Hatodik fejezet

Az Unió dél-nyugati tartománya – A Szövetség vezetőinek 1381-es tanácskozása

Az első benyomásom a parancsnokságom alatt álló tartományi seregről, és főképpen a nemesi felkelésről kedvezőtlen volt. A határvédelmi alakulatok kivételével gyakorlatilag egyik egységem sem esett még át a tűzkeresztségen, a kiképzésük hiányos volt, lelkesedésük pedig mérsékelt, és ami a legfőbb, számuk kisebb volt a szükségesnél.

A határvonal, amit a hadseregnek meg kellett óvnia, csaknem százkilencven mért föld hosszúságú volt (ebből mintegy százharminc mért föld volt a toroni birodalommal közös határ), a rendelkezésemre álló mezei hadak pedig a Harneorokkal együtt is csak húsz gyalogos, és tizenöt lovas zászlót tettek ki, azaz összesen tizennégyezer embert. Ezen kívül még a határ menti összesen huszonkettő erősségben harminc zászló gyalogos volt szétszórva (tizenkétezer fő). És rendelkezésemre állt még vagy harmincezer nemesi felkelő, sajnos mindenféle szervezettség híján, amiből gondolható, hogy mennyire váltak volna ezek hasznomra.

Szemben velem a határ túloldalán ott állt ugrásra készen Rhin és Gedaga-yggir tartomány jól képzett, egyenként negyvenezer fős serege, tíz teljes légió, és ugyanennyi lovasezred; ezen kívül mintegy negyvenezer nemesi felkelő, és húszezer fős határőrség, harminchét erősségben szétszórva. Vagyis a reguláris tartományi hadaknak legalább négyszeres túlerővel kellett volna megküzdeniük egy toroni offenzíva esetén.

Elhatároztam a reguláris erőim, elsősorban a határőrség megszaporítását: a nemesi felkelők közül hamarjában besoroztattam tízezret, majd a Harneor-seregből rendeltem melléjük harcedzett tiszteket, hogy gondoskodjanak a kiképzésükről.

Ezek után törpe hadmérnököket fogadtam fel, mert a határ menti erősségek nagyrészt elhanyagoltak és elavultak voltak, sok hadsereggel járható utat pedig szabadon hagytak. Végül a meglévők megerősítése mellett újabb tizenhárom felépítésében egyeztünk meg. Ezeket az építkezéseket a tartományi jövedelmek sajnos messze nem fedezték, így kénytelen voltam különadót kivetni, és a régenshez fordulni újabb pénzforrásokért, da Ranga pedig rendelkezésemre bocsátott hatmillió aranykoronát az államkincstárból, másik hatmillióból[1] pedig tanácsomra hasonló építkezésekbe kezdett a személyes parancsnoksága alatt álló délkeleti tartományban.

Nem elégedtem meg azzal, hogy a seregeimnek megfelelő kiképzést, és felszerelést biztosítsak, fontosnak tartottam, hogy az első harci tapasztalatukat még békeidőben megszerezzék, ezért rendszeres portyákat indítottam Toron ellen, válaszként a Birodalom betöréseire. Ennek a csapatok moráljára és harcértékére kifejtett kedvező hatás mellett az is fontos eredménye volt, hogy a toroni csapatok elhelyezkedéséről is meglehetősen pontos képet rajzolhattunk magunknak, ami a hiányosan működő kémszolgálatunk miatt egyébként lehetetlen lett volna.

Minden igyekezetem és eredményem ellenére azonban be kellett látnom, hogy a dél-nyugati tartomány komoly toroni támadás esetén nem lesz képes magamagát megvédeni. Éppen ezért elhatároztam, hogy a Szövetség vezetőihez, a vörös hadurak tanácsához folyamodom segítségért.

A Szövetség vezetői általában két-három évente ülnek össze, hogy megvitassák országaik ügyes-bajos dolgait. 1381. Raor havára éppen kitűztek egy ilyen gyűlést, ezen kívántam a vörös hadurak és a többi államfő elé tárni kéréseimet és javaslataimat.

