalább más mederbe terelte torzsalkodásukat: nemes vetélkedéssé alakította, amelynek aztán a hadsereg sok nagyszerű haditettet köszönhetett.

A tizedelés egyébként jótékony hatást gyakorolt az egész hadsereg moráljára; a katonák érezhetően fegyelmezettebbek, és igyekvőbbek lettek. Egy pár kivégzésre még sor került ugyan, de ezek elszigetelt esetek voltak.

Volt azonban még egy komoly ellensége a fegyelemnek a nemzeti büszkeségen kívül: a katonák családjai. A legtöbb újonc még nem alapított családot, amikor bevettük őket, és ezt még két-három évig nem is engedélyeztem nekik, de természetesen voltak táborkísérők, illetve a régebbi katonák közül soknak családja is akadt.

A Harneor-seregben megszoktam (ahogy főtisztjeim nagy része), hogy a katonák családja is fegyelmezetten és a hadsereg szabályzatát betartva él, de úgy látszik ez a legkevésbé sem általános, mert a 3. hadseregben eleinte rengeteg galibát okoztak a katonacsaládok. A legjobban az lepett meg, amikor egyes asszonyok még hadgyakorlatra is követni akarták a férjüket, méghozzá nem is kevesen. Eleinte igyekeztem szelídebb eszközökkel gátat vetni az efféle szabadosságoknak, de mivel nem vagyok türelmes ember, ennek hamar vége szakadt, és az engedetlen asszonyokat vagy gyerekeket elkergettem a táborból. Ez a megoldás sajnos közel sem volt olyan elrettentő, mint a tizedelés, de azért sokat javított a helyzeten, és az évek során egyre kevesebbszer kellett ehhez a rendszabályhoz nyúlnom.

A 3. hadsereg mellett továbbra is a parancsnokságom alatt állt az Unió délnyugati tartománya. Az itt toborzott mezei hadakat beolvasztottam a hadseregbe, de a nemesi felkelés és a határőrség továbbra is önálló maradt.

A nemesi felkelés ment át a markánsabb változáson, elsősorban annak köszönhetően, hogy évente négyszer összehívtam, és tartattam egy tízegynéhány napos hadgyakorlatot. Hogy a felkelők nagyobb kedvvel végezzék ezeket, arra az időre amíg fegyverben voltak, teljes zsoldot fizettem nekik, és általában valami jutalmat is kitűztem a legjobban teljesítők számára.

A felkelőket területi alapon szintén hadtestekbe és hadosztályokba szerveztük: összesen három hadtest jött létre ily módon, mindegyik négy gyalogos-, és egy lovashadosztályból állt. A három hadtestparancsnok Parom en Ortsal, Ralin Ormel és Srinil Kortenk ezernagyok voltak. Ők, hadosztályparancsnokaik, valamint a vezérkari tisztek hivatásos katonaként szolgáltak, a többi tiszt viszont ugyanolyan nemesi felkelő volt, mint a legénység.

Mint látható, a felkelők száma parancsnokságom alatt alaposan felduzzadt; ugyanis közrendűeknek és jobbágyoknak is engedélyeztem a felkelésben való részvételt (megszokásból azért továbbra is nemesi felkelésnek hívtuk), és felszerelést is biztosítottam azok számára, akik azt nem engedhették meg maguknak.

A határőrség szintén nagy változásokon esett át. A meglévő harminc zászló gyalogos mellé újabb tízet állíttattam fel, és húsz lovas zászlót is, tehát legalábbis megkétszereztem az állományt. A nagyszámú lovasságnak köszönhetően a határőrség sokkal erélyesebben léphetett fel a toroni portyázók ellen, és maga is egyre komolyabb vállalkozásokba kezdhetett a határ túloldalán. Az új erősségek kiépítése szép tempóban haladt, 1383 Terseir havára már mind a tizenhárom készen állt.

Sajnos nekem minden időmet lekötötte a 3. hadsereg, ezért a határőrség parancsnokává az egyik legtehetségesebb tisztemet, Opren Naith tábornokot neveztem ki. A tábornokról sokat elárul, hogy bár csak familiárisunk volt, és nem tagja a családnak, ezernagyi rangot ért el a Harneor-seregben, amire korábban nem volt példa.

Naith rászolgált a beléje vetett bizalomra, mert a határőrség igazán a helyzet magaslatára emelkedett; annak ellenére, hogy állományának felét újoncok alkották. 1380-ban toroni csapatok tizenkilenc ízben lépték át a határt (legalábbis mi ennyiről tudtunk), az azt követő évben mindössze nyolcszor, 1382-ben pedig mindössze három portyára került sor, de a portyázó alakulatok még ekkor sem szabadultak ép bőrrel.

A határt Naith három főkapitányságra osztotta. Ezek élére Radrig Harneor, Rosten en Lonar, és Torial ard Ermilar ezernagyokat nevezte ki.