Harmadik fejezet

Az út Dervontól az Unióig

Dervon, más nyugat-quironeiai városokhoz képest viszonylag nagy jelentőségűnek mondható, ugyanis azok a nyugati nomádok, akik sokallják a toroni vámot, itt adják el az áruikat főként aszisz és tiadlani kereskedőknek. Ennek a kereskedelemnek az élénkségéről, és a város viszonylagos jelentőségéről fogalmat alkothatunk magunknak abból a tényből, hogy Toron mind a mai napig nem vette a fáradságot, hogy elfoglalja.

Minket azonban meglehetősen népes (és a dervoniak által cseppet sem szívesen látott) fogadóbizottság várt: a Vas Fiainak főnöke, az Ograth nembéli Ragg fia Ghord, mintegy négyezer harcosával; háromezer könnyűfegyverzetű és ötszáz nehézfegyverzetű gyalogossal meg ötszáz farkaslovassal. Megjegyzem, a farkaslovas elnevezés megtévesztő: még a legerősebb farkas is csak rövid ideig képes egy felnőtt orkot a hátán hordozni. A farkaslovasok valójában könnyűfegyverzetű gyalogos portyázók, akik legfeljebb csatákban ülik meg a farkasaikat.

Mint már említettem, ezzel az ork törzzsel régi keletű fegyverbarátságot ápoltunk, így aztán, amikor előre küldött futárjaim értesítették az orkokat a jövetelünkről, elénk siettek, hogy a nehéz terepen előre haladó, hosszan elnyúló menetoszlopot segítsenek megvédeni a nyugati nomádok rablótámadásaival szemben. Mivel az orkok nem kívánták sem a mi készleteinket megterhelni, sem fosztogatásokkal ellenünk hangolni a lakosságot, szokásukkal ellentétben rengeteg élelmiszert hoztak magukkal disznócsordák képében, és ezek egy részéből a partraszállásunk örömére kiadós ünnepi lakomát készítettek.

A lakoma után megvitattuk a további teendőket. Az utunk ritkán lakott, élelmiszerekben szegény vidéken vitt a Dwyll Unióig, de ezzel előre számoltunk. Hiába voltunk azonban bővében az élelmiszereknek, nem volt elegendő szekerünk ahhoz, hogy elszállíthassuk. A gyors hajókon előre küldött szálláscsináló tisztjeink ugyan vásároltak a nyugati nomád törzsektől jó pár szekeret, de sajnos sokkal kevesebbet, mint amennyire számítottunk. Nem volt más hátra, új szekereket kellett készítenünk, és a málha egy részét szétosztanunk a gyaloglók között.

Marnir 50-én már megfelelő mennyiségű szekér állt rendelkezésünkre, így menetünk elindulhatott. Az első tíz napban tartottuk a terv előírta napi öt mért földes menettávot, de aztán jó egy hónappal korábban a vártnál, beköszöntött a tavaszi olvadás. Az út végtelen sártengerré változott, a szekerek pedig beragadtak. Mágiával ugyan újra járhatóvá tehettük volna az utat, de azt sajnos számos kisebb folyó és patak keresztezte, amelyeken nem vezetett át híd, így mágusaink erejét kénytelenek voltunk ezek befagyasztására tartalékolni. Most vettük csak igazán hasznát az orkoknak, és pompás állóképességüknek, ugyanis ettől fogva Ghord törzsfőnök csapatai vették át a menetoszlop teljes védelmét, saját katonáinkat pedig befogtuk a szekerek mozgatásához.

Minden erőfeszítés ellenére csak keservesen lassan haladtunk, napi két mért földnél soha nem többet. Az olvadást pedig hosszan tartó, állandó esőzés követte. Mintegy harminc napig tartott ez az áldatlan állapot, amikor imáink végre meghallgatásra találtak. Ha fohászkodásunk ezúttal nem is hozta vissza a tél hidegét, a nyár melegét sikerült siettetnünk; Ranil kegyelméből végre kitisztult az ég, és a Nap felszáríthatta az utat. A család eddigre meglehetősen elcsigázott állapotba került, így háromnapi pihenőt rendeltem el, majd Marrak 37-étől megújult erővel folytattuk utunkat.

Eddig szerencsésen elkerültük a rablótámadásokat, mert a Vas Fiainak veszett hírük volt Ediomad határvidékén, és még az aunok sem kockáztatták meg a támadást a menetoszlopunk ellen, amikor neszét vették, hogy az orkok védelme alatt állunk. Marrak 41-én azonban, pár napnyi járóföldre a Vas Fiai szállásterületének határától a jobb oldalvéd parancsnoka jelentette, hogy járőrei ellenséges érzületű lovasokba ütköztek. Először nomádokra gyanakodtunk, de első foglyaink hamar kivallották, hogy toroniakkal állunk szemben, méghozzá Rhin tartomány három lovasezredével. Ez nagyjából 4000 ellenséges lovast jelentett (egyik ezred sem volt teljes létszámú), ami nagy erő, de foglyaink egybehangzóan állították, hogy az egyetlen toroni sereg száz mért földes körzetben. Szerencsére a toroni főerők még jócskán mögöttünk álltak.