Mik voltak ezek?

Elsősorban az 1. és 2. közös hadsereg mintájára szerettem volna létrehozni egy 3. közös hadsereget, minél több állam részvételével. Úgy gondoltam, egy ilyen nemzetközi hadsereg sikeres szereplése az eljövendő háborúban segítene meggyőzni a Szövetség tagállamait arról, hogy seregeik egyetlen, közös főparancsnokság alá rendelése nem járna káros következménnyel az egyes csapatok harcértékére, mint ahogy attól sokan tartottak abban az időben. Mivel azonban nem volt még közös főparancsnokság, az eddigi gyakorlat szerint, megalakulása pillanatában a hadsereg rögvest kikerült volna a parancsnokságom alól, tehát, ha az Unió, jelesül a dél-nyugati tartomány is szerepet vállal az új seregben, az nemhogy növelné, de még csökkenti is a közvetlenül rendelkezésemre álló erőt.

Ahhoz, hogy a sereget az én parancsnokságom, vagyis a dwoon főparancsnokság alá rendeljék, nekünk is kellett valami áldozatot hoznunk. Mi lehetett volna megfelelőbb erre a célra, mintha belemegyünk, hogy a dwoon fegyveres erőket alárendeljék egy másik állam főparancsnokságának? Ennek eléréséhez a Marnisst kellett meggyőznöm ennek a lépésnek a fontosságáról.

A Naptanács tagjai közül szerencsére sokan már szolgáltak fiatal tisztként az 1340-es háborúban, ahol a bőrükön tapasztalták, milyen káros a sok nemzeti főparancsnokság a hadműveletekre, tehát hajlottak volna egy közös főparancsnokság létrehozására. Amit azonban én akartam az volt, hogy egy másik nemzetnek rendeljük alá a mi seregeinket, teljes egészében, remélve, mások is követik majd a példánkat.

Arról kellett tehát meggyőznöm a Naptanácsot, hogy a mi példamutatásunk elengedhetetlenül szükséges a közös főparancsnokság létrejöttéhez, és alárendeltségünk csak átmeneti lesz, különösebb gyakorlati következmények nélkül. Hiszen a Szövetség többi tagállamának is ugyanazok az érdekei, mint nekünk, és a főparancsnokságok különben is ritkán avatkoznak a hadműveletekbe, többnyire csak célokat és súlyokat jelölnek ki a harcoló seregek parancsnokai számára.

Szerencsére Garyn da Ranga, mint oly sok más esetben, ezúttal is magáévá tette az álláspontomat, és segítségemre volt, ami végül a Marniss legmakacsabb tagjait is meggyőzte az igazamról. Annyiban azonban vereséget szenvedtem, hogy nem Erigownak ajánlottuk fel a seregeink parancsnokságát, hanem Tarinnak. Az ervek felől ugyan én magam sem voltam túl jó véleménnyel, de azt el kellett ismernem, hogy a Szövetség derékhadát ők adják, az erv államok vezetője pedig tekintélye és gazdagsága folytán Erigow. Ez azonban már megfeküdte volna a legtöbb dwoon gyomrát, így a hagyományosan leghűbb szövetségesünknek tartott törpékre esett a választás.

Ekkor már reménykedhettem abban, hogy egy nagyobb szövetséges hadsereget helyeznek a parancsnokságom alá.

Voltak azonban más terveim is. A felállítandó sereg szükségleteinek fedezésén túl is nagy mennyiségű pénzt akartam kérni, hogy csatamágusokat fogadhassak fel a dél-quironeiai boszorkánymesterek közül. A Harneor-hadban minden zászlóra jutott egy csatamágus, és bár Doran mindent megtett, hogy kielégítse a fegyveres erők igényeit, a legtöbb északi seregben csak minden harmadik zászlónak jutott hatékony csatatéri varázshasználó. Márpedig tapasztalataim szerint a sok nagyobb erejű, különböző mágikus képzettségekben jártas varázshasználó nagyon rugalmas taktikát tesz lehetővé, és ettől eltekintve is gyakran döntő tényező a csatákban.

A kéréseken túl javaslataim is voltak, elsősorban az, hogy minden tagállam mérsékelje a békebeli kiadásait, és fordítsa a fennmaradó pénzt a reguláris hadsereg gyarapítására, valamint nemesfém-, és élelmiszertartalékok képzésére. Javasolni akartam, hogy a nemesi-, és népfelkeléseket képezzük ki a reguláris hadakhoz hasonló módon, és lássuk el őket megfelelő felszereléssel; a megnövekedett költségek fedezésére pedig minden tagállam vessen ki új adókat, illetve növelje a meglévőket.

Fel akartam vetni annak a Toron-ellenes összquironeiai szövetségnek a tervét, amit fentebb már vázoltam, és fel akartam ajánlani, hogy az obasz nagykirályhoz, mint volt alattvalója, és kedvelt hadvezére, magam megyek követségbe.

Az 1381-es tanácskozás azonban sok tekintetben csalódást okozott.

A Szövetség vezetői egyáltalán nem az általam várt tettvággyal veselkedtek neki a katonai kérdések megtárgyalásának, hanem először napokon keresztül elvitatkozgattak mindenféle huszadrangú vámkérdésen, néhány határkő feltételezett áthelyezésén, és más hasonló fontosságú ügyön.

Mikor ennek a végére értek, és a katonai ügyek kerültek terítékre, Garyn da Ranga engedélyt adott, hogy előterjesszem a kéréseimet, és a javaslataimat. Az Unió felajánlása, hogy alávetjük magunkat egyelőre a tarini főparancsnokság utasításainak, és később, ha lesz ilyen, akkor a közös főparancsnokságnak, okozott némi meglepetést, de a példánkat egyelőre senki sem akarta követni.

Amikor előadtam a 3. közös hadsereg felállítására vonatkozó kérésemet, Ilanor és Tarin kivételével minden tagállam elzárkózott attól, hogy reguláris csapatokat bocsásson a rendelkezésemre, akár egyetlen zászlót is. Hiába érvelt a dwoon küldöttség, hiába támogattak minket a törpék és az ilarok, hiába kértünk vagy könyörögtünk, egyáltalán nem jutottunk előbbre.

Közben, noha a vitát a közös hadseregről többször felújítottuk, napirendre kerültek más fontos ügyek is, és a döntéseket látva az Északi Szövetség fennmaradásába, illetve vezetői józan eszébe vetett hitem egyre fogyatkozott.

Egy hónapig tartó eredménytelen kötélhúzás után, látva, hogy mind a terveimet, mind a javaslataimat sorra elvetik, haraggal, és reménytelenséggel eltelve úgy döntöttem, hogy lemondok helyemről a dwoon delegációban. A jövő ekkor igencsak sötétnek tetszett előttem.

Mégis hogyan remélhettük volna, hogy sikerrel szembeszállhatunk egy számbeli fölényben lévő, jól képzett, a miénknél jobban vezetett ellenféllel, anélkül, hogy áldozatokat hoznánk? Ha elidegenítjük a lehetséges barátainkat? Hogyan remélhette volna bárki, hogy valaha is sikerül hatékony együttműködést kialakítani az északi fegyveres erők között, ha kísérletet sem teszünk rá? Milyen sorsra juthatott volna a hadvezetés egységesítésének nagyra törő terve, ha már az első próbatételen jóvátehetetlenül megbukott? És vajon miféle sors várhatott rám, miután hazámat rávettem, hogy mondjon le a függetlenségének egy nagy darabjáról – a semmiért cserébe?

Egyik kérdésre sem volt megnyugtató válaszom. Azon a napon azonban, amikor már a tisztségemről való lemondás tűnt az egyetlen becsületes kiútnak sötét helyzetemből, Toroff Nelhac, Tarin királya személyesen keresett föl a szállásomon.