A másik szerencsénk az volt, hogy a toroniak alábecsültek minket, nem vették számításba a köztünk és az orkok között lévő fegyverbarátságot. A máskülönben oly kitűnő toroni hírszerzés a mi esetünkben rendre csődöt mondott. Noha dwoon földön tevékenykedő kémei révén idejekorán értesült hazatérési szándékunkról, a menettervünket a vezérkar szigorú titoktartása miatt nem tudták megszerezni, és mire a hír, hogy behajóztunk, végigfutott a toroni parancsnoki láncon, már túl voltunk az utunk egynegyedén. További napokat a toroniak azzal vesztegettek el, hogy mérlegelték a veszélyeket, amelyek megtámadásunkkal jártak volna, amíg az obaszok nagykirályának zászlaja alatt hajózunk. Végül e miatt, és mert már közel jártunk a Quiron-tenger északi partvidékéhez, a toroni főparancsnokság, úgy döntött, azután támadnak, hogy partra szálltunk.

A támadást azonban annak ellenére, hogy saját tapasztalatból tudhatták mire képes a Harneor-hadtest, nem készítették elő kellőképpen, és megfelelő erőről sem gondoskodtak. Arra számítottak, hogy katonáiknak már csak a nomádok és aunok által legyengített erőinkkel kell megvívnia. Ennek azonban éppen az ellenkezője történt, hiszen a seregünk nemhogy gyengült volna, hanem még egy jókora ork kontingens is megerősítette.

46-án elértük a Vas Fiainak szállásterületét. A toroniak ide is nyomon követtek minket, nem törődve azzal, hogy birtokháborítást követnek el. Sőt, több mint kétszeres túlerőnk ellenére egyre merészebbé váltak, és napról-napra közelebb nyomultak a fősereghez. Ghord törzsfőnök követeit válasz nélkül küldték vissza, és 49-én rajtaütöttek a Khard nemzetség egyik táborán.

Az ork portyázók ettől fogva pokollá tették a toroniak életét. Felderítőiket leöldösték, egyre-másra csipkedték az elővédjüket, és éjszakai rajtaütésekkel nyugtalanították őket. A toroniak mindennek dacára továbbra is a nyomunkban voltak, így aztán az orkok helyismeretét felhasználva csapdába csalhattuk főerejüket. A kelepcét a Daur nemzetség területén állítottuk fel, két toroni ezredet teljesen szétvertünk, a harmadik kivágta magát, de egészen a toroni határig üldöztük, és a zászlóját is elragadtuk.

Ghord törzsfőnök, miután az orkokat ért sérelmek megbosszultattak, nagyvonalúan úgy döntött, hajlandó a birtokháborítást, és a békeszerződés megsértését megbocsátani, ezért a toroni hadifoglyokat és a zászlókat békekövetek kíséretében visszaküldte Weldarnba, Rhin tartomány székhelyére.

Rhin tartomány regitor imperalisa, Krachín el-Aracjem, azonban nem megérdemelt büntetést látott hadai megtépázásában, hanem a Birodalom megcsúfolását, és veresége felett érzett dühét az ork követeken töltötte ki: agyonköveztette őket a weldarni csőcselékkel.

A hadijognak ez az otromba megsértése, mind bennünk, mind a Vas fiaiban, megvetést és bosszúvágyat ébresztett a regitor imperalis és Weldarn lakosai iránt. Az orkok törvénye ilyen esetekben csak vérváltságot ismer el, a bűnös nem válthatja meg magát pénzen, és mivel sem a weldarniak, sem a toroni hadvezér nem mutattak hajlandóságot arra, hogy az ork igazságszolgáltatás kezére adják magukat, Ghord törzsfőnök törzsi vérbosszút hirdetett a hitszegő tartományúr, és fővárosának lakosai ellen.

Rövid tanácskozás után a család vezérkara úgy határozott, hogy mivel mi vagyunk az összeütközés okai kárpótolnunk kell az orkokat lehetőségeinkhez mérten mind anyagi, mind erkölcsi tekintetben, ezért a család minden katonáját megeskettünk, hogy tőle telhetően segíti a Vas Fiainak vérbosszúját, valamint a meggyilkolt követek nemzetségének ajándékoztunk egy-egy nagy értékű mágikus erejű csatabárdot. Az orkok szívesen fogadták az ajándékokat és az ígéreteket, és amikor elhagytuk a szállásterületüket, Ghord törzsfőnök vendégbarátjává fogadott engem és fiaimat, a nemzetségfők pedig vezérkarunk egy-egy tagját, és fiaikat tisztelték meg ezzel.