Valószínűleg sejthette, hogy mi járhat a fejemben, mert először is közölte velem, hogy Tarin nem kíván visszaélni az Unió áldozatkészségével, az új főparancsnokság tehát, ami Tarin és az Unió seregeit irányítja majd, közös lesz. Sőt mi több, éppen a mai napon a színfalak mögött folytatott tárgyalásokon Ilanor thánjai is rábólintottak ehhez az új katonai együttműködéshez való csatlakozásra, azzal a feltétellel, hogy mindhárom állam egyenlő számú főtisztet delegál a vezérkarba, a fővezér személyét pedig sorsvetéssel választják ki a három résztvevő vörös hadúr közül.

Ezután szememre hányta, hogy bár jó érzékkel megláttam a bajt, a kezelés első nehézségeire hajlandó lennék sorsára hagyni a beteget, noha még van remény a gyógyulásra. A mostani erv vezetők, mondta, alkalmatlanok a posztjukra, ehhez kétség sem fér. Elreion erigowi herceg még soha életében ki sem tette a lábát országából, és kyren meg erven kívül semmilyen más nyelvet nem beszél. Ribal ereni herceg alig húsz esztendős, és mindenféle bölcsesség vagy belátás hiányzik belőle. A haonwelli Ormon és a gianagi Edoll hercegek a béke emberei, és mivel egyikük sem ért a hadvezetéshez, képtelenek megítélni a javaslataim értékét. A tiadlani dorcha okos és hadban jártas ember, de túl büszke ahhoz, hogy hajlandó legyen bármilyen parancsnokot maga fölött elismerni, és mivel az ő gondjaira bízott ország van kitéve leginkább egy esetleges toroni támadásnak, érthető, hogy foggal-körömmel ragaszkodik minden haderejéhez.

Mindez azonban, folytatta a király, nem jelenti azt, hogy az erv népek behunynák a szemüket, hogy ne lássák a gondokat. Sőt, sok magas rangú erv államférfi valójában rokonszenvezik a terveimmel, és hajlandóak meghozni a szükséges áldozatokat ahhoz, hogy a Szövetség képessé váljon Toron legyőzésére a küszöbön álló háborúban. És, bár a mostani erv vezetők ilyen vagy olyan okokból nem sokat adnak ezekre a véleményekre, nem lehetetlen, hogy a helyzet a közeljövőben mégiscsak változni fog, mégpedig a terveimnek, és ezáltal az Északi Szövetségnek kedvezőbb irányba.

Tehát fölösleges kétségbeesni – ezek voltak a király utolsó szavai, én pedig hittem neki. Visszatértem az Unióba, és folytattam a rám bízott munkát.

Egy hónappal később az erigowi tisztikar memorandumot intézett az uralkodóhoz, amelyben felszólította, hogy ne vonakodjon többé az Erigow érdekében is szükséges lépéseket megtenni, és nyújtson segítő kezet a 3. közös hadsereg felállításához. Rövidesen a haonwelli és az ereni tisztikar is követte az erigowiak példáját, magas rangú gianagi tisztek pedig kilátásba helyezték a lemondásukat, arra az esetre, hogy továbbra sem történnének lépések a 3. hadsereg ügyében.

Ilyen mértékű megmozdulást már az erv hercegek sem hagyhattak figyelmen kívül. A rendes hadseregből ugyan továbbra sem voltak hajlandóak csapatokat a rendelkezésemre bocsátani, de engedélyt adtak rá, hogy országuk lakosságából egységeket toborozzam, és vállalták, hogy ezek ellátásáról és zsoldjáról gondoskodnak, ha én előteremtem a pénzt a felszerelésre. Tiadlan erre sem adott engedélyt, de ahhoz képest, hogy már minden reményemet elveszítettem vállalkozásom sikerére, igazán elégedett lehettem az elért eredményekkel.

1381. Trekam havának 2. napján a 3. hadsereg hivatalosan is megalakult, toborzóbizottságai pedig megkezdték a munkát Tiadlan kivételével az Északi Szövetség összes tagállamának területén.

[1] Az Unió jövedelme akkoriban 30-35 millió aranykorona lehetett évente, és ebből legalább 20 milliót elvitt a hadsereg fenntartása